Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Január óta munkanélküliként élvezem az életet. Ha nem vesszük az állandó nyomást amit a „társadalmi elvárások” címszó alatt helyezek magamra, és épp nem a társadalom szennyeként, ingyenélő naplopóként tekintek magamra, akkor ez egy ideális állapot a magamfajta introvertált szocfóbos számára. Nem kell a munkahelyi kollégákkal jópofizni, nem kell ügyfelekkel, főnökkel, munkatársakkal konfrontálódni. Helyette rengeteget aludhatok és olvashatok, vannak olyan napok, amikor még a lakásból sem kell kilépnem. Arany élet.

Emiatt az ingerszegény életmód miatt jelenleg tünetmentesen élek, ezért sem vagyok túl aktív a blogon. Mert ha nem csinálok semmit, akkor nincs miről írnom. Boldog munkanélküliség.

Korábban egyáltalán nem viseltem ilyen jól, ha nem volt munkám, nem bírtam lerázni magamról a gondolatot, hogy mihaszna vagyok. Most is csak azért sikerül, mert nem aggódom. Hiszek a főnökömben, akitől azzal váltunk el, hogy majd szeretné, ha visszakerülnék hozzá. Azóta egyszer már keresett telefonon, én pont nem vettem fel. Természetesen egyből agyalni kezdtem, hogy most nekem kellene visszahívnom? De mikor hívjam? Ő munkaidőn kívül keresett, de én meg nem akartam őt szabadidejében zavarni. Majd másnap felhívom… mondtam magamban, de persze nem hívtam, abban maradtam önmagammal, hogy majd úgy is keres újra. Így is lett. Amúgy jó lenne tisztázni, hogy van-e valami etikett vagy illem erre, hogy ha látom, hogy volt egy nem fogadott hívásom, akkor nekem illik visszahívnom, vagy várhatok csendben.

Már másfél hete, hogy voltam bent nála az irodában, és hitegetett minden jóval, remélem összejön a munka, de közben meg annyira jó érzés ez a boldog munkanélküliség. De csak attól jó, mert hiszek benne, hogy nem sokáig maradok az.