Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Már két nappal előtte rémálmaim voltak. Nem fogok senkit bent találni, nem tudom megértetni magam. A volt munkatársaim is mind itt dolgoztak álmomban, csak felébredve jött a csalódás, hogy a megszokott arcokat nem fogom bent találni. Pedig akkor biztonságban érezhettem volna magam.

Aztán másnap kontrollálhatatlanul tört rám időnként az ok nélküli rettegés. Próbáltam lejátszani az agyamban, hogy mi lesz, de túl sok volt az ismeretlen az egyenletben. Nem tudtam magyarázatot adni a félelmemre. Egyszerűen túl sok helyen csúszhat be hiba ahhoz, hogy csak egyet emeljek ki. Így kiemelés nélkül egy megfoghatatlan masszától rettegtem. És pont ezért tök hülyének éreztem magam, mert nem valamitől féltem, hanem csak önmagában jött a remegés.

Nem tudom, hogyan sikerült elaludnom este. Azt sem, hogy nem riadtam fel percenként. Aztán reggel már egy apró fokkal könnyebb volt. Küldetéstudatom lett, és csak mentem, amerre kellett. De továbbra is görcsöltem az ismeretlentől, csak legalább tudtam, hogy most már mindjárt vége lesz valahogy. Mennyivel könnyebb lenne, ha a közepén kezdhetném a dolgozást, ha már fél évvel a hátam mögött kezdődne az egész. Már ismernék mindent és mindenkit...

Egy teljesen új család tagja lettem, és egyelőre azt sem tudom, ki tartozik hozzánk, ki nem. Valahogy úgy képzelem, hogy ha új ember érkezik, akkor őt valaki régi körbevezeti, és mindenkinek bemutatja. Hogy legalább kb-ra belője, hogy kikkel tartozik egy csapatba. Nekem ez kimaradt. De mit is várhatnék Főnöktől, aki bő egy hónapig nem mutatta be magát az új csapatának két éve... Megmutatta, hogy "Na, az lesz a te asztalod" a folyosó túloldaláról a nyitott ajtón keresztül, de még oda se kísért be, hogy "Itt az új lakó, fogadjátok szeretettel". Szerintem még mindig nem ismeri, ki tartozik hozzá... Most egyedül nem fogok elindulni és körbejárni, és random bekopogni irodákba...

Olyan fura ez az egész, még mindenki olyan idegen. Hiányoznak a régi arcok, a már megszokott csapat, akikkel már kialakultak a viszonyok. Most csak egy rakás okos ember vesz körül, akik közt fogalmam sincs, mit keresek én, aki világ életében (értsd a nem egész 2 éves pályafutását) csak lébecolt és lavírozott, soha semmit nem tett le az asztalra. El sem tudom képzelni, hogy valaha megszokom ezt az egészet, hogy valaha itt is tudok majd néhány munkatárssal csacsogni, poénkodni, hogy valaha bárki hasznára lehetek. Kell egy túlélő stratégia...

Mit fogok én itt csinálni?! Azt hiszem ideje elővennem a 2 éve írt naplómat arról az időszakról, mikor először álltam munkába.

Apám egy félelmetes ember. Nagy testű, morcos tekintetű, nagyhangú, akinek ha valami nem tetszik vagy nem logikus, akkor nem rest felháborodni. Tőle tanultam, hogy mindig észnél kell lenni, soha nem szabad hagyni, hogy átverjenek, mindig védeni kell bármi áron az igazunkat, ha valami nem ésszerű, akkor az már jó nem lehet, és természetesen azt, hogy az élet célja a küzdés maga. De gyűlölöm ezt. Ebben a hozzáállásban benne van minden, ami megkeserítette az életemet: hogy szórakozni „bűn”, amiben nincs érték, az bűn, minden műsor, ami amerikai, az marhaság (mert egy szebb, lazább életet mer bemutatni? nem tudom), nem szabad nyavalyogni, nem szabad lelkizni, mert az neki kényelmetlen, és semmi aggodalmat sem szabad okozni neki, mert nem tud vele mit kezdeni.

Kiskorom óta tartok tőle, hogy egy napon felrobban az agya. Ha rosszul van hangolva egy közlekedési lámpa, az mekkora ostobaság már, és milyen HÜLYÉK azok, akik nem képesek kezelni a rendszert. Szembe megy rendőrrel, hatósággal, őt nyugodtan be lehet perelni, áll elébe.

Mai napig bennem él a kép, amikor kicsi koromban egy ellenőrrel lökdösődött, talán mert csak akkor lyukasztott jegyet, amikor az ellenőr megjelent. Az ő érvelése, hogy de hát fel tudott mutatni kezelt jegyet. Igaza volt? Nem Nem tudom, tök mindegy, az alsós énem rettegve figyelte, mi történik. Mindennaposak voltak a bevásárláskor történő felhördülései. Én meg féltem, hogy vagy rendőr viszi el, vagy felrobban az agya. Legszívesebben sírva menekültem volna el a helyszínről. Kényelmetlen volt minden perc. Ha reklamálni kellett, ő már egyből gyilkos tekintettel ment, és csípőből hülyézett le mindent, rendszert, eladót, országot.

Azt hittem, nem vállalok túl nagy kockázatot, ha elmegyek vele vásárolni. Hát tévedtem. Valami utalványon ment a veszekedés. Még egy ilyen hülye országot, nyugatra biztos nem így megy. Kétszer hívatta az eladó főnökét, kötözködött folyamatosan. De mindezt olyan stílusban, hogy én megint ötévesnek éreztem magam, aki legszívesebben csak menekülne el ebből a helyzetből. Közben meg utáltam, hogy az eladót semmibe veszi (hiszen nekem meg fontos lenne, hogy mindenki kedveljen), és miért ilyen hülye ő, a rendszer, a bolt, a világ, mindenki, miért nem tájékoztatják az eladókat jobban, hogy ebből az utalványból kétféle van.

Miközben ötévesként próbáltam meghúzni magam egy sarokban, azon gondolkodtam, hogy mennyire alkalmatlan lennék eladóként. Képtelen lennék egy-egy ilyen eseten túltenni magam. De nem eladóként is képtelen vagyok kibújni apám szellemiségéből. Pedig én nem akarok úgy élni, hogy az élet célja a küzdés maga, és minden percben mogorva arcot vágni, és folyton azt várni, mikor vernének át. Én eltenném az utalványt, és majd másik boltban felhasználnám, hiszen az nem vész el még egy évig. De biztos én vagyok a balek, mert nem akarom, hogy ezért jelenetet kelljen rendezni, hogy én csak azért is azzal az utalvánnyal fizethessek.

Úgy tűnik vége a boldog munkanélküliségemnek.

Főnök Úr beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. Már épp feladtam volna a hitemet, mikor végre konkretizálódtak a dolgok. Ehhez kapcsolódott a múlt heti sikeres telefonhívásom, amit végül mégiscsak sikerült végrehajtanom. Bár a telefon után még 2-3 napig rágódtam azon, hogy nem kellett volna felhívnom, türelmesnek kellett volna lennem, túl számon kérő voltam, most már tuti fel sem akar majd venni dolgozni, mert nem bírok megülni a fenekemen, és milyen hisztis vagyok… De ezzel párhuzamosan meg tudtam, hogy a szüleim biztos azt gondolnák, hogy jó, hogy felhívtam, hogy nyomást gyakoroltam rá, hogy megmutattam neki, vannak alternatíváim, hogy cselekvésre kényszerítettem, mert nem fogok rá időtlen időkig várni. De én nem ilyen vagyok, és amit a szüleim helyeselnek, az csak még jobban elveszi a kedvem.

Szóval múlt héten nehezen felhívtam Főnök Urat, hogy mi a helyzet, mert adódott egy másik lehetőség, ahová jelentkezhetnék, de ugye mégis csak jobb lenne, ha nála jönne össze a munka. Ez megtette hatását, és bár a beígért péntek-hétfő helyett csak szerdán hívott, mikorra már lemondtam róla, de egyből azzal kezdte, hogy akkor hétfőtől tudnék-e menni. Na itt jön a lefagyás, mert egy rendes szocfóbos agya erre a gondolatra rendesen túlterhelődik a sok rémképpel, kifogással, ÓTEJÓÉG-gel. Azért elhebegtem-habogtam, hogy csak délelőtt tudnék, de neki az is jó, mert az első nap úgysem fogok még dolgozni, de ez még amúgy nem biztos, majd még jelentkezik a héten.

Azóta sem jelentkezett, én meg pánikolok, hogy akkor most hétfőn mikor és hová menjek (mert a HR-esek viszont már hívtak, hogy milyen papírokat vigyek magammal hétfőre). És természetesen beindult legnagyobb ellenségem ellehetetlenítő hadművelete, vagyis az agyam már folyamatosan bombáz rémképekkel, hogy TUTI BIZTOS, hogy már legelső nap el fogok vérezni, tuti biztos, hogy napi 500 telefon lesz a feladatom (egyáltalán nem call-centeres recepciós, kérdőíves vagy bármilyen telefonálós munkáról van szó…), tuti biztos már első nap el fogok tévedni, nem találom meg a HR-eseket, ahol azt sem tudom, kit kell majd keresnem, és biztos SENKI sem fog segíteni, és már elfelejtettem rég a nevét, sőt egy percre sem fogtam fel, hogy kivel beszéltem telefonon, aki amúgy hétfőn nem lesz, így nem tudom, honnan fogják tudni egyáltalán, hogy ki vagyok, és ezért tuti nem fognak tudni mit kezdeni velem, és ott lesz 52432 értetlenkedő ellenséges arc körülöttem, és nem fogok tudni merre menekülni, és TEJÓÉG. És egyáltalán hányra menjek? És a Főnök bent lesz-e? És honnan fogom tudni, hogy hol az irodája, mert már tuti nem ott lesz, ahol egy hónapja volt, mert az csak egy átmeneti hely volt, nem is iroda, és tuti nem fogják tudni megmondani a portán.

Na jó, tegyük fel, hogy az első napot túlélem, a HR-eseket lerendezem, a Főnök elenged délben, hogy odaérjek a délutáni dolgomra. De akkor jön a kedd, és TEJÓÉG, biztos intézkednem kell, hogy telefont, számítógépet, belépőt, stb kapjak, és ez rengeteg ember, rengeteg név, amit meg sem fogok érteni, nem hogy megjegyezni. Meg TEJÓÉG, vajon milyenek a munkatársak? Biztos hülyének és bénának fognak tartani (RÖGTÖN MÁR AZ ELSŐ NAP UTÁN)!!!

És nem is értem, hogy az első 10 hónap után az előző munkahelyemen egyáltalán minek vettek fel még 10 hónapra, és az után most meg minek akar maga mellé a Főnök az új helyen, tuti elment az esze…

Néha úgy érzem a szociális fóbia megakadályoz abban, hogy teljes értékű felnőtt lehessek. Gyakran mondták már nekem, hogy nem gondolták, hogy annyi éves vagyok, amennyi, és a munkahelyen is kérdezték már azt, hogy ez az első állásom? Nyilván mert harminc körül már nem szokott az ember ilyen bátortalanul és zárkózottan viselkedni, mint én. Ennyi idős korban már olyan szintű szociális készséggel rendelkeznek az emberek, hogy még egy introvertált is könnyedén tud bárkivel társalogni, bátran és magabiztosan intézi a dolgait, ha szükséges vállalja a véleményét. Nálam ez nem így van. Én még mindig szende kislányként viselkedem, bátortalanul és túlzottan udvariasan, kerülöm a felelősséget. Mintha csak 18-20 lennék, ennyinek érzem magam. A szülői ház nyújtotta biztonságtól is nagyon nehéz megválnom. Időszakosan leszakadtam már a családomról, de mindig visszatértem, és csak otthon, a megszokott környezetben és emberek között érzem magam biztonságban. Más környezetben, új helyen, új emberek között minden idegenül hat, félelmetes és minden bizonytalan. Nálam minden kitolódik legalább tíz évvel. Azokkal a dolgokkal, amelyekkel mostanság szembesültem a munkahelyemen már régen találkoznom kellett volna. (Dr. Burns terápia, "Kell(ene) állítások). A munkahelyi játszmák, az emberi természet sokszínűsége, az intézkedés művészete, a felmerülő konfliktusok kezelése mind-mind újszerű fogalmak a számomra, amelyekkel nem rég kezdtem megismerkedni.
Amikor azt mondom, hogy lány és nem azt, hogy nő, vagy mikor megremeg a lábam a gyerekvállalás és házasság gondolatától, vagy mikor ódzkodom mindenféle változástól akkor jövök rá, hogy mennyire nem vagyok még felnőtt. Mintha még egy tinédzser lennék, aki még keresi önmagát, aki még nincs tisztában az erősségeivel és gyengeségeivel, aki küszködik az érzéseivel és gondolataival. Közben tudom, hogy már rég nem vagyok tini és ekkor megrémülök. Félek, hogy elmegy mellettem az élet. Mi van, ha csak ötven-hatvan évesen válok igazi felnőtté és akkor már késő lesz? Késő lesz gyereket vállalni és késő lesz új szakmát tanulni, esetleg karriert építeni. Ez összefügghet a szociális fóbiával? Vagy csak megragadtam valahol a felnőtté válás folyamatában, és ha nem lenne a fóbia akkor is így lenne? Erre a kérdésre nem tudom a választ, az viszont biztos, hogy a szociális fóbia is gátol abban, hogy felnőttként viselkedjek. Ha elképzelek egy remegő, félénk, csendes, gátlásos, önbizalomhiányos embert, akkor sokkal inkább egy gyerek, vagy tinédzser jut eszembe, semmiképp sem egy felnőtt ember. Hogy lehet összeegyeztetni a szociális fóbiát a felnőtt léttel? Összeférhetetlen a kettő?

Klasszikus érv a balek viselkedésünk mellett, hogy azért nem szólalunk fel, azért nem állunk ki magunkért, azért nem követeljük, ami jár, azért nem szólunk vissza, mert akkor nem fognak szeretni. Muszáj mindig úgy viselkednünk, hogy abba senki ne köthessen bele, azzal senkit ne bántsunk meg, és amúgy is mindenkinek a kedvében KELL járnunk. Muszáj, hogy minket mindenki kedveljen és szeressen. Így kerülünk mi az utolsó helyre, az már nem számít, hogy nekünk nincs kedvünk valamihez, ha azzal megbánthatunk valakit… Szép dolog is szeretve lenni, ezért a célért én is hajlandó vagyok sok mindenről lemondani.

De mi van akkor, ha ismeretlenekkel szemben is azért nyomjuk el magunkat, mert az a járókelő, akit soha az életben többet nem fogok látni, BIZTOS hülyének néz majd, és nem fog szeretni. Vagy miért fontos, hogy minket MINDENKI szeressen? Tehát az is, akit mi magunk elítélünk, megvetünk, nem szeretünk? Emlékszem húgomnak volt egy nem túl jó fej szobatársa. Akiről tudta a húgom, hogy nem teljesen százas, nem is akart vele barátkozni, mert nem volt szüksége rá. Persze amíg együtt lakik az ember a másikkal, addig próbálja megőrizni a jó viszonyt, de mikor elváltak útjaik, akkor valami tartozást kellett volna behajtani a lányon, de megint előjött az érv, hogy ha erélyesen követeli, akkor nem fogja szeretni. Nem mintha anélkül olyan tisztán szerette volna, meg mintha racionálisan nézve ez bármit számított volna a húgomnak, de az érzés ott van, hogy most minket nem fognak szeretni.

Képesek vagyunk olyanok szeretetéért is bármit lenyelni, megtenni, akik amúgy nem is érdekelnek minket, nem fontosak a számunkra, akiket mi magunk nem kifejezetten szeretünk. Még a villamoson utazó tömeg is képes megfelelési kényszert kiváltani, mert csak! Nehogy kivessen magából a társadalom…

Vajon mindannyian szeretethiányosak vagyunk, ezért félünk még több szeretetet elveszíteni? Húgom és az én esetemben tudom, hogy az anyai szeretetmegvonás egy komoly nevelési eszköz volt, így bennünk volt mindig a félelem, hogy csak nehogy olyat csináljunk, amitől megutál a saját anyánk. Ez az ő szavajárása volt, ha valami neki nem tetszőt csináltunk, akkor mindig jött, hogy meg fog utálni. Tehát nyilvánvalóan jól és hibátlanul kell ahhoz viselkednünk, hogy az anyánk szeressen (na nem mintha kimutatta volna a szeretetet valaha is), és ezt gyerekfejjel kivetítettük minden emberre, hogy ők is megutálnak, ha… De miért lett fontos az, hogy az ismeretlenek is szeressenek minket? Hogy a pénztáros se utálhasson meg? Hogy a velünk szemétkedő embereknek is megfeleljünk? Miért kell minden egyes ember szeretetét úgy kezelnünk, mintha az életünk függne attól, nehogy valaki szemében elfogadhatatlanok legyünk, nehogy egy ismeretlen ne kedveljen minket?

Miért izgulok, ha fel kellene hívnom valakit, aki két hete még azt ígérte, hogy munkát ad, és előtte 2 évig szinte napi szinten találkoztam vele? Vagyis miért izgulok, remegek és izzadok, ha fel kell hívnom a volt főnökömet?

Miért van az, hogy ha már végre rászántam magam a hívásra, szinte vizionálom, hogy lenyomom a gombot, akkor az utolsó pillanatban mégsem hívom fel, mert 11:50-kor már biztos elindult ebédelni… Majd 1-kor hívom inkább… Na persze. Miért kell agyban percre pontosan kikalkulálnom a TÖKÉLETES időpontot, amikor hívhatom, amibe nem lehet belekötni? Mert mi lenne, ha ebéd közben hívnám, vagy ha épp tárgyalása lenne, vagy akármi? Max kinyomná, nem? De az én agyam ezt is ki akarja küszöbölni, nekem a tökéletes időpont kell, de minden időpontba bele lehet kötni. És különben is, a legjobb lett volna reggel 9-kor hívni, de az már ugye elmúlt.

És mit mondjak a telefonba? Fejben már komplett szövegkönyveket tudok írni, miközben TUDOM magamról, hogy úgyis fogok valamit mondani, ha nem játszom le előre szóról szóra. Na meg a bemutatkozást követően már úgysem lehet megjósolni, hogy merre indul el a beszélgetés. Mégis fejben próbálgatom a tökéletes köszönést és bemutatkozást…

Mikor telefonálni készülök, ami nem sokszor van, igazából egy válaszúthoz érkezem. Közelemben a telefon, és választhatok két ösvényt, vagy átgondolom…. és akkor arra a kísérletre elvesztem a gondolatok labirintusában, nem lesz belőle semmi, ott kell hagyni, mást csinálni egy kicsit, majd visszatérni, vagy pedig nem gondolkodom, csak cselekszem. Ez utóbbiból lesz telefonhívás. Ha teret adok a gondolataimnak, szinte mindig legyőznek. Csak keserves küzdelmek árán szoktam ezek ellenére mégis végrehajtani a hívást, általában nem szokott sikerülni. A nem gondolkodás és cselekvés viszont teljesen ellentétes a természetemmel. A gondolatvilágom és a fantáziám a kedvenc szórakozásom, a legjobb barátom, támaszom és a legnagyobb ellenségem egyben. Azt hiszem ezt az életet nem nekem találták ki, én inkább csak néző szeretnék lenni...

Gondolom sok szocfóbos fenn van a népszerű közösségi oldalakon. Én is, és van egy rakás ismerősöm, akikkel 2-3-5-10 éve egyetlen szót sem váltottam. Soha nem tudom, mitévő legyek az ilyen bejelölőkkel. Szívem szerint nem is igazolnám vissza, de közben meg bunkó sem akarok lenni… Aztán vannak, akiket nem akarom, hogy bármit megtudjanak rólam… Így van egy csomó függőben lévő ismerősnek jelölésem, amivel semmit nem kezdek.

Na nem mintha olyan aktív online életet élnék, hogy bármit szégyellnem kellene, de közben meg pont azért nem élek online életet, mert van ez a sok ismeretlen ismerős, akik visszatartanak önmagam felvállalásától.

Tavaly újévkor volt egy fogadalmam, hogy elérhetőbbé teszem magam. Pl láthatóvá teszem, hogy be vagyok jelentkezve, így bárki rám írhat. Na, azóta alig jelentkezem be…

Vagy ott van a szülinapom, amikor csak kapkodom a fejem, hogy ki a fene ír nekem, hogy boldog szülinapot, csak mert a facebook azt mondja, hogy „xy-nak szülinapja van, írj neki”. És akkor ezek a noname emberek, akiket élőben talán meg sem ismernék, írnak, hogy jófejek legyenek. Én meg agyalok megint, hogy most erre válaszolnom kellene? De akkor ezek a számomra nem is létező emberek egy csomó értékes percet lopnak el az életemből. De ha meg nem reagálok, akkor mekkora bunkó vagyok…

Szóval fent vagyok facebookon, de nem is használom. Még csak mások lecsekkolására sem, mert vagy rossz érzéssel tölt el, hogy mindenki más ezerszer többet ért el, mint én, vagy egyszerűen nem érdekel, hogy ki mit rak fel magáról. Szívem szerint kb 10 ismerősre korlátoznám az egészet. Biztos be lehet állítani belső kör, meg mittudoménmi létrehozásával, de ennyire nem érdekel az egész.

Január óta munkanélküliként élvezem az életet. Ha nem vesszük az állandó nyomást amit a „társadalmi elvárások” címszó alatt helyezek magamra, és épp nem a társadalom szennyeként, ingyenélő naplopóként tekintek magamra, akkor ez egy ideális állapot a magamfajta introvertált szocfóbos számára. Nem kell a munkahelyi kollégákkal jópofizni, nem kell ügyfelekkel, főnökkel, munkatársakkal konfrontálódni. Helyette rengeteget aludhatok és olvashatok, vannak olyan napok, amikor még a lakásból sem kell kilépnem. Arany élet.

Emiatt az ingerszegény életmód miatt jelenleg tünetmentesen élek, ezért sem vagyok túl aktív a blogon. Mert ha nem csinálok semmit, akkor nincs miről írnom. Boldog munkanélküliség.

Korábban egyáltalán nem viseltem ilyen jól, ha nem volt munkám, nem bírtam lerázni magamról a gondolatot, hogy mihaszna vagyok. Most is csak azért sikerül, mert nem aggódom. Hiszek a főnökömben, akitől azzal váltunk el, hogy majd szeretné, ha visszakerülnék hozzá. Azóta egyszer már keresett telefonon, én pont nem vettem fel. Természetesen egyből agyalni kezdtem, hogy most nekem kellene visszahívnom? De mikor hívjam? Ő munkaidőn kívül keresett, de én meg nem akartam őt szabadidejében zavarni. Majd másnap felhívom… mondtam magamban, de persze nem hívtam, abban maradtam önmagammal, hogy majd úgy is keres újra. Így is lett. Amúgy jó lenne tisztázni, hogy van-e valami etikett vagy illem erre, hogy ha látom, hogy volt egy nem fogadott hívásom, akkor nekem illik visszahívnom, vagy várhatok csendben.

Már másfél hete, hogy voltam bent nála az irodában, és hitegetett minden jóval, remélem összejön a munka, de közben meg annyira jó érzés ez a boldog munkanélküliség. De csak attól jó, mert hiszek benne, hogy nem sokáig maradok az.

Írtam már arról, hogy egy szociális fóbiás ember ideális munkahelyi csicskának bizonyulhat. Viszont nem csak ugrálni tudunk jól mások utasításai szerint, hanem sunnyogni is. Legalábbis én nagyon jól tudok. Ha nincs határidő, vagy nincs ellenőrzés, akkor halogatom az elintéznivalóim, és bár tudom, hogy bármikor rákérdezhet a főnök, hogy megcsináltam-e már, de mégis addig halogatom és sunnyogom a dolgokat, amíg csak tudom. A cégnél a január az ellenőrzések időszaka volt, belső ellenőrzés, minősítő cégek, üzletfelek ellenőrzései. Mindezek hatására szinte megtáltosodtam, szociális fóbiának nyoma sem volt, telefonálgattam, mentem az emberek után, nyaggattam őket, hogy csinálják már a dolgukat, hogy én is végezni tudjam a munkám. Mintha sosem lettem volna szociális fóbiás. Az év végi pörgés és a januári ellenőrzések hatására minden feladatomat elvégeztem, még azokat is, amiket hónapok óta halogatok, mert problémásak, mert olyan emberrel kellett kapcsolatba lépnem, aki arrogáns, vagy mert más céget kellett hívogatnom, hogy végezzék már el, amire kértem őket. Ezek nekem mint szociális fóbiásnak nagyon nehezen mennek, de most még ezeket is simán megcsináltam. Nagyon büszke voltam magamra, minden simán ment az ellenőrzéseken. Nagyon furcsa volt, mert a belső ellenőrzés eredményéről szóló igazgatói jelentésekben ott szerepelt a nevem és mellette, hogy megfelelőek az ismereteim, a képzettségem és az előírásoknak megfelelően végzem a feladataim. Büszkeséget kellett volna éreznem, miközben a jelentést olvastam, de én inkább elszégyelltem magam miatta. Nehéz megfogalmazni, hogy miért éreztem ezt. Szégyelltem a saját személyemet, alkalmatlannak éreztem magam egy pillanatig és nem értettem, hogy miért írták, hogy mindent jól csinálok. Olyan érzés volt, mint mikor elkezdtem dolgozni a cégnél és az irodánk ajtajára felrakták a névtáblát, rajta az én nevemmel. Ha ott áll a nevem az iroda ajtaján vagy ha megemlítenek az igazgatói jelentésben, akkor nem vagyok levegő, nem vagyok annyira jelentéktelen ember a cégnél, mint amilyennek időnként érezni akarom magam és ez pedig összezavar. Nehéz ezt az érzést leírni. De visszatérve a bejegyzés témájához, miután lezajlottak az ellenőrzések és ismét lelassultak az események én újra elkezdtem sunnyogni. De most a héten a főnök ezért megdorgált egy kicsit. Végülis a feladatomat végrehajtottam, de nem úgy, ahogy kellett volna. Megint rá kellett volna vennem az egyik munkatársat, hogy végezze el a dolgát, mert én felelek azért a területért, de nem sikerült. Megkértem egyszer, de nem tette meg. Én pedig mint aki jól végezte a dolgát nem törődtem tovább a témával, hiszen én megtettem, amit kellett, megkértem őt, viszont magamban tudtam, hogy ezzel még nincs vége, hiszen még mindig nem csinálta meg, amit kellett volna. Ezt a fejemhez vágta végül a főnök, hogy nekem kell elérnem a munkatársnál, hogy csinálja meg, amit meg kell, én helyeseltem és aznap éjjel alig tudtam aludni, mert nagyon utálok erőszakosan nyomulni másoknál és egyébként sem vagyok senki főnöke, nem értem miért nekem kell a nyakára járni a kollégának, hogy végezze már el a dolgát. Ha belegondolok a feladatok halogatása is az elkerülő magatartás egyik formája, hiszen nem azért halogatom az elintéznivalóm, mert nem akarok dolgozni, hanem félelemből, vagy mert ezáltal megint kellemetlennek érzett szituációkat kellene átélnem. Mindegy, végül reggel azzal kezdtem, hogy megint mentem hozzá, mert túl akartam esni az egészen. Sőt, még a főnökét is felhívtam, hogy adja ki ő az utasítást a dolgozónak. Végül nem mentem semmire, még mindig nincs elvégezve a feladat és én továbbra is sunnyogok és várom, hogy történjen valami. Ha karakán lennék és nem egy ilyen kis félénk szociális fóbiás, akkor beolvasnék neki, hogy mennyire nem végzi jól a dolgát, és minden nap a nyakára járnék, amíg meg nem csinálja. Így viszont csak reménykedem, hogy végre megcsinálja és a főnöknek addig nem jut eszébe megint ez az ügy, amíg nem intéződik el, mert különben rájön, hogy mennyire alkalmatlan vagyok a feladatra.

A héten két szocfób élményem is volt, de szerencsére egyik sem kapcsolódik a munkahelyemhez. Az a legújabb célom, hogy mire lejár a szerződésem a cégnél, már ne úgy tekintsek a munkahelyekre, mint eddig, és bátran vessem bele magam majd egy újabb állás kapcsán megjelenő kihívásokba. Két hete elég jól megy.

Az elmúlt fél évben napi szinten kapcsolatban állok két emberrel, akik tulajdonképpen idegenek a számomra, de úgy hozta az élet, hogy 2-3 órát minden nap eltöltök a társaságukban. Kedvelem őket és köztük egyáltalán nem vagyok szociális fóbiás, laza vagyok, de megtartom a két lépés távolságot. Idősek és idegenek is, ez a két tényező, amiért így teszek, és ráadásul az idősekkel nagyon udvarias szoktam lenni, amit talán gyakran túlzásba is viszek. Ott voltam a társaságukban az egyik nap és valamiről beszélgettünk, aztán a néni megkérdezte, hogy miért vagyok ilyen gátlásos, miért nem tudok oldottabban viselkedni. Ez a mondat annyira rosszul esett, hogy még a szemem is könnybe lábadt, amit kicsit szégyellek. Gyakran, ha szemembe mondják, hogy milyen csendes vagyok, akkor ugyanígy szoktam érezni, mert szembesítenek az általam legnagyobb gyengeségnek tartott tulajdonságommal, de ez most más. Itt most megint meg nem értett emberként éreztem magam. Úgy, mint régen, mikor folyton megjegyzéseket tettek a zárkózottságom miatt. De most nem okozott volna gondot, ha a néni zárkózottnak titulál, hiszen van már annyi önismeretem és képes vagyok már annyira reálisan látni önmagam, hogy tudjam, hogy valóban az  vagyok és tudom, hogy ez nem baj. De, mikor félreértelmezik a viselkedésem az még mindig nagyon zavar. Bizonyára introvertáltként viselkedtem a társaságukban, mert a néni nagyot is hall, meg egyébként idős is, úgy érzem nincs túl sok mondanivalóm neki, de mégis szívesen hallgatom a hosszú történeteit, szívesen meghallgatom mikor ábrándozik a régmúltról. Ő ezt a csendességet és a jólneveltségemet úgy értelmezi, hogy szorongós vagyok. Valóban szorongós vagyok, de nem az ő társaságukban. Ez nagyon fájt, hogy így gondolja, mert ez döbbentett rá, hogy nem csak gyerekkorunkban értelmezik félre a viselkedésünket. Mindig is lesznek ilyen emberek, akik félre fogják. Ezt el kell fogadnunk és túl kell lépnünk rajta. Én is így teszek.

Korábban is volt már példa, hogy eljártam tornázni egyedül. Általában nagyobb fitness termeket választottam, ahol jól bejáratott rendszer van, ahol gyakran cserélődnek az emberek, jobban el lehet vegyülni. Most viszont egy kis terembe mentem. Ezekkel az a bajom, hogy a kis termek barátibb, családiasabb hangulatúak, mindig ugyanazok járnak oda, és a társaság tagjai már ismeri egymást. Egy ilyen közösségbe idegenként menni egyedül eléggé problémás nekem. A múlt héten mégis elmentem. Volt egy olyan rész, mikor páros gyakorlatokat kellett végezni, ehhez párt kellett találni magunknak. Itt azonnal megijedtem, hogy nem lesz párom. Újra gimnazistának éreztem magam, amikor testnevelés órán rettegtem, hogy mindig én maradok utoljára, aki senkinek sem kell, és rendszerint ez így is történt, mert nagyon kis ügyetlen voltam. Most már tudom, hogy ez miért volt. Egyszerűen féltem a visszautasítástól, azt hittem, ha nem akarnak beválasztani a csapatba, akkor azzal a személyemet utasítják el, azzal azt akarják kifejezni, hogy nem szeretnek. Már tudom, hogy ez nem így van. Azzal, hogy nem akartak beválasztani, azzal  csak a röplabda csapatban nyújtott teljesítményemmel nem voltak megelégedve. A teljesítményem nem én vagyok magam. Az csak egy apró mozzanat belőlem. Ettől függetlenül még jó ember vagyok és értékes és ugyanúgy kedvelhetnek az emberek. De visszatérve az esethez, ami előhozta belőlem a szocfóbot. Akkor és ott a fitness teremben még nem láttam ilyen reálisan a dolgokat, hanem megint a torz gondolataim törtek utat maguknak. Meg szerettem volna előzni, hogy én maradjak a maradék, és gyorsan odamentem egy idegen emberhez, hogy megkérjem, hogy csinálja velem a gyakorlatokat. Végig morogtam magamban, hogy nem értem, hogy egy ilyen edzésen ez minek kell. Eddig még egyik fitness teremben sem találkoztam páros gyakorlatokkal. Megfogadtam, hogy nem megyek oda többet, mert annyira rosszul éreztem magam eközben. De itthon átgondoltam, megvizsgáltam a gondolataim és úgy döntöttem jövőhéten is elmegyek. Ha én maradok, aki senkinek nem kell, akkor a fitness edzővel fogom csinálni a gyakorlatokat. Igaz, hogy így majd mindenki látja a bénázásaimat, mégis ez egy jó gyakorlatnak bizonyulhat.