Néha úgy érzem a szociális fóbia megakadályoz abban, hogy teljes értékű felnőtt lehessek. Gyakran mondták már nekem, hogy nem gondolták, hogy annyi éves vagyok, amennyi, és a munkahelyen is kérdezték már azt, hogy ez az első állásom? Nyilván mert harminc körül már nem szokott az ember ilyen bátortalanul és zárkózottan viselkedni, mint én. Ennyi idős korban már olyan szintű szociális készséggel rendelkeznek az emberek, hogy még egy introvertált is könnyedén tud bárkivel társalogni, bátran és magabiztosan intézi a dolgait, ha szükséges vállalja a véleményét. Nálam ez nem így van. Én még mindig szende kislányként viselkedem, bátortalanul és túlzottan udvariasan, kerülöm a felelősséget. Mintha csak 18-20 lennék, ennyinek érzem magam. A szülői ház nyújtotta biztonságtól is nagyon nehéz megválnom. Időszakosan leszakadtam már a családomról, de mindig visszatértem, és csak otthon, a megszokott környezetben és emberek között érzem magam biztonságban. Más környezetben, új helyen, új emberek között minden idegenül hat, félelmetes és minden bizonytalan. Nálam minden kitolódik legalább tíz évvel. Azokkal a dolgokkal, amelyekkel mostanság szembesültem a munkahelyemen már régen találkoznom kellett volna. (Dr. Burns terápia, "Kell(ene) állítások). A munkahelyi játszmák, az emberi természet sokszínűsége, az intézkedés művészete, a felmerülő konfliktusok kezelése mind-mind újszerű fogalmak a számomra, amelyekkel nem rég kezdtem megismerkedni.
Amikor azt mondom, hogy lány és nem azt, hogy nő, vagy mikor megremeg a lábam a gyerekvállalás és házasság gondolatától, vagy mikor ódzkodom mindenféle változástól akkor jövök rá, hogy mennyire nem vagyok még felnőtt. Mintha még egy tinédzser lennék, aki még keresi önmagát, aki még nincs tisztában az erősségeivel és gyengeségeivel, aki küszködik az érzéseivel és gondolataival. Közben tudom, hogy már rég nem vagyok tini és ekkor megrémülök. Félek, hogy elmegy mellettem az élet. Mi van, ha csak ötven-hatvan évesen válok igazi felnőtté és akkor már késő lesz? Késő lesz gyereket vállalni és késő lesz új szakmát tanulni, esetleg karriert építeni. Ez összefügghet a szociális fóbiával? Vagy csak megragadtam valahol a felnőtté válás folyamatában, és ha nem lenne a fóbia akkor is így lenne? Erre a kérdésre nem tudom a választ, az viszont biztos, hogy a szociális fóbia is gátol abban, hogy felnőttként viselkedjek. Ha elképzelek egy remegő, félénk, csendes, gátlásos, önbizalomhiányos embert, akkor sokkal inkább egy gyerek, vagy tinédzser jut eszembe, semmiképp sem egy felnőtt ember. Hogy lehet összeegyeztetni a szociális fóbiát a felnőtt léttel? Összeférhetetlen a kettő?