Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Ez már egy beakadt lemezhez kezd hasonlítani nálam, lassan már 5 éve, a túl sok feladat eltemet, és szépen lassan megöl.  3 hónapja még abban a hitben ringattam magam, hogy végre sikerült megtalálnom az arany középutat és talán nyugodtan tudok bemenni dolgozni ezután, talán sikerült megtalálnom a harmonikus egyensúlyt a munka és magánélet között. Ekkor azt hittem... Aztán jött a szervezeti átalakítás, aminek jelenleg a kellős közepén vagyunk, a régi főnököm már fél lábbal az új pozíciójában van, az új főnököm még nem igazán találja a helyét és a főnököm régi feladatainak egy részét senki nem csinálja, végül azon kapom magam ismét, hogy majdnem megint a nyakamba sóztak egy új feladatkört. Mindezt a régi főnököm alattomosan teszi, pszichológiai módszerekkel próbálja a felelősséget rám tolni, mikor arra eszmélek fel, hogy mindenki azt hiszi, ez az én feladatom. Tudja, hogy lelkiismeretes, maximalista vagyok, tudja, hogy nem bírom ki, hogy ne csináljam meg a feladatot, de ezt már képtelen vagyok elvégezni, ez már rég túlmegy a teljesítőképességemen.

Mikor látta rajtam, hogy feszült vagyok, megkérdezte hogy mi a probléma, de azt válaszoltam, hogy semmi. Ezután még rosszabbul éreztem magam, hiszen megint nem voltam képes felvállalni a gyengeségem és azt, hogy én sem vagyok egy földönkívüli lény, aki 4-5 ember munkáját is képes ellátni 8 órában. Most itt a hétvége és hajnali 5-kor arra riadok fel, hogy magamban ecsetelem éppen a főnökömnek, hogy ezt már nem bírom, végiggondoltam mindent, hogy mit mondanék neki, hosszú monológ játszódott le a fejemben 4-szer, 5-ször, 6-szor, míg végül olyan idegi állapotba kerültem, hogy azon gondolkoztam, hogy talán kényszerzubbonnyal el kellene vinni egy szanatóriumba, benyugtatózni, hogy néhány napig kába legyek, és ne tudjon az agyam gondolkozni...Persze, nem ilyen fából faragtak, aki megvárja, hogy ez megtörténjen és most azon a ponton vagyok, hogy itt és most döntenem kell, vagy záros határidőn belül felmondok, vagy hétfőn odaállok a főnököm elé és "felborítom az asztalt", kifakadok, mindent a fejére zúdítok és kerek perec az arcába vágom, hogy ha ez így marad, akkor kénytelen leszek másik munkahely után nézni.

Ez eddig a legnehezebb feladat, összeszedetten és végiggondoltan elmondani a felettesemnek, hogy nem bírom tovább. A felettesemmel való kommunikáció épp olyan nehéz nekem, mintha az egyik szülőmmel kellene beszélgetnem. Hasonló típusú ember, nem hallgat meg vagy nem is érdekli, vagy pillanatok alatt elfelejti, amit mondtam neki. Ráadásul nem egy higgadt, nyugodt ember és túl sok empátiával sem rendelkezik, ez még inkább megnehezíti az őszinte kommunikációt vele. A dolog sürgető, hiszen elképzelhető, hogy jövőhéten borul minden és ez több millió forintos kárt fog jelenteni a cégnek és ismerve a főnököm, rám fogja tolni a felelősséget, hogy magát védje.