Nagyon rég volt már, hogy ezt a blogot elindítottuk, és eltelt már kb 6 év az utolsó bejegyzés óta. Tele voltunk tervekkel, hogy könyvet írunk, alapítványt hozunk létre, terápiát fordítunk le magyarra, és megváltjuk a szociális fóbia világát. Úgy érzem, egykor a szociális fóbia uralta minden gondolatunkat, tervünket, nem csak a rossz, de a jó értelemben is, mert tenni akartunk valamit, motivált az útkeresésre és a sorstársakkal való kapcsolatfelvételre.

Aztán ez a lendület valahogy és valamiért leállt. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi volt a fordulópont mindkettőnk életében, de nagyjából ugyanakkor jött el, és a szociális fóbia a háttérbe került. Daniellaaa talán azt is mondaná, hogy kigyógyult, mert szoktunk erről beszélgetni, de az ő nevében nem nyilatkozom. Nekem azóta sem a kedvenc elfoglaltságom a telefonálás, a mai napig hideg ráz a gondolatától is, és a munkahelyen sem lett könnyebb helytállnom, mégis valami más lett, amitől már nem elsősorban szociális fóbiásként azonosítom magam. Keresem az élet azon pontjait, ahol önmagam tudok lenni és ahol ki tudok teljesedni, még ha csak a saját szórakozásomra is, és igyekszem sokkal megbocsátóbb lenni önmagammal.

A mai napig nagyon le tud törni egy-egy élethelyzet, amiben gátol a fóbia, ahol úgy érzem, leszereplek, ez cseppet sem változott, de már a fókusz máshová helyeződött. Mert hogy időközben férjhez mentem egy olyan emberhez, aki meglátta bennem akkor az igazi értéket, amikor a leginkább magam alatt voltam. Megszerveztünk egy esküvőt 65 vendéggel, vettünk egy lakást, és született két szép gyerekünk. Most épp a kisebbikkel mentesülök a munka alól, és így a szociális terhelés nagy része alól is. A nagyobbikkal pedig kezdem tanulni a szülői értekezletek, zsúrok és egyéb társasági érintkezések szabályait. Vannak izzasztó dolgok, talán majd hozok néhányat új bejegyzésekben, ha kedvet kapok a blog felélesztéséhez. Lehet idegeskedni és lehet szórakozni azokon, amiket az élet elém dobál, de a lényeg, hogy így vagy úgy, de eddig átvészeltünk minden akadályt.