Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Eddig mindig kínosan ügyeltem rá, hogy még véletlenül se jöjjön rá senki, hogy szociális fóbiás vagyok. Mindenki előtt titkoltam, főleg a családom előtt. Ha érdeklődtek, hogy a szociális fóbiás barátaimat honnan ismerem, fedősztorit találtam ki. Arra is figyeltem, hogy a terápiás anyagaimat sose hagyjam szem előtt. Úgy éreztem, ha valaki egyszer rájönne, akkor meg lennék bélyegezve és többé sosem tartozhatnék a Normálisak közé.

Tegnap találkoztam egy volt osztálytársammal, akivel a suli óta tartjuk a kapcsolatot. Ritkán szoktunk találkozni. Neki elmondtam. Már előre kiterveltem, hogy így teszek, úgy érkeztem a találkozóra, hogy színt vallok. Azért tettem ezt, mert kíváncsi voltam a reakciójára. Ő ismert engem akkor, amikor mélyebben benne voltam a szociális fóbiában és ismer most is. Tehát elmondtam, de nem ilyen reakcióra számítottam. Valami ilyesmit vártam: "Jé, tényleg? Akkor most már értem, miért voltál olyan kis félszeg, most már minden világos" - vagy valami hasonlót. De nem. Ezzel szemben csak annyit mondott: " Én is izgulok, ha több ember előtt kell beszélnem és én sem szeretem az idegeneket". Azt gondolja, hogy csak ennyi? Izgulni ha több ember előtt kell megnyilvánulni és nem szeretni az idegeneket? Még ha csak ennyi lenne! Így nem is feszegettem tovább a témát. Úgy éreztem nincs értelme. Bebizonyosodott, amit már eddig is tudtam. A Normálisaknak fogalmuk sincs a szociális fóbiáról. Dehát honnan is lenne? Aki nem éli azt át, amit mi, nem tudhatja milyen nehéz nekünk minden. Másoktól is hallottam már, hogy amikor elmondták a kollégájuknak vagy családtagjuknak rendszerint elmaradt a várt katarzisélmény. Azt várták, hogy most végre megértik mennyit szenvedtek ők hosszú éveken keresztül, de nem így történt.

Nem bánom, hogy elmondtam, de azt hiszem, hogy ezzel vége is. Egy ember tudja, de másnak nem fogom most már a tudtára adni. Nincs értelme.

Azt mondják, hogy a halálos beteg miután felismerik a betegségét különböző lelki stádiumon megy át, a tagadástól a depresszión át egészen az elfogadásig. Én is felfedeztem bizonyos szakaszokat az életemben, amióta velem van a szociális fóbia. Nyilván nem minden ember megy át ugyanezeken a fázisokon, de biztosan mindannyian kipróbáltunk már ezt-azt, hogy megszabaduljunk ettől a tehertől, és az is biztos, hogy vannak fordulópontok, felismerések, mikor elkezdjük egészen máshogy látni magunkat vagy a fóbiánkat.

"a mély szocfób szabasza": Nálam kb. 8 éven át tartott, amikor bár szociális fóbiás voltam, de nem voltam ennek tudatában. Nyilván ennek az is volt az oka, hogy akkoriban indult csak el az internet térhódítása, kamaszkoromban nagyon ritkán volt alkalmam internetezni, akkor is maximum az iskolában néhány percig. Ha most lennék tini, akkor bizonyosan hamar rájönnék, hogy mi a baj velem. Tehát ez a 8 év volt a legnehezebb, mivel nem tudtam miért vagyok ilyen gyáva, miért szorongok, félek mindentől. Azt hittem én vagyok egyedül az egész világon, aki ennyire értéktelen kis senkinek gondolja magát, a világ legjelentéktelenebb, legunalmasabb lényének.

"bulizós korszak": Kb. 5 év volt, amikor gyakran hívtam segítségül az alkoholt, hogy féktelen, hajnalig tartó bulizásokba kezdjek, hogy átéljem, milyen népszerűnek lenni, milyen az, mikor az emberről mindenki azt gondolja, hogy mekkora partiarc, mikor egy csomó meghívása van hétvégére. Ez egy kellemes korszak volt, csak az volt a legnagyobb gond, hogy csakis az alkohol segítségével tudtam felszabadult lenni. Voltak haverok, akik éveken át csak és kizárólag bulik alkalmával találkoztak velem és egyszer sem úgy, hogy józan voltam. Nem is tudták milyen vagyok olyan állapotban. Kínosan ügyeltem mindig arra, hogy fenntartsam ezt az állapotot, és az unalmas szürke oldalamat sose legyen alkalmuk megismerni.

"védőburok". Mikor meguntam a sok bulit és a sok felszínes kapcsolatot és azt, hogy ezek a "barátok" megelégszenek azzal, hogy ha jelen voltam egy-egy összejövetelen, akkor garantált volt a hangulat, de a valódi énemre nem voltak kíváncsiak, akkor úgy döntöttem csak ritkán járok el bulizni és véget vetek ezeknek "barátságoknak".
Az iskolapadból való kikerülés után végre elkezdtem a felnőttek életét élni és nem voltam többé az iskolák foglya, nem voltam rákényszerülve, hogy feszengjek az iskolatársak között, élvezni kezdtem, hogy azt csinálok, amit akarok. Nem álltam szóba olyan emberekkel, akik között szorongtam és olyan munkahelyet választottam, ahol szabadon csinálhattam, amit akartam, nem volt főnök, se kollégák, csak szabadság. Ez is kellemes 4 év volt, de nem volt elég. A képességeimet nem használtam ki kellőképpen és meguntam.

"a szembesülés időszaka": Mikor ráakadtam az interneten, hogy létezik ilyen, hogy szociális fóbia és mások is szenvednek ettől, hihetetlen érzés kerített hatalmába. Hirtelen madarat lehetett fogatni velem. Mikor olvastam a tüneteket és mások irományait, mindenre bólogattam. "Jé, tényleg" "Én is pont ezektől félek" " Ez nálam is ugyanígy van". A szociális fóbiásokkal való találkozások jelentős fordulatot hoztak az életemben. A társaságukban végre nem éreztem meg nem értett, fura lénynek magam, köztük megértésre leltem. Ezek a találkozások mindig feltöltöttek.

"terápiás fázis": Elhatároztam, hogy meggyógyulok, kipróbáltam nagyon sok mindent. Elkezdtem kutakodni a múltbéli emlékeim között, magyarázatot akartam, választ a miértekre. Úgy éreztem, ha rájövök, hogy mitől alakult ki a fóbiám, akkor el fog múlni. Tévedtem. Megpróbáltam sokféle terápiát, elolvastam számtalan önsegítő könyvet, kihívást jelentő helyzeteket kerestem, a szocfóbos barátaimmal órákig tartó elemző beszélgetéseket tartottunk. Azt hittem kezd elmúlni a borzalom, végre szembenézhetek a legnagyobb mumussal: az új munkahellyel. Ismét tévedtem. Talán még korai volt, talán még nem voltam kész rá, nem tudom.

"depressziós állapot": Ez a 6 hónap, ami szinte csak a szorongásról szólt nagyon megviselt. Az életem, a gondolataim csakis a munka körül forogtak és nem pozitív értelemben. A szabadidőmben semmi másra nem tudtam gondolni, senkivel nem tudtam másról beszélni csak a munkámról. A munka körüli szorongás teljesen a hatalmába kerített. Eközben megismertem egy újabb fogalmat: "introvertáltság". Ez megint sok mindenre magyarázatot adott, de ismét rossz irányba indultam. Elkezdtem az introvertáltsággal magyarázni azt, hogy miért nincs kedvem másokkal beszélgetni. Felépítettem magamban egy új világot: a szociális fóbiások, vagy introvertáltak világát. Egyre jobban elkülönítettem ezt a két világot: a "normálisak" és a "mi világunkat", mígnem azt vettem észre, hogy a normális emberek már nem érdekelnek, szelektálok mindenkit aszerint, hogy szorongóak-e, introvertáltak-e vagy ellenkezőleg. Eljutottam oda, hogy már szinte senkivel sem volt kedvem beszélgetni, mindezt az introvertáltsággal magyaráztam. Csak depressziós irodalmat olvastam, úgy éreztem csak ilyen emberek érdekelnek. Aztán elolvastam egy könyvet, ami az interneten is megtalálható. Ez a könyv Koncz Erzsébet (Zsike) Lélekhasadás című könyve, ami tulajdonképpen naplóbejegyzésekből áll. Sajnos, ő már nem él, borderline személyiségzavarral kezelték. Beleolvastam a könyvbe. A legjobbkor akadtam rá, mert pont az az erőteljes lehangoltság áradt belőle, amit én is akkor éreztem. Elolvastam az első harminc oldalt és, ahogy írt, amiről írt, olyan mintha én írtam volna. Ezzel láttam magam kívülről, hogy ugyanúgy, mint ő is csak a problémájának él, semmi másról nem szólnak a napjai, mint nekem sem egy ideje. Negatív, nagyon-nagyon negatív. Ő is írja, hogy nem érdekli, aki normális, a normálisak nem értik mit érez ő. Aztán láttam, hogy mennyire helytelen az emberek ilyen módon való bekategorizálása és megértettem sok mindent, ekkor átléptem egy újabb fázisba...

"az elfogadás fázisa". Igen, itt tartok most. Most úgy érzem végre megvilágosodtam. Elfogadom, hogy szociális fóbiás vagyok. Nem küzdök ellene, nem tartom magam elé, mint valami védőpajzsot, nem kutakodok többé a múltamban magyarázatokat keresve. Egyszerűen megtanulom így élni az életem. Keresem a normális emberek társaságát és a normális helyzeteket, mert csak így élhetek teljes életet.

A minap beszélgettünk hárman arról, kit mi motivál vagy ijeszt meg jobban, ha számítanak rá, éreztetik vele, hogy fontos a munkahelyén, vagy ha nincs tétje annak, amit csinál?

Szóba került, hogy nekem a Főnök többször is emlegette, hogy szeretné, ha mellette folytathatnám, számít a munkámra a jövőben is. Többször üres dicséretekkel bizonygatta nekem, hogy nem vagyok hülye, meg nem rossz, amit csinálok. Mindez engem nagyon tud motiválni, örülök, még ha nem is gondolja komolyan, amikor azt mondja, hogy én nem is szoktam hülyeségeket írni. Aztán a Nagy Átalakulás kapcsán, ami a munkahelyemen végbe megy/ment, és az ígérgetések kapcsán, hogy majd mellette folytathatom, többször előjött a szakmai munka kifejezés. Hogy ahová vinne magával, ott tényleges, érdemi, szalmai munka folyna, és ez milyen jó, és az én szakmám az mennyire jó, mert olyan tuti (ezt se mondta még senki). Engem ez is felvillanyoz, és a lelkem megtelik reménnyel, hogy talán valami értelmesebb feladatot is kaphatok, mint az a gittrágás, amit másfél évig csináltam az előző helyen.

De ahogy ezt mesélem, velem szemben meg pont az ellenkezőjét látom, hogy a másik két embert meg pont ezek ijesztik meg, a szakmai, érdemi munka ígérete, meg ha a főnök azt hajtogatja, hogy számít rájuk. Mert ez a két dolog folyamatos megfelelési kényszert indít be bennük. Előre félnének, hogy a szakmai munka során kiderülne, hogy nem tudnak semmit, és hogy meg kell felelni, mert számítanak rájuk. Engem meg pont ezzel lehet motiválni, bár természetesen nálam is befigyel, hogy a Főnök azt se tudja, mennyire nem tudok semmit... Nem tudom azért van-e ez az éles különbség, mert ők nem a Főnököm szájából hallották ezeket (olyan karizmája van az embernek, hogy azt is elhiszem időnként neki, amiben tiszta fejjel biztos vagyok, hogy nem igaz), vagy tényleg én reagálok másként.

Adott a kérdés. Ki minek örülne jobban egy új munkahelyen, ahol a főnököt már két éve ismeri: annak, ha csak úgy vinnék magukkal, mert majd jók lesznek valamire, elfér a többiek közt, vagy ha azzal kecsegtetnék, hogy értelmes szakmai feladatokat kap. Nem szakmai, fejlődési meg elvi szempontokból, hanem szociális fóbia/önbizalomhiány szempontjából ki melyiket érzi kevésbé szorongást kiváltó helyzetnek? Lehet, hogy nem jól találtam meg az értelmes feladatok ellentétjét ezzel a "majd jó lesz valamire" dologgal... de valami ilyesmi a lényeg, kit mennyire ijeszt meg vagy motivál, ha a leendő főnökének tervei és ambíciói is vannak vele és az új csapatával, és ha a főnöknek külön kívánsága, hogy az illető is menjen vele a csapatba?

avagy mi a teendő, ha a két legnagyobb fóbiánk egymásra talál?

Úgy kezdődik a történet, hogy tegnap chipset ettem...

Nem, ennél sokkal korábban kezdődött... rossz géneket kaptam, ennek és az általános iskolai fogászatnak köszönhetően legyőzhetetlen fóbiám alakult ki a fogorvosokkal szemben. Gimi végén apukám kíséretében sikerült végül beülnöm egy fogorvosi székbe, ahol rendbe hozták a károkat. Odáig jutottam, hogy szinte már élveztem is fogorvoshoz járni, mert elhittem, hogy lehet nekem is normális fogazatom.

Aztán jött a telefonálás, amikor már nem egyik alkalomról a másikra kaptam az időpontot, hanem azt mondta a fogorvosom, majd hívjam fel. Ez volt a telefon fóbiám egyik mérföldköve. A mai napig frissen fel tudom idézni a dolgokat, és elönt a szégyen egy olyan dolog miatt, aminek már 10 éve.

Mindegy, fogaim rendbe téve, aztán eljött az idő, amikor már nem hetente kellett telefonon időpontot kérnem, hanem két-három hetente, és itt elsumákoltam a dolgokat és a fogorvoshoz járásom befulladt. Mert egy héttel a kezelés után még csak-csak él bennem a kép, hogy nem is olyan szörnyű, még emlékszem a fogorvosom hangjára, még a telefonálást is nagy nehezen le tudom győzni, de két-három hét elmúltával már beindul a szelekció az agyamban (minden pozitívat törölni, minden negatívat felnagyítani), és elmarad a telefonálás. A félévenkénti fogorvoshoz járás meg mindennek a netovábbja. Hogy hívjak fel valakit, akit fél éve nem láttam, és kérjek időpontot hozzá? Azt se tudják, ki vagyok... naná, hogy addig halogatom, míg már évekről van szó.

Szóval kb 2 éve érzem, hogy nagyon aktuális lenne megint rendbe tenni a fogaimat, de halogattam, és ki tudja meddig halogattam volna, ha tegnap nem ettem volna chipset, és nem tűnt volna el vele az egyik fogam fele... vagyis a gyökérkezelt fogam tömése. Olyan sokkot kaptam, hogy folyamatosan vártam, mikor ébredek fel végre. (ugyanis rengetegszer álmodtam már, hogy kiesik a fogam, és felriadok, és olyan jó megnyugodni, hogy csak álmodtam) Nem ébredtem fel, és tulajdonképpen ma már örülök, hogy jött egy akkora fenékbe rúgás, amit tényleg nem tudok átugrani. De mégis mitévő lehetnék?

Oda nem akarok visszamenni, ahol már 4-5 éve nem hallottak rólam, mert mit gondolnak rólam. De úgy általában, mit gondol rólam egy fogorvos, hogy így elhanyagolom a fogaimat? És én meg miért agyalok azon, hogy egy fogorvos mit gondol arról, ha munkát viszek neki? Ez a dolga, hogy rendbe hozza. De ugye a rossz fog ciki, ezért nem merek fogorvos elé állni (ülni), amitől persze egyre rosszabb lesz a fogam, egyre kevésbé merek majd lépni. Na de akkor hová menjek fogorvoshoz? Hát a nagy sokk állapotában anyukámnak sírtam el a bánatom, aki már két éve is mondogatta, milyen jól rendbe hozta a fogát egy rendes fogorvos, és ő felajánlotta, hogy kér nekem időpontot, és eljön velem. Mindezt automatikusan, anélkül, hogy kérnem kellett volna. Nem, anyukám nem tudja, hogy szocfóbos vagyok, csak a fogorvos fóbiámat ismeri, mert szerintem ő is ugyanezzel szenvedett. Valószínűleg ezért ilyen önfeláldozó. Így lett az a felállás, hogy közel 30 éves (elvileg) felnőtt fejjel én az anyámmal megyek fogorvoshoz, mert egyedül még telefonon időpontot kérni is féltem volna, pláne ebben a sokkos állapotban, pláne ismeretlen helyre. Tiszta ciki... Hát ilyen ez a szocfób.

Ma bementem a "volt" munkahelyemre, ahol év végén járt le a szerződésem. Hivatalosan már nem dolgozom nekik, de még elég fura volt-ként emlegetni. Gondoltam leadom az iroda kulcsát meg a belépőmet. December 21-én jártam ott utoljára. Mivel akkor úgysem volt már bent senki sem, így elbúcsúzni is most mentem.

És féltem bemenni. Szorongtam attól, hogy be kell mennem egy olyan helyre, ahová addig naponta jártam be... Már vizionáltam, hogy a belépőm sem fog működni, nem lesz bent senki, nem találom bent a Főnököt, akitől két hete még úgy váltunk el, hogy mindenképp szeretné majd, ha vele folytatnám idén. És a fejemben ez valahogy metamorfózissal átalakult, elveszett, biztos csak úgy mondta, le se szarja, mi van velem, én meg nem akarok munkáért kuncsorogni. Két hét alatt egyszerűen az agyam mindent a feje tetejére állított. Nem először csinál ilyet. Emlékszem, hogy amikor általános iskolában azt mondták, másnap elmarad az első óra. Örültem neki, mint mindenki. Aztán másnap reggel remegve mentem be, hogy BIZTOS JÓL EMLÉKSZEM? Ami az orrom előtt hangzik el, azt is képes vagyok 10 percen belül megkérdőjelezni.

Szóval ültem ma reggel a buszon, hogy te jó ég, tuti nem fogok bejutni, nem fog beengedni a belépőkártyám, már rég kipakolták az irodát, nem lesz bent senki stb... Aztán simán bejutottam, mindenki örült nekem, és Főnökkel is elbeszélgettem, de nekem muszáj volt előre katasztrofizálni a helyzetet.

Úgy döntöttem itt az ideje, hogy kirángassam magam a kezdődő depresszióból, mert ennek nem lesz jó vége. Hatalmas lépésre szántam el magam. Már régóta gondolkozom, hogy elvállalok valamilyen önkéntes munkát, de eddig sosem mentem túl az ötletelés szintjén. De most részben a nyomott hangulatom leküzdése miatt és mert folytatni szeretném a szociális helyzetek gyakorlását úgy, hogy új és számomra nehéz, szorongós helyzetekbe kényszerítem magam, ezért megtettem ezt a nehéz lépést és jelentkeztem egy önkéntes munkára. Most bizonyára a "normális" halandó emberek azt mondanák: "Ennyi?" "Jelentkeztél, ráadásul az interneten?" "Ez neked egy hőstett?" Ez nekünk szociális fóbiásoknak igenis hatalmas dolog. Már jó néhányszor kutakodtam az interneten önkéntes munkát keresve, gyakran már a gondolat is felzaklatott, hogy lehet, hogy találok egy nekem tetszőt és akkor nincs mese, jelentkeznem kell, mert megígértem magamnak. Mikor semmi jóra nem bukkantam, akkor elégedetten nyugtáztam, hogy én megpróbáltam. Tegnap végül ráleltem erre a önkéntes lehetőségre, már attól ideges és szorongós lettem, hogy ez a terv, ami eddig jónak tűnt és, ami eddig csak a fejemben létezett most megvalósulhat. A jelentkezés előtt is vaciláltam legalább két órát, mire összeszedtem a bátorságom és elküldtem végre az e-mailt. Jöttek is azonnal a tünetek: gyomorideg, szorongás, nyugtalanság, melegségérzet. Ráadásul ez a munka egy kórházban lesz, ami nekem egy másik félelmetes helyszín és még a hangomat is hallatnom kell. Gyerekeknek fogok mesét felolvasni.

Egyik unokahúgom nálunk vendégeskedett néhány héttel ezelőtt. Egész ittléte alatt csendben volt. Velünk szemben általában közvetlenebb, de mivel olyan emberek is voltak a társaságban, akikkel ritkán találkozik, így meg volt kicsit illetődve. Nem szólt semmit, mikor a kedves rokonai elkezdték faggatni a szokásos kérdésekkel, minthogy "Szeretsz iskolába járni? Vannak barátnőid? Jó tanuló vagy?" Átéreztem szegény gyerek helyzetét, mikor nekiszegezték ezeket a kérdéseket és minden ember tekintete rászegeződött. A gyerekek körében szerintem eléggé gyakori, hogy új emberekkel szemben, új helyzetekben visszahúzódóan viselkednek, nehezen oldódnak fel. Ezzel nincs semmi gond, hiszen gyerekek. Jó esetben úgyis kinövik, nem kell szerintem ezzel túl sokat foglalkozni. Ez az én véleményem. Sajnos anyukám máshogy gondolja. Mikor elmentek a távolabbi rokonok, nekiesett az unokahúgomnak, hogy miért volt ilyen hallgatag és, hogy nem szégyelli magát, hogy így viselkedett? Ha nem a saját fülemmel hallom, el sem hiszem. 8 éves a gyerek. Anyukám meg van győződve arról, hogy a hallgatagság, zárkózottság egy szégyellnivaló viselkedés. Szemtanúja lehettem egy olyan szituációnak, amely - ha érzékenyebb emberről van szó - megnehezítheti a gyerek későbbi életét, nyomot hagyhat benne és akár szociális fóbiássá is teheti. Nyilván nem feltétlenül fog ilyen problémákkal küszködni felnőtt élete során, mégis elítélendő ez a fajta magatartás anyukám részéről. Nem volt agresszív, nem kiabált, mégis mély sebeket tépett fel ezekkel a mondatokkal bennem. Beleképzeltem magam unokahúgom helyébe és újra kisgyerekké váltam, átéltem ismét azokat az élményeket, amelyek velem is megtörténtek gyerekkoromban, mikor anyukám leszidott, ha csendes voltam. Gyakran a fejemhez vágta később is mindezt. Megmaradt bennem, mikor egy-egy sikertelen állásinterjú után letörten, önutálattal telve, egy kis vigasztalásra várva hazamentem és megkaptam, hogy nyilván nem beszéltem megint elég sokat azért nem kaptam meg az állást. Most felnőtt fejjel miközben figyeltem anyukám reakcióját az unokahúgom visszahúzódó viselkedése kapcsán, megsajnáltam saját magam. Sajnáltam azt a gyereket, aki voltam. Aki akkor még nem értette, hogy miért bántják egy olyan valamiért, amiről nem tehet, ami valójában nem hiba, amiért nem kell bocsánatot kérni. De akkor még gyerek voltam, elhittem anyukámnak, hogy ezért szégyellnem kell magam, ez egy elkerülendő magatartás és, ha így viselkedek továbbra is, akkor kudarcok fognak érni és az emberek nem fognak szeretni. Gyerek voltam még. Ma már tisztábban látom a dolgokat és anyukámra sem haragszom. Sajnos nem tudja, hogy milyen lelki sebeket ejtett a helytelen reakcióival, téves meggyőződéseivel. Talán egyszer elmondom neki...

Nagyon örülök, hogy rátaláltam Susan Cain Csend című könyvére. Igaz, hogy semmi újat nem írt, amire ne jöttem volna rá már magamtól is, ezek a gondolatok már az én fejemben is megfogalmazódtak, úgyhogy akár én is írhattam volna ezt a könyvet. Mégis más tollából olvasva sokkal jobban beleivódik a fejembe és sokkal hitelesebbnek tűnik mindaz, amit az extrovertáltak által uralt világról gondolok és megerősített abban, hogy mi a szociális fóbiám kialakulásának valódi oka.

Bemásoltam néhány nekem tetsző idézetet. Ez a könyv segít megérteni saját magunkat és rádöbbent, hogy mi is értékesek vagyunk és mi is érvényesülhetünk egy extrovertált világban is.

" A bőbeszédű embereket például okosabbnak, szebbnek, érdekesebbnek és barátként kívánatosabbnak tartjuk."

" Az introverzió - testvérkéivel a túlérzékenységgel, komolysággal és bátortalansággal karöltve - napjainkban másodosztályú személyiségvonás valahol a helytelenítendő és személyiségzavar között lakozik."

"Ám óriási hibát követünk el, ha gondolkodás nélkül behódolunk az extrovertált ideálnak. Hisz legnagyobb eszméinket, műalkotásainkat és találmányainkat – az evolúciós elmélettől kezdve Van Gogh napraforgóin át a
személyi számítógépig – csendes és elmélyült gondolkodók hozták létre, akik tudták, hogyan hangolódjanak rá belső világukra, és tisztában voltak azzal, milyen kincseket találnak odabent."

"Ám amint azt a Csend felfedi majd, jelenlegi életünk legfontosabb intézményeit azok számára tervezték, akik élvezik a csoportos projekteket és az ingerek sokaságát. Gyermekként azt látjuk, hogy iskolapadjainkat egyre több helyen kis körökben rendezik el, hogy csoportosan tanulhassunk. A kutatások szerint tanárok túlnyomó többsége úgy véli, hogy az ideális diák extrovertált."

"Felnőttként olyan szervezeteknél dolgozunk, melyek ragaszkodnak ahhoz, hogy falak nélküli irodákban, csapatban, olyan főnökök keze alatt tevékenykedjünk, akik a társas készségeket értékelik mindenekfelett. Hogy karrierünk felfelé íveljen, úton-útfélen szégyentelenül hirdetnünk kell elért eredményeinket."

"Az introvertált olvasók azt is tudhatják, hogy a csendes emberek hátrányos megkülönböztetése valódi lelki fájdalmat is okozhat. Emlékezhetnek, hogy gyermekként hányszor hallhatták szüleiket mentegetőzni az ő szégyenlősségük miatt. („Te miért nem tudsz olyan lenni, mint a Kennedy fiúk?” – nyaggatták egyik interjúalanyomat az elnökkel és családjával szimpatizáló szülei.) Talán rémlik, hogy iskolásként hányszor nógatták őket, hogy „bújjanak már ki végre a csigaházukból”. (E káros kifejezés használói elfelejtik, hogy bizonyos fajok mindenüvé magukkal viszik a házukat vagy a páncéljukat, és hogy sok ember hasonlóan cselekszik.) „Ma is fülembe cseng minden szemrehányás, amelyet gyerekkoromban kaptam, hogy lusta, ostoba, lassú és unalmas vagyok. Mire elég idős lettem ahhoz, hogy rájöjjek, egyszerűen csak introvertált vagyok, már belém ivódott a meggyőződés, hogy valami komoly baj van velem."

"E modell révén az emberek négyféle személyiségtípusba sorolhatók: nyugodt extrovertáltak, szorongó (vagy impulzív) extrovertáltak, nyugodt introvertáltak és szorongó introvertáltak."

"Ahogy Jung találóan megfogalmazta: „Tisztán extravertált és introvertált ember nem létezik. Egy ilyen valakinek a bolondokházában volna a helye. Ez részben azért van, mert mindannyian igen komplex egyéniségek vagyunk, és mert az introvertált és az extrovertált embereknek olyan sokféle altípusa létezik”

Mindig jókedvűen gondolok a karácsonyra és az azt megelőző időszakra. Imádom az adventi heteket, az egész december hangulatát. A karácsonyi vásárok forgataga, az illatos sütemények, karácsonyi finomságok, dalok derűsen hatnak rám.  Mégis mikor megélem mindezt akkor iszonyatosan lefáradok. Szeretek elindulni ajándékokat vásárolni és a karácsonyi menüsor hozzávalóit is szívesen veszem meg, de mikor ott vagyok az áruházban vagy a bevásárlóközpontban egy óra múlva már azt érzem, hogy haza akarok menni, vissza szeretnék vonulni a saját kis békés, csendes kuckómba. A sok ember, a tülekedés, a rohanás még az extovertáltakat is lefárasztja, hát még egy introt. A legjobban mégis a családi összejövetelektől irtózom. A karácsony az év legszebb és legjobb napjai közé tartozik, szeretném ezeket a napokat a legszűkebb családom körében tölteni. A legszűkebbet pedig szó szerint értem, ez 2-3 embert jelent és a kutyáimat. Ezenkívül nem igénylem az emberi társaságot ilyenkor. Sajnos nálunk hagyomány a rokonlátogatás. 25. és 26. azzal telik, hogy fogadjuk a rokonokat és megyünk rokonokhoz. Ezt minden évben szívesen megúsznám, mert olyan ez számomra, mintha a fogamat húznák. A legjobban arra vágyom ilyenkor, hogy visszavonuljak és élvezzem a karácsonyt, de ez nem adatik meg egyik évben sem, mert ha kimaradnék ebből, akkor mindenki csúnya szemmel nézne rám. Nem elég , hogy az év többi részében is mindig kifogásokat keresek, ha születésnapi vagy névnapi összejöveteleken kellene részt venni, de még karácsonykor is, egy ilyen családi ünnepen sem vagyok képes társasági lényként viselkedni? Húha, micsoda rossz ember vagyok én! Van egy rokon, aki valójában nem vérszerinti hozzátartozóm, mégis nevezhetjük rokonnak, ha nagyon akarjuk. Vele évek óta nem beszélek, néhány hete mindenki azon mesterkedik, hogy kibékítsen minket. Mivel már oly sokszor megpróbáltunk jóban lenni és sosem sikerült, így részemről feladtam már a dolgot, szerintem jól van ez így, ahogy van. Sajnos tegnap összetalálkoztunk egy bevásárlóközpontban és megálltunk beszélgetni, megígértette velem, hogy elmegyek hozzájuk karácsonykor. Természetesen igent mondtam, mivel képtelen vagyok még mindig bármire is nemet mondani. Azóta azon gondolkozom, hogy tudnék kibújni a látogatás alól. Nincs kétség, hogy nem fogok elmenni, magamat ismerve, mégis azon agyalok, hogy mi lenne az a jó kifogás, ami annyira hatásos lehet, hogy senki sem fog rám megharagudni. Főleg a békítő szerepet betöltő rokonaim haragját nem szeretném kivívni, mert velük jóban vagyok. Hogy tudnám úgy megoldani a dolgot, hogy mindenkinek jó legyen? Már megint lehetetlen feladatra vállalkozom.

Kívánunk minden kedves szociális fóbiás, introvertált, félénk, csendes, önbizalomhiányos, visszahúzódó, magányos vagy csak érdeklődő olvasónknak nagyon boldog és békés karácsonyi ünnepeket!