Azt mondják, hogy a halálos beteg miután felismerik a betegségét különböző lelki stádiumon megy át, a tagadástól a depresszión át egészen az elfogadásig. Én is felfedeztem bizonyos szakaszokat az életemben, amióta velem van a szociális fóbia. Nyilván nem minden ember megy át ugyanezeken a fázisokon, de biztosan mindannyian kipróbáltunk már ezt-azt, hogy megszabaduljunk ettől a tehertől, és az is biztos, hogy vannak fordulópontok, felismerések, mikor elkezdjük egészen máshogy látni magunkat vagy a fóbiánkat.

"a mély szocfób szabasza": Nálam kb. 8 éven át tartott, amikor bár szociális fóbiás voltam, de nem voltam ennek tudatában. Nyilván ennek az is volt az oka, hogy akkoriban indult csak el az internet térhódítása, kamaszkoromban nagyon ritkán volt alkalmam internetezni, akkor is maximum az iskolában néhány percig. Ha most lennék tini, akkor bizonyosan hamar rájönnék, hogy mi a baj velem. Tehát ez a 8 év volt a legnehezebb, mivel nem tudtam miért vagyok ilyen gyáva, miért szorongok, félek mindentől. Azt hittem én vagyok egyedül az egész világon, aki ennyire értéktelen kis senkinek gondolja magát, a világ legjelentéktelenebb, legunalmasabb lényének.

"bulizós korszak": Kb. 5 év volt, amikor gyakran hívtam segítségül az alkoholt, hogy féktelen, hajnalig tartó bulizásokba kezdjek, hogy átéljem, milyen népszerűnek lenni, milyen az, mikor az emberről mindenki azt gondolja, hogy mekkora partiarc, mikor egy csomó meghívása van hétvégére. Ez egy kellemes korszak volt, csak az volt a legnagyobb gond, hogy csakis az alkohol segítségével tudtam felszabadult lenni. Voltak haverok, akik éveken át csak és kizárólag bulik alkalmával találkoztak velem és egyszer sem úgy, hogy józan voltam. Nem is tudták milyen vagyok olyan állapotban. Kínosan ügyeltem mindig arra, hogy fenntartsam ezt az állapotot, és az unalmas szürke oldalamat sose legyen alkalmuk megismerni.

"védőburok". Mikor meguntam a sok bulit és a sok felszínes kapcsolatot és azt, hogy ezek a "barátok" megelégszenek azzal, hogy ha jelen voltam egy-egy összejövetelen, akkor garantált volt a hangulat, de a valódi énemre nem voltak kíváncsiak, akkor úgy döntöttem csak ritkán járok el bulizni és véget vetek ezeknek "barátságoknak".
Az iskolapadból való kikerülés után végre elkezdtem a felnőttek életét élni és nem voltam többé az iskolák foglya, nem voltam rákényszerülve, hogy feszengjek az iskolatársak között, élvezni kezdtem, hogy azt csinálok, amit akarok. Nem álltam szóba olyan emberekkel, akik között szorongtam és olyan munkahelyet választottam, ahol szabadon csinálhattam, amit akartam, nem volt főnök, se kollégák, csak szabadság. Ez is kellemes 4 év volt, de nem volt elég. A képességeimet nem használtam ki kellőképpen és meguntam.

"a szembesülés időszaka": Mikor ráakadtam az interneten, hogy létezik ilyen, hogy szociális fóbia és mások is szenvednek ettől, hihetetlen érzés kerített hatalmába. Hirtelen madarat lehetett fogatni velem. Mikor olvastam a tüneteket és mások irományait, mindenre bólogattam. "Jé, tényleg" "Én is pont ezektől félek" " Ez nálam is ugyanígy van". A szociális fóbiásokkal való találkozások jelentős fordulatot hoztak az életemben. A társaságukban végre nem éreztem meg nem értett, fura lénynek magam, köztük megértésre leltem. Ezek a találkozások mindig feltöltöttek.

"terápiás fázis": Elhatároztam, hogy meggyógyulok, kipróbáltam nagyon sok mindent. Elkezdtem kutakodni a múltbéli emlékeim között, magyarázatot akartam, választ a miértekre. Úgy éreztem, ha rájövök, hogy mitől alakult ki a fóbiám, akkor el fog múlni. Tévedtem. Megpróbáltam sokféle terápiát, elolvastam számtalan önsegítő könyvet, kihívást jelentő helyzeteket kerestem, a szocfóbos barátaimmal órákig tartó elemző beszélgetéseket tartottunk. Azt hittem kezd elmúlni a borzalom, végre szembenézhetek a legnagyobb mumussal: az új munkahellyel. Ismét tévedtem. Talán még korai volt, talán még nem voltam kész rá, nem tudom.

"depressziós állapot": Ez a 6 hónap, ami szinte csak a szorongásról szólt nagyon megviselt. Az életem, a gondolataim csakis a munka körül forogtak és nem pozitív értelemben. A szabadidőmben semmi másra nem tudtam gondolni, senkivel nem tudtam másról beszélni csak a munkámról. A munka körüli szorongás teljesen a hatalmába kerített. Eközben megismertem egy újabb fogalmat: "introvertáltság". Ez megint sok mindenre magyarázatot adott, de ismét rossz irányba indultam. Elkezdtem az introvertáltsággal magyarázni azt, hogy miért nincs kedvem másokkal beszélgetni. Felépítettem magamban egy új világot: a szociális fóbiások, vagy introvertáltak világát. Egyre jobban elkülönítettem ezt a két világot: a "normálisak" és a "mi világunkat", mígnem azt vettem észre, hogy a normális emberek már nem érdekelnek, szelektálok mindenkit aszerint, hogy szorongóak-e, introvertáltak-e vagy ellenkezőleg. Eljutottam oda, hogy már szinte senkivel sem volt kedvem beszélgetni, mindezt az introvertáltsággal magyaráztam. Csak depressziós irodalmat olvastam, úgy éreztem csak ilyen emberek érdekelnek. Aztán elolvastam egy könyvet, ami az interneten is megtalálható. Ez a könyv Koncz Erzsébet (Zsike) Lélekhasadás című könyve, ami tulajdonképpen naplóbejegyzésekből áll. Sajnos, ő már nem él, borderline személyiségzavarral kezelték. Beleolvastam a könyvbe. A legjobbkor akadtam rá, mert pont az az erőteljes lehangoltság áradt belőle, amit én is akkor éreztem. Elolvastam az első harminc oldalt és, ahogy írt, amiről írt, olyan mintha én írtam volna. Ezzel láttam magam kívülről, hogy ugyanúgy, mint ő is csak a problémájának él, semmi másról nem szólnak a napjai, mint nekem sem egy ideje. Negatív, nagyon-nagyon negatív. Ő is írja, hogy nem érdekli, aki normális, a normálisak nem értik mit érez ő. Aztán láttam, hogy mennyire helytelen az emberek ilyen módon való bekategorizálása és megértettem sok mindent, ekkor átléptem egy újabb fázisba...

"az elfogadás fázisa". Igen, itt tartok most. Most úgy érzem végre megvilágosodtam. Elfogadom, hogy szociális fóbiás vagyok. Nem küzdök ellene, nem tartom magam elé, mint valami védőpajzsot, nem kutakodok többé a múltamban magyarázatokat keresve. Egyszerűen megtanulom így élni az életem. Keresem a normális emberek társaságát és a normális helyzeteket, mert csak így élhetek teljes életet.