Miért izgulok, ha fel kellene hívnom valakit, aki két hete még azt ígérte, hogy munkát ad, és előtte 2 évig szinte napi szinten találkoztam vele? Vagyis miért izgulok, remegek és izzadok, ha fel kell hívnom a volt főnökömet?

Miért van az, hogy ha már végre rászántam magam a hívásra, szinte vizionálom, hogy lenyomom a gombot, akkor az utolsó pillanatban mégsem hívom fel, mert 11:50-kor már biztos elindult ebédelni… Majd 1-kor hívom inkább… Na persze. Miért kell agyban percre pontosan kikalkulálnom a TÖKÉLETES időpontot, amikor hívhatom, amibe nem lehet belekötni? Mert mi lenne, ha ebéd közben hívnám, vagy ha épp tárgyalása lenne, vagy akármi? Max kinyomná, nem? De az én agyam ezt is ki akarja küszöbölni, nekem a tökéletes időpont kell, de minden időpontba bele lehet kötni. És különben is, a legjobb lett volna reggel 9-kor hívni, de az már ugye elmúlt.

És mit mondjak a telefonba? Fejben már komplett szövegkönyveket tudok írni, miközben TUDOM magamról, hogy úgyis fogok valamit mondani, ha nem játszom le előre szóról szóra. Na meg a bemutatkozást követően már úgysem lehet megjósolni, hogy merre indul el a beszélgetés. Mégis fejben próbálgatom a tökéletes köszönést és bemutatkozást…

Mikor telefonálni készülök, ami nem sokszor van, igazából egy válaszúthoz érkezem. Közelemben a telefon, és választhatok két ösvényt, vagy átgondolom…. és akkor arra a kísérletre elvesztem a gondolatok labirintusában, nem lesz belőle semmi, ott kell hagyni, mást csinálni egy kicsit, majd visszatérni, vagy pedig nem gondolkodom, csak cselekszem. Ez utóbbiból lesz telefonhívás. Ha teret adok a gondolataimnak, szinte mindig legyőznek. Csak keserves küzdelmek árán szoktam ezek ellenére mégis végrehajtani a hívást, általában nem szokott sikerülni. A nem gondolkodás és cselekvés viszont teljesen ellentétes a természetemmel. A gondolatvilágom és a fantáziám a kedvenc szórakozásom, a legjobb barátom, támaszom és a legnagyobb ellenségem egyben. Azt hiszem ezt az életet nem nekem találták ki, én inkább csak néző szeretnék lenni...