Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Régóta nem írtam blogbejegyzést, aminek az oka talán a bejegyzés címe is, hogy az utóbbi időben tudatosan nem boncolgatom tovább a problémáimat, nem gondolkozom túl sokat, igyekszem inkább élni az életem és szerencsére ez bevált, jobban érzem magam.

Fél évvel ezelőtt jött egy felismerés mégpedig, hogy ideje lezárnom a boncolgatós időszakom. Kb. 7-8 évvel ezelőtt, mikor rádöbbentem, hogy szociális fóbiás vagyok, később mikor az introvertáltságommal szembesültem úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy leküzdjem a fóbiám és elfogadóbb legyek önmagammal szemben, szükséges különböző fázisokon keresztülmennem, sokat elemeztem és agyaltam az elmúlt 7-8 évben, talán túl sokat is…Minden túlzás nélkül állíthatom, élet-halál kérdést csináltam abból, hogy a munkahelyemen helytálljak, hogy megmutassam a világnak és főleg saját magamnak, hogy képes vagyok arra, amire bárki más, normális éltet élni. Közben nem mondtam el a főnökeimnek, hogy nem bírom tovább, hogy a folyamatos túlterheltségtől már testi tüneteim vannak, sosem mondtam nemet, azt gondoltam, hogy ez egy próbatétel, amit muszáj teljesítenem, mintha ezen múlt volna, hogyan alakul a későbbi életem.

Aztán idén késő tavasszal jött a felismerés, mikor már szinte csak a munkáról és a hozzá kapcsolódó stresszről szólt az életem, mikor már semmi más nem érdekelt, és mikor kezdődő pánikbetegség tüneteit kezdtem felfedezni magamon akkor jött a felismerés, hogy mennyire megváltoztam, szinte magamra sem ismeretem. Ekkor megfogadtam, hogy elég volt, lezárom a túlgondolós időszakot, innentől kezdve nem engedem, hogy a félelmek vagy rossz gondolatok irányítsanak, egyszerűen élem az életem. Most fél év elteltével nagyon sokat változtam, már nem sietek haza a hétvégén, mondván, hogy nem marad időm agyalgatni, már nem veszem túl komolyan a munkahelyi feladataimat, már nem félek belemenni egy hosszú sztori szóbeli elmesélésébe és már kitűztem a felmondásom jövőbeli időpontját is.

Sajnos a hosszú stresszes időszak megviselt, néhány nap múlva megyek orvosi kivizsgálásra, bízom benne, hogy még nem jött túl későn a felismerés és nem betegített meg a túl sok feszültség. Így visszagondolva kellett ez az 5 év próbatétel, kellett, hogy bizonyítsak magamnak és utólag örülök, hogy kibírtam és végigcsináltam, mert ez segít továbblépni, önbizalmat építeni és most úgy érzem bármire képes vagyok. Megismertem önmagam, a korlátaim és, ami legfontosabb az igényeim. Most úgy érzem képes vagyok úgy alakítani az életem, hogy arra koncentráljak, ami nekem jó, a saját vágyaimnak és igényeimnek megfelelően.  A szociális fóbiám nem múlt el teljesen, vannak még alkalmak, mikor előjön, mikor leblokkol az agyam egy-egy helyzetben, de igyekszem ezeken hamar túllépni. Az introvertáltságom az alaptermészetem, emiatt nem kell bántanom magam, ami nem azt jelenti, hogy ne próbálhatnék meg nyitottabb lenni, hiszen szükségem van az emberek társaságára és szociális kapcsolatokra.

Ez már egy beakadt lemezhez kezd hasonlítani nálam, lassan már 5 éve, a túl sok feladat eltemet, és szépen lassan megöl.  3 hónapja még abban a hitben ringattam magam, hogy végre sikerült megtalálnom az arany középutat és talán nyugodtan tudok bemenni dolgozni ezután, talán sikerült megtalálnom a harmonikus egyensúlyt a munka és magánélet között. Ekkor azt hittem... Aztán jött a szervezeti átalakítás, aminek jelenleg a kellős közepén vagyunk, a régi főnököm már fél lábbal az új pozíciójában van, az új főnököm még nem igazán találja a helyét és a főnököm régi feladatainak egy részét senki nem csinálja, végül azon kapom magam ismét, hogy majdnem megint a nyakamba sóztak egy új feladatkört. Mindezt a régi főnököm alattomosan teszi, pszichológiai módszerekkel próbálja a felelősséget rám tolni, mikor arra eszmélek fel, hogy mindenki azt hiszi, ez az én feladatom. Tudja, hogy lelkiismeretes, maximalista vagyok, tudja, hogy nem bírom ki, hogy ne csináljam meg a feladatot, de ezt már képtelen vagyok elvégezni, ez már rég túlmegy a teljesítőképességemen.

Mikor látta rajtam, hogy feszült vagyok, megkérdezte hogy mi a probléma, de azt válaszoltam, hogy semmi. Ezután még rosszabbul éreztem magam, hiszen megint nem voltam képes felvállalni a gyengeségem és azt, hogy én sem vagyok egy földönkívüli lény, aki 4-5 ember munkáját is képes ellátni 8 órában. Most itt a hétvége és hajnali 5-kor arra riadok fel, hogy magamban ecsetelem éppen a főnökömnek, hogy ezt már nem bírom, végiggondoltam mindent, hogy mit mondanék neki, hosszú monológ játszódott le a fejemben 4-szer, 5-ször, 6-szor, míg végül olyan idegi állapotba kerültem, hogy azon gondolkoztam, hogy talán kényszerzubbonnyal el kellene vinni egy szanatóriumba, benyugtatózni, hogy néhány napig kába legyek, és ne tudjon az agyam gondolkozni...Persze, nem ilyen fából faragtak, aki megvárja, hogy ez megtörténjen és most azon a ponton vagyok, hogy itt és most döntenem kell, vagy záros határidőn belül felmondok, vagy hétfőn odaállok a főnököm elé és "felborítom az asztalt", kifakadok, mindent a fejére zúdítok és kerek perec az arcába vágom, hogy ha ez így marad, akkor kénytelen leszek másik munkahely után nézni.

Ez eddig a legnehezebb feladat, összeszedetten és végiggondoltan elmondani a felettesemnek, hogy nem bírom tovább. A felettesemmel való kommunikáció épp olyan nehéz nekem, mintha az egyik szülőmmel kellene beszélgetnem. Hasonló típusú ember, nem hallgat meg vagy nem is érdekli, vagy pillanatok alatt elfelejti, amit mondtam neki. Ráadásul nem egy higgadt, nyugodt ember és túl sok empátiával sem rendelkezik, ez még inkább megnehezíti az őszinte kommunikációt vele. A dolog sürgető, hiszen elképzelhető, hogy jövőhéten borul minden és ez több millió forintos kárt fog jelenteni a cégnek és ismerve a főnököm, rám fogja tolni a felelősséget, hogy magát védje.

A péntek délután a kedvenc időszakom a héten, hirtelen kiszabadulok a munka világából, szabadnak érezhetem magam, előttem a lehetőségekkel teli hétvége. Teljesen felszabadít a pillanat, amikor kilépek a munkahelyről, és pár napra magam mögött hagyom a gondjaim nagyját. Azt hinném, hogy két és fél nap szabadság vár rám… Aztán valahogy szombat délben már szépen lassan elindul egy feszülés, a vasárnapot pedig szinte teljesen tönkre teszi a hétfő árnyéka.

Az orvos mindig is egy rémálom volt számomra, mióta csak az eszemet tudom, szorongtam, ha betegség miatt fel kellett keresni. Kiskoromban mély hangú szakállas és ijesztő gyerekorvoshoz vittek a szüleim. Már a váróban ücsörgés is feszélyezett, de mikor öblös hangon elhangzott a "tessék", még jobban összeszorult a gyomrom. Pedig akkor még elkísértek a szüleim.

Szituáció:

Fel kell hívnom egy látásból ismert embert… akitől alapból tartok. És egyből jön a gyomorgörcs, a remegés és a rengeteg negatív automatikus gondolat. Ez még nem is lenne baj, de jön az elkerülés és a kibúvás is. Mint a macska a víztől, úgy menekülök a helyzet elől: halogatás, halogatás, sunnyogás, elfelejtés. Valahol nagyon mélyen eltört bennem valami. Egy blokk, pirossal villogó vészjelzés társul ahhoz a helyzethez, ami másnak egy hétköznapi kis semmiség.

• Mész a munkatársaiddal, hogy fogadj egy kisebb csoportot, akiket a többiek ismernek. Megtörténik a találkozás, és csak te vagy az egyetlen, aki alig ismer valakit. Mindenki puszi-puszi, kézfogás, te meg idétlenül lépegetsz egyik lábadról a másikra, mert kvázi ismeretlenekkel azért mégsem fogsz puszizkodni, de mégis kellene? Mi az az ismeretségi szint, amikor már te is puszival köszöntheted a másikat, akit kétszer már láttál? De amúgy meg miért nem születtél inkább férfinak, ki akar folyton távoli munkatársakkal puszizkodni, amikor ők elintézik egy kézfogással? Ez egy munkahely, nem baráti összejövetel…

Ingerült poszt következik...

Az elmúlt héten valamiért megszaporodtak az arcomra és az abból következtetett hangulatomra vonatkozó megszólítások. „Miért vagy olyan szigorú?” „Mi a baj?” „Miért vagy szomorú?” Megyek a munkahelyi folyosón, és állítólag szigorú vagyok. Állok egy buliban a tömeget figyelve, és „aggódva” jönnek oda fiúk, hogy megtudják, mi az oka a szomorúságomnak, és hogy ebből megpróbáljanak beszélgetést indítani.

Vérbeli halogató és sunnyogó vagyok, imádom addig húzni a feladataimat, míg a főnök türelmetlenül toporogni nem kezd, vagy 20x rá nem kérdez, hogy mi van az anyaggal. Egyszerűen a véremben van, és kívülről akár hanyagságnak vagy lustaságnak is tűnhet, pedig sokkal összetettebb pszichés háttere van.

Van egy érzés, ami megmagyarázhatatlanul tör rám, racionális okok nélkül, hogy el akarok menni, elbújni a világ elől, beásni magam egy üregbe és begubózni. Hagyni, hogy a világ menjen a maga útján, de nélkülem. Nem akarok belekavarni a világ folyásába, mert csak elrontom. Ki akarok szállni, és a vackomból begubózva passzívan figyelni a történéseket. Mindenféle involvement nélkül.

Van egy tematikus oldal, ahol adni/venni/cserélni lehet bizonyos dolgokat, pár üzletet bonyolítottam is már itt le. Egészen barátságos közösség, de idáig mindig engem kerestek meg, nem nekem kellett kezdeményezni. Most viszont én szeretnék beszerezni valamit, amihez fel kell vennem a kapcsolatot, kezdeményeznem kell. Nem ördöngősség, nem kapok tőle pánikrohamot, és nem tör ki belőlem a kontrollálhatatlan zokogás, hogy én erre nem vagyok képes, de mégis, a felszín alatt már ez az apró "feladat" miatt is felbukkan a szorongás csírája.