A minap beszélgettünk hárman arról, kit mi motivál vagy ijeszt meg jobban, ha számítanak rá, éreztetik vele, hogy fontos a munkahelyén, vagy ha nincs tétje annak, amit csinál?
Szóba került, hogy nekem a Főnök többször is emlegette, hogy szeretné, ha mellette folytathatnám, számít a munkámra a jövőben is. Többször üres dicséretekkel bizonygatta nekem, hogy nem vagyok hülye, meg nem rossz, amit csinálok. Mindez engem nagyon tud motiválni, örülök, még ha nem is gondolja komolyan, amikor azt mondja, hogy én nem is szoktam hülyeségeket írni. Aztán a Nagy Átalakulás kapcsán, ami a munkahelyemen végbe megy/ment, és az ígérgetések kapcsán, hogy majd mellette folytathatom, többször előjött a szakmai munka kifejezés. Hogy ahová vinne magával, ott tényleges, érdemi, szalmai munka folyna, és ez milyen jó, és az én szakmám az mennyire jó, mert olyan tuti (ezt se mondta még senki). Engem ez is felvillanyoz, és a lelkem megtelik reménnyel, hogy talán valami értelmesebb feladatot is kaphatok, mint az a gittrágás, amit másfél évig csináltam az előző helyen.
De ahogy ezt mesélem, velem szemben meg pont az ellenkezőjét látom, hogy a másik két embert meg pont ezek ijesztik meg, a szakmai, érdemi munka ígérete, meg ha a főnök azt hajtogatja, hogy számít rájuk. Mert ez a két dolog folyamatos megfelelési kényszert indít be bennük. Előre félnének, hogy a szakmai munka során kiderülne, hogy nem tudnak semmit, és hogy meg kell felelni, mert számítanak rájuk. Engem meg pont ezzel lehet motiválni, bár természetesen nálam is befigyel, hogy a Főnök azt se tudja, mennyire nem tudok semmit... Nem tudom azért van-e ez az éles különbség, mert ők nem a Főnököm szájából hallották ezeket (olyan karizmája van az embernek, hogy azt is elhiszem időnként neki, amiben tiszta fejjel biztos vagyok, hogy nem igaz), vagy tényleg én reagálok másként.
Adott a kérdés. Ki minek örülne jobban egy új munkahelyen, ahol a főnököt már két éve ismeri: annak, ha csak úgy vinnék magukkal, mert majd jók lesznek valamire, elfér a többiek közt, vagy ha azzal kecsegtetnék, hogy értelmes szakmai feladatokat kap. Nem szakmai, fejlődési meg elvi szempontokból, hanem szociális fóbia/önbizalomhiány szempontjából ki melyiket érzi kevésbé szorongást kiváltó helyzetnek? Lehet, hogy nem jól találtam meg az értelmes feladatok ellentétjét ezzel a "majd jó lesz valamire" dologgal... de valami ilyesmi a lényeg, kit mennyire ijeszt meg vagy motivál, ha a leendő főnökének tervei és ambíciói is vannak vele és az új csapatával, és ha a főnöknek külön kívánsága, hogy az illető is menjen vele a csapatba?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Tomma 2014.01.08. 16:03:31
Hosszú Haj 2014.01.08. 18:39:07
A legújabb dolog, hogy nekem kell mentorálnom egy új kollégát, amivel nincs gond, de persze ennélfogva tőlem várják el, hogy értékeljem. Na hát ettől én padlót fogok, én, a szocfóbos, értékeljek mást. Haha, ez jó vicc.
Az első pár év sokkal jobb volt, amíg én voltam az új kolléga, és engem tanítgattak. Kevesebb volt a felelősség, mindig volt kihez fordulni.
Tisztára, mint egy kisgyerek, ezt utálom magamban.
És hiába mondják, hogy jó vagyok, meg szükségük van rám, persze jól esik, de ez édeskevés. Egyre kevésbé érzem magam jól, és van az a helyzet, ami már nem éri meg a pénzt, akármennyire jó is.
Ugyanakkor meg persze fosok attól, hogy nem fogok tudni máshol elhelyezkedni, meg az állásinterjúktól.
chonka 2014.01.08. 21:36:03
De furcsa ez az egész. Csak akkor kezdek el hinni magamban, amikor más már elkezdett, soha se korábban.
Kaisa 2014.01.09. 15:01:01
De az ilyen kapcsolattartós, másokat értékelős, folyamatos teamwork-ös, ügyfeles, szociális dolgoktól a falra mászom. Mások értékelése pfff. És magadat még nem kellett értékelned? Nekem csak olyan volt eddigi "pályafutásom" során, IMÁDTAM (nem).
@Tomma: Akkor ebben hasonlítunk. Amit tudok, abban megvan a kellő önbizalmam, és nem okoz szorongást, csak a vele járó szociális feladatok azok, amiket utálok.
@chonka: na ja, én is érzem, hogy a főnökeimnek köszönhetem az utóbbi időben magamra szedett önbizalmat, ezért is tudok úgy kötődni hozzájuk, mint egy kiéhezett kiskutya, akit megdobtak egy csonttal. Közben mindenki értetlenkedik, miért akarok továbbra is Főnökkel menni, mikor ősszel még pont miatta kerültem az ideggyogyóba (miközben nem is csak miatta). Én meg nem mondom, hogy mert OLYAN SZÉPEN osztja az üres dicséreteket irányomba :)
Tomma 2014.01.09. 15:29:55
Hosszú Haj 2014.01.09. 21:51:45
Nem feltétlen jár együtt a növekvő felelősség egyre több szociális interakcióval az én esetemben, de engem akkor is nyomaszt, ha az én vállamon nyugszik minden, és pl. beraknak ügyeletbe, azaz bármikor felhívhatnak, hogy összeomlott a rendszer, oldd meg. És nem a kispista kft. rendszeréről van szó, hanem mondjuk vmelyik svájci biztosítóéról, szóval van tét is. De lehet, hogy ezek csak kifogások, mert van aki fele ekkora tapasztalattal bevállalja, látszólag hót nyugodtan. De nekem akkor sem megy.
@chonka: hát ha hiszel magadban, még ha csak azután is, hogy más elkezdett, az is jó azért. Én ilyen szempontból olyan vagyok mint Tomma, bármilyen rám vontakozó dícséretet képes vagyok kimagyarázni, hogy "áh, csak azért mondta, hogy ne bántson meg", vagy "áh, nem is ért hozzá, persze, hogy neki úgy tűnik, mintha jól csinálnám". Bár azért akadnak kivételek, most így belegondolva. De hosszútávú nyoma azoknak sem marad.
Tomma 2014.01.10. 00:46:19
Mi szocfóbok meg inkább úgy éljük meg, hogy (tegyük fel sikerül megcsinálni) itt a rendszer, baromira félek tőle mert hát egy nagy rendszer, mi lesz ha elrontok valamit és észreveszik, szereltem, kattogtam és jó lett, de tulajdonképpen a szellemi képességeimet annyira használtam ki ehhez mint más egy UTP kábel visszadugásához, szóval nem érzem úgy, hogy megérdemlem az elismerést, mert (én tudom magamról hogy) nem használtam ki a kapacitásaimat 100%-osan a feladat megoldásához, ami végülis nem is tűnt olyan nagy durranásnak. Most miért tapsolnak? Menjetek már ki, hadd dolgozzak tovább, van még egy csomó tennivaló.
Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2014.01.10. 17:43:18
Dettó ugyanez.