Írtam már arról, hogy egy szociális fóbiás ember ideális munkahelyi csicskának bizonyulhat. Viszont nem csak ugrálni tudunk jól mások utasításai szerint, hanem sunnyogni is. Legalábbis én nagyon jól tudok. Ha nincs határidő, vagy nincs ellenőrzés, akkor halogatom az elintéznivalóim, és bár tudom, hogy bármikor rákérdezhet a főnök, hogy megcsináltam-e már, de mégis addig halogatom és sunnyogom a dolgokat, amíg csak tudom. A cégnél a január az ellenőrzések időszaka volt, belső ellenőrzés, minősítő cégek, üzletfelek ellenőrzései. Mindezek hatására szinte megtáltosodtam, szociális fóbiának nyoma sem volt, telefonálgattam, mentem az emberek után, nyaggattam őket, hogy csinálják már a dolgukat, hogy én is végezni tudjam a munkám. Mintha sosem lettem volna szociális fóbiás. Az év végi pörgés és a januári ellenőrzések hatására minden feladatomat elvégeztem, még azokat is, amiket hónapok óta halogatok, mert problémásak, mert olyan emberrel kellett kapcsolatba lépnem, aki arrogáns, vagy mert más céget kellett hívogatnom, hogy végezzék már el, amire kértem őket. Ezek nekem mint szociális fóbiásnak nagyon nehezen mennek, de most még ezeket is simán megcsináltam. Nagyon büszke voltam magamra, minden simán ment az ellenőrzéseken. Nagyon furcsa volt, mert a belső ellenőrzés eredményéről szóló igazgatói jelentésekben ott szerepelt a nevem és mellette, hogy megfelelőek az ismereteim, a képzettségem és az előírásoknak megfelelően végzem a feladataim. Büszkeséget kellett volna éreznem, miközben a jelentést olvastam, de én inkább elszégyelltem magam miatta. Nehéz megfogalmazni, hogy miért éreztem ezt. Szégyelltem a saját személyemet, alkalmatlannak éreztem magam egy pillanatig és nem értettem, hogy miért írták, hogy mindent jól csinálok. Olyan érzés volt, mint mikor elkezdtem dolgozni a cégnél és az irodánk ajtajára felrakták a névtáblát, rajta az én nevemmel. Ha ott áll a nevem az iroda ajtaján vagy ha megemlítenek az igazgatói jelentésben, akkor nem vagyok levegő, nem vagyok annyira jelentéktelen ember a cégnél, mint amilyennek időnként érezni akarom magam és ez pedig összezavar. Nehéz ezt az érzést leírni. De visszatérve a bejegyzés témájához, miután lezajlottak az ellenőrzések és ismét lelassultak az események én újra elkezdtem sunnyogni. De most a héten a főnök ezért megdorgált egy kicsit. Végülis a feladatomat végrehajtottam, de nem úgy, ahogy kellett volna. Megint rá kellett volna vennem az egyik munkatársat, hogy végezze el a dolgát, mert én felelek azért a területért, de nem sikerült. Megkértem egyszer, de nem tette meg. Én pedig mint aki jól végezte a dolgát nem törődtem tovább a témával, hiszen én megtettem, amit kellett, megkértem őt, viszont magamban tudtam, hogy ezzel még nincs vége, hiszen még mindig nem csinálta meg, amit kellett volna. Ezt a fejemhez vágta végül a főnök, hogy nekem kell elérnem a munkatársnál, hogy csinálja meg, amit meg kell, én helyeseltem és aznap éjjel alig tudtam aludni, mert nagyon utálok erőszakosan nyomulni másoknál és egyébként sem vagyok senki főnöke, nem értem miért nekem kell a nyakára járni a kollégának, hogy végezze már el a dolgát. Ha belegondolok a feladatok halogatása is az elkerülő magatartás egyik formája, hiszen nem azért halogatom az elintéznivalóm, mert nem akarok dolgozni, hanem félelemből, vagy mert ezáltal megint kellemetlennek érzett szituációkat kellene átélnem. Mindegy, végül reggel azzal kezdtem, hogy megint mentem hozzá, mert túl akartam esni az egészen. Sőt, még a főnökét is felhívtam, hogy adja ki ő az utasítást a dolgozónak. Végül nem mentem semmire, még mindig nincs elvégezve a feladat és én továbbra is sunnyogok és várom, hogy történjen valami. Ha karakán lennék és nem egy ilyen kis félénk szociális fóbiás, akkor beolvasnék neki, hogy mennyire nem végzi jól a dolgát, és minden nap a nyakára járnék, amíg meg nem csinálja. Így viszont csak reménykedem, hogy végre megcsinálja és a főnöknek addig nem jut eszébe megint ez az ügy, amíg nem intéződik el, mert különben rájön, hogy mennyire alkalmatlan vagyok a feladatra.