Nagyon örülök, hogy rátaláltam Susan Cain Csend című könyvére. Igaz, hogy semmi újat nem írt, amire ne jöttem volna rá már magamtól is, ezek a gondolatok már az én fejemben is megfogalmazódtak, úgyhogy akár én is írhattam volna ezt a könyvet. Mégis más tollából olvasva sokkal jobban beleivódik a fejembe és sokkal hitelesebbnek tűnik mindaz, amit az extrovertáltak által uralt világról gondolok és megerősített abban, hogy mi a szociális fóbiám kialakulásának valódi oka.

Bemásoltam néhány nekem tetsző idézetet. Ez a könyv segít megérteni saját magunkat és rádöbbent, hogy mi is értékesek vagyunk és mi is érvényesülhetünk egy extrovertált világban is.

" A bőbeszédű embereket például okosabbnak, szebbnek, érdekesebbnek és barátként kívánatosabbnak tartjuk."

" Az introverzió - testvérkéivel a túlérzékenységgel, komolysággal és bátortalansággal karöltve - napjainkban másodosztályú személyiségvonás valahol a helytelenítendő és személyiségzavar között lakozik."

"Ám óriási hibát követünk el, ha gondolkodás nélkül behódolunk az extrovertált ideálnak. Hisz legnagyobb eszméinket, műalkotásainkat és találmányainkat – az evolúciós elmélettől kezdve Van Gogh napraforgóin át a
személyi számítógépig – csendes és elmélyült gondolkodók hozták létre, akik tudták, hogyan hangolódjanak rá belső világukra, és tisztában voltak azzal, milyen kincseket találnak odabent."

"Ám amint azt a Csend felfedi majd, jelenlegi életünk legfontosabb intézményeit azok számára tervezték, akik élvezik a csoportos projekteket és az ingerek sokaságát. Gyermekként azt látjuk, hogy iskolapadjainkat egyre több helyen kis körökben rendezik el, hogy csoportosan tanulhassunk. A kutatások szerint tanárok túlnyomó többsége úgy véli, hogy az ideális diák extrovertált."

"Felnőttként olyan szervezeteknél dolgozunk, melyek ragaszkodnak ahhoz, hogy falak nélküli irodákban, csapatban, olyan főnökök keze alatt tevékenykedjünk, akik a társas készségeket értékelik mindenekfelett. Hogy karrierünk felfelé íveljen, úton-útfélen szégyentelenül hirdetnünk kell elért eredményeinket."

"Az introvertált olvasók azt is tudhatják, hogy a csendes emberek hátrányos megkülönböztetése valódi lelki fájdalmat is okozhat. Emlékezhetnek, hogy gyermekként hányszor hallhatták szüleiket mentegetőzni az ő szégyenlősségük miatt. („Te miért nem tudsz olyan lenni, mint a Kennedy fiúk?” – nyaggatták egyik interjúalanyomat az elnökkel és családjával szimpatizáló szülei.) Talán rémlik, hogy iskolásként hányszor nógatták őket, hogy „bújjanak már ki végre a csigaházukból”. (E káros kifejezés használói elfelejtik, hogy bizonyos fajok mindenüvé magukkal viszik a házukat vagy a páncéljukat, és hogy sok ember hasonlóan cselekszik.) „Ma is fülembe cseng minden szemrehányás, amelyet gyerekkoromban kaptam, hogy lusta, ostoba, lassú és unalmas vagyok. Mire elég idős lettem ahhoz, hogy rájöjjek, egyszerűen csak introvertált vagyok, már belém ivódott a meggyőződés, hogy valami komoly baj van velem."

"E modell révén az emberek négyféle személyiségtípusba sorolhatók: nyugodt extrovertáltak, szorongó (vagy impulzív) extrovertáltak, nyugodt introvertáltak és szorongó introvertáltak."

"Ahogy Jung találóan megfogalmazta: „Tisztán extravertált és introvertált ember nem létezik. Egy ilyen valakinek a bolondokházában volna a helye. Ez részben azért van, mert mindannyian igen komplex egyéniségek vagyunk, és mert az introvertált és az extrovertált embereknek olyan sokféle altípusa létezik”