Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Úgy tűnik vége a boldog munkanélküliségemnek.

Főnök Úr beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. Már épp feladtam volna a hitemet, mikor végre konkretizálódtak a dolgok. Ehhez kapcsolódott a múlt heti sikeres telefonhívásom, amit végül mégiscsak sikerült végrehajtanom. Bár a telefon után még 2-3 napig rágódtam azon, hogy nem kellett volna felhívnom, türelmesnek kellett volna lennem, túl számon kérő voltam, most már tuti fel sem akar majd venni dolgozni, mert nem bírok megülni a fenekemen, és milyen hisztis vagyok… De ezzel párhuzamosan meg tudtam, hogy a szüleim biztos azt gondolnák, hogy jó, hogy felhívtam, hogy nyomást gyakoroltam rá, hogy megmutattam neki, vannak alternatíváim, hogy cselekvésre kényszerítettem, mert nem fogok rá időtlen időkig várni. De én nem ilyen vagyok, és amit a szüleim helyeselnek, az csak még jobban elveszi a kedvem.

Szóval múlt héten nehezen felhívtam Főnök Urat, hogy mi a helyzet, mert adódott egy másik lehetőség, ahová jelentkezhetnék, de ugye mégis csak jobb lenne, ha nála jönne össze a munka. Ez megtette hatását, és bár a beígért péntek-hétfő helyett csak szerdán hívott, mikorra már lemondtam róla, de egyből azzal kezdte, hogy akkor hétfőtől tudnék-e menni. Na itt jön a lefagyás, mert egy rendes szocfóbos agya erre a gondolatra rendesen túlterhelődik a sok rémképpel, kifogással, ÓTEJÓÉG-gel. Azért elhebegtem-habogtam, hogy csak délelőtt tudnék, de neki az is jó, mert az első nap úgysem fogok még dolgozni, de ez még amúgy nem biztos, majd még jelentkezik a héten.

Azóta sem jelentkezett, én meg pánikolok, hogy akkor most hétfőn mikor és hová menjek (mert a HR-esek viszont már hívtak, hogy milyen papírokat vigyek magammal hétfőre). És természetesen beindult legnagyobb ellenségem ellehetetlenítő hadművelete, vagyis az agyam már folyamatosan bombáz rémképekkel, hogy TUTI BIZTOS, hogy már legelső nap el fogok vérezni, tuti biztos, hogy napi 500 telefon lesz a feladatom (egyáltalán nem call-centeres recepciós, kérdőíves vagy bármilyen telefonálós munkáról van szó…), tuti biztos már első nap el fogok tévedni, nem találom meg a HR-eseket, ahol azt sem tudom, kit kell majd keresnem, és biztos SENKI sem fog segíteni, és már elfelejtettem rég a nevét, sőt egy percre sem fogtam fel, hogy kivel beszéltem telefonon, aki amúgy hétfőn nem lesz, így nem tudom, honnan fogják tudni egyáltalán, hogy ki vagyok, és ezért tuti nem fognak tudni mit kezdeni velem, és ott lesz 52432 értetlenkedő ellenséges arc körülöttem, és nem fogok tudni merre menekülni, és TEJÓÉG. És egyáltalán hányra menjek? És a Főnök bent lesz-e? És honnan fogom tudni, hogy hol az irodája, mert már tuti nem ott lesz, ahol egy hónapja volt, mert az csak egy átmeneti hely volt, nem is iroda, és tuti nem fogják tudni megmondani a portán.

Na jó, tegyük fel, hogy az első napot túlélem, a HR-eseket lerendezem, a Főnök elenged délben, hogy odaérjek a délutáni dolgomra. De akkor jön a kedd, és TEJÓÉG, biztos intézkednem kell, hogy telefont, számítógépet, belépőt, stb kapjak, és ez rengeteg ember, rengeteg név, amit meg sem fogok érteni, nem hogy megjegyezni. Meg TEJÓÉG, vajon milyenek a munkatársak? Biztos hülyének és bénának fognak tartani (RÖGTÖN MÁR AZ ELSŐ NAP UTÁN)!!!

És nem is értem, hogy az első 10 hónap után az előző munkahelyemen egyáltalán minek vettek fel még 10 hónapra, és az után most meg minek akar maga mellé a Főnök az új helyen, tuti elment az esze…