Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Pénteken történt, hogy a nagy sietségben nem voltam annyira precíz, mint szoktam a cégnél. Máskor mindent kétszer-háromszor is leellenőrzök, hogy biztosan helyesen csináljam, de most csak futólag és gyorsan. Mikor letelt a munkaidőm és hazafelé döcögtem a buszon, végig azon rágtam magam, hogy biztosan elhibáztam a feladatot és ez egész hétvégén a fejemben motoszkált. Látom a jelenetet, hogy hétfőn bemegyek dolgozni és mindenki csúnyán néz rám, és a főnök kiabál velem (sajnos az idegeivel bajok vannak, így előfordul, hogy kiabál a beosztottaival). De, ami a legrosszabb, hogy magamban nem tudok elszámolni ezzel, hiszen én NEM HIBÁZHATOK. Közben ha megpróbálom reálisan látni a helyzetet, akkor tudom, hogy ha hibáztam is, akkor az a kollégák hanyagsága miatt volt, mert ők kutyulják össze rendszerint a dolgokat, mi pedig a kolléganőmmel kibogózzuk ezeket a kutyulásokat. De most nem volt időm rá. Ha mások hibáznak az az én szememben semmiség, túl lépek rajta egy pillanat alatt. Míg, ha én hibázok azt világméretű katasztrófának fogom fel. Úgy érzem, ha egyszer megtörténik, hogy valaki észreveszi egy hibámat, akkor onnantól kezdve nem fog kedvelni, örökké erre a hibára fog emlékezni és ez megmérgezi majd a cégnél a mindennapjaimat. Nem fogok tudni senkinek sem a szemébe nézni, szégyellni fogom magam. Azt is tudom, hogyha egyszer szembesítenek az elhibázott feladattal, akkor nem fogom tudni megvédeni magam. Már levetítettem magamban a képet, én csak állok és hagyom, hogy a fejemre olvassák a hibámat, nem mondok semmit, nem védem meg magam, holott tudom, hogy a hibáim nagy része a többi kolléga nemtörődömségéből adódik. Ezt mégsem vagyok képes elmondani a főnökömnek. Nem tudok kiállni magamért. Képtelen vagyok most reálisan szemlélni a dolgokat. Mennyire megengedett hibázni egy munkahelyen? Egyáltalán hány hiba az elfogadott éves szinten? Ilyen buta kérdések keringenek a fejemben. Ti hogy dolgozzátok fel, ha hibáztok a munkahelyeteken?

Hogyan lehet megtörni a kényszeres önigazolási kört? Vagy az előre elhatározást?Milyen lenne az élet, ha minden helyzetet önmagában tudnánk értékelni, az énképünktől, előzetes elvárásainktól, előre elrendeléstől mentesen? Mint egy rakás zen buddha, higgadtan szemlélnénk az életet.

Minél többet szemlélődöm a világban, és agyalok az embereken, annál jobban idegesít, hogy tényleg mennyire mi magunk vagyunk felelősek a lelki nyomorunkért. Nem ilyen „Titok – vonzd be a jót, a sikert és örökké boldog leszel” méretű sikerekre és kudarcokra gondolok (a Titok című könyvet még nem olvastam, így csak az előzetes cinizmus beszél belőlem), hanem hogy a mindennapi életünkben mennyire mi magunk határozzuk meg, hogy hogyan érezzük magunkat.

Például ha a szociális fóbiás eleve úgy áll hozzá a „betegséghez”, hogy aki már ezer éve így él, annak sokkal nehezebb kigyógyulni. Ezért nem is hisz a gyógyulás lehetőségében, amiből következik, hogy meg sem próbálja. És lám, neki lett igaza, szinte lehetetlen kigyógyulnia. Bele sem gondol, hogy azért, mert valamit nem kapcsolt át az agyában. Statisztikát készít mindazon ismerőseiről, akik szintén nem gyógyultak ki, aki meg mégis, az biztos nem is volt igazán benne. Önigazol. És most írhatnám mindezt egyes szám első személyben.

Elmegyek egy összejövetelre, de előre eldöntöm, hogy márpedig én szarul fogom érezni magam. Ezzel már egy olyan szűrőt húztam a fejemre, ami be se engedi a jó érzéseket, csak azt látom, hogy mitől érezhetném még szarabbul magam.

Megismerkedek valakivel, akinek úgysem leszek szimpatikus, ettől már én is utálni kezdem őt, mielőtt találkoznánk. Hát persze, hogy az ellenségességet olvassa ki a viselkedésemből, hiszen én tettem bele. Én meg azt hiszem, hogy ’na, már megint nekem lett igazam’.

Engem mindenki kis senkinek tart a munkahelyemen, miközben észre sem veszem, hogy én tartom magamat annak, és én húzom össze magam, én megyek úgy oda az emberekhez, hogy kiül az arcomra, hogy egy kis senki vagyok. ’Bocs, hogy élek’ Mikor arról van szó, hogy mégis mivel foglalkoztam az előző munkahelyen, és én rávágom, hogy semmivel, olyankor szerencsére a Főnök mindig rám szól, hogy ’még hogy semmivel?! Te voltál ennek meg annak a fő embere’. És ekkor veszem észre, hogy én vagyok, aki folyamatosan leírom önmagam. Addig-addig, míg a többiek elhiszik, hogy tényleg senki vagyok.

Nem fogok tudni megszólalni, nem lesz mit mondanom egy megbeszélésen. Aztán ott vagyok, és már csak azért is visszafogom magam, mert elhiszem, hogy tényleg nincs mit mondanom, biztos hülyeség, amit mondanék. Pedig az, hogy nem szólalok meg, nem jelenti azt, hogy nem is tudnék.

Előre eltervezem szinte teljes tudatossággal, hogy nem fog menni, béna leszek, nyomi leszek, és utána szépen lépésről lépésre megvalósítom a tervet, mintha az lenne az egyetlen lehetséges kimenetel. Mintha nem én döntöttem volna el, hanem tényleg csak erre lennék képes. Mert így biztonságos, mert ezt tudom kezelni. Hiszen fogalmam sincs milyen lenne az élet, ha nem ilyen lennék. Megijedek a lehetőségtől, ha elképzelem, hogy határozott és rámenős vagyok.

Eldöntöm, hogy márpedig béna vagyok, és utána szépen kiválogatom azt a pár emléket, ami ezt támasztja alá, ügyet sem vetve az ezzel ellentétes tapasztalatokra. Már pedig én soha nem fogok kigyógyulni, mert akkor szembe kellene néznem azzal, hogy sikeres is lehetek, és én felelek a lelki nyűgjeimért.

Volt a fejeseknek egy ülése. Megjelent minden Főnökkel egy szintű főnök, meg az ő főnökük. Meg ott voltunk mi, az új csapat. A csapat 70%-a viszonylag új, ezért kitalálták, hogy kihasználják ezt az ülést arra, hogy röviden bemutassanak minket. Ez egyből két parás lehetőséget rejt magában.

1. PARA: hogy nekem kell röviden bemutatkoznom.

2. PARA: hogy az osztályfőnök fog röviden bemutatni.

Elsővel az a baj, hogy meg kell szólalni és értelmesen, összefüggően kell önmagamról beszélni, önmagamat kicsit fényezni. Végrehajtható, de kényelmetlen és stresszes. És előzetes gondolkodást igényel, amit már két héttel előtte elkezdtem volna…

Második kényelmesebb abból a szempontból, hogy nem kell a figyelem középpontjába kerülni. De nem szeretem hallani, hogy más kinek lát engem. Hiszen nem is tudja az illető, hogy mit kellene rólam tudni, te jó ég, mit fog rólam mondani. Nincs a kezemben a rólam elhangzott információ feletti irányítás.

Végül a kényelmes 2. lehetőség valósult meg, de ez is képes stresszt okozni, pedig már én magam sem emlékszem, mi hangozz el 1-1 ember bemutatásánál… tehát az egész esemény jelentősége NULLA.

Nagyjából egy hónap és ismét nem lesz munkám és ha belegondolok, hogy újra végig kell csinálnom mindazt a procedúrát, ami a legnagyobb félelemmel töltött el idáig, azaz állásinterjúkra kell járnom, új munkahelyen kezdeni és ismét beilleszkedni egy új csapatba, új feladatokat megtanulni, akkor egy kicsit félek. Furcsa mód, még egyenlőre nem is az új helyzetektől, hanem attól, hogy félni vagy izgulni fogok. Nem szeretném megint átélni azt az érzést, és mindazt, amit generál, a szorongást és a negatív gondolatokat. Attól tartok,hogy újra szerencsétlennek és lúzernek érzem magam, újra önbizalomhiányos leszek a sok visszautasítástól. Valójában a félelemtől félek.  Egyáltalán attól is, hogy féljek a félelemtől. Húha, ez már beteges. Pedig biztosan természetes a visszaesés. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor a kábítószeresek vagy a dohányosok leszoktak már, de a kísértés mindig ott lebeg a fejük felett, egész életükben fennáll a veszélye annak, hogy egyszer visszaesnek. Persze, a szociális fóbia teljesen más jellegű probléma, mint a szenvedélybetegségek, de azt hiszem bármikor felütheti a fejét újra. Ettől rettegek. Pedig már sokszor végigcsináltam és mindig szerencsésen átvészeltem. A szorongás és a félelem nem végzetes, túl lehet élni, egyszerűen csak kellemetlen. Hogy tudnám annyira erősen belevésni a fejembe a sok pozitívumot, amely a jelenlegi munkahelyemen ért és ezzel elérni, hogy elfelejtse az agyam a múltban átélt egy-két negatív esetet? Miért nem írja felül a sok jó a kevéske rosszat? Miért csak a rosszra emlékszünk? Jó lenne, ha az agyam elhinné végre, hogy az állásinterjúk nem annyira félelmetesek és azt, hogy minden cégnél csak emberek dolgoznak, akik ugyanolyanok, mint én vagy a jelenlegi kollégáim, nem természetfeletti, szuperképességekkel rendelkező lények. Azt hiszem újra elő kell vennem az önsegítő könyveimet és rendszeresítenem a hangulatnaplók írását és egyáltalán mindazt, amik már segítettek az előző álláskereső időszakot is átvészelni. A szocfóbos barátnőim segítségét is kérnem kell, hogy segítsenek állásinterjús szituációkat gyakorolni. A legjobb az lenne, ha nem lenne üresjárat a két munkahely között és nem lenne rá lehetőségem, hogy belesüllyedjek az önsajnálatba megint és talán akkor nem lenne túl erős kontraszt a két élethelyzet között. Mert ha sokáig nincs munkám akkor annyira kevés inger ér és túl biztonságos a közeg, hogy bármilyen kis változás is félelemmel tölt el. A munkakezdés pedig nem nevezhető kis változásnak. Nekem a változás egyébként is az ellenségem, nem tudom elviselni, nehezen dolgozom fel, akár pozitív, akár negatív a változás jellege. Pedig a változás az élet velejárója. Enélkül nem élhetünk. Legszívesebben elbújnék minden változástól és megmaradnék egy statikus állapotban, amelyben minden ugyanaz, de ez lehetetlen. Akkor valójában nem is élnék.

"Az olyan ego, amelyik akar valamit a másiktól, és ugyan melyik nem akar, általában eljátszik valamilyen szerepet, hogy a „szükséglete” kielégüljön, akár anyagi nyereségről; akár a hatalom, a fölény vagy a különlegesség érzéséről; akár valamifajta – testi vagy lelki vonatkozású – örömérzésről van szó.

Az emberek általában egyáltalán nincsenek az alakított szerepük tudatában. Ők maguk azok a szerepek. Némelyik szerep alig észrevehető; némelyik ordítóan nyilvánvaló – kivéve annak, aki azt éppen alakítja. Néhány szerepnek egyszerűen csak annyi a funkciója, hogy figyelmet szerezzen. Az ego ugyanis mások figyelmén virul.

(A figyelem végül is a pszichés energia egy formája.) Az ego nem tudja, hogy minden energia forrása benned van, ezért azt kívül keresi. Az ego nem a formamentes figyelmet, a jelenlétet keresi, hanem a valamilyen formában megnyilvánuló figyelmet, mint amilyen például az elismerés, a dicséret, a csodálat; vagy csak annyit, hogy valahogy észrevegyék, hogy létezését tudomásul vegyék."

"A szégyenlős ember – aki fél mások figyelmétől – sem mentes az egótól, csupán ambivalens, „kettős” egóval rendelkezik, amelyik egyszerre áhítja és féli a többiek figyelmét. Attól fél, hogy a figyelem majd kritika vagy rosszallás formáját ölti, más szóval attól, hogy a figyelem nem növeli, hanem csökkenti az éntudatát. Emiatt a szégyenlős ember nagyobb mértékben fél a figyelemtől, mint amennyire áhítja azt. A szégyenlősség gyakran társul egy alapvetően negatív énfogalommal, a nem megfelelőség hitével. Önmagunk fogalmi látása – ennek vagy annak látom magamat –, akár pozitív (én vagyok a legnagyszerűbb), akár negatív (mit sem érek): az ego. Minden pozitív énfogalom mögött ott lapul a „nem vagyok elé jó”-tól való félelem. Minden negatív énfogalom mögött ott lapul az „én legyek a legnagyszerűbb” vagy „jobb legyek, mint a többiek” iránti vágy. A magabiztos ego meglévő fölényérzése és a további fölény iránti igénye mögött ott lapul a kisebbrendűségtől való, tudattalan félelem.

Fordítva: a szégyenlős, inadekvát (magát nem megfelelőnek tartó) egóban, amelyik kisebbrendőséget érez, erős, rejtett vágy lapul a felsőbbrendőség érzése iránt. Sokan a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzések között hullámoznak, attól függően, hogy éppen milyen helyzetben vannak, illetve kivel kerülnek kapcsolatba. Mindössze a következőt kell tudnod és magadban megfigyelned: valahányszor többnek vagy kevesebbnek érzed magadat bárkinél is, az a benned lévő ego."

Eckhart Tolle: Új föld

Már megint egy szervezet, ahol külön vannak az informatikusok, személyügyisek, gazdaságiak stb. Pedig tavaly vagy azelőtt már megfogalmaztam magamban a kívánságomat: olyan helyen dolgozni, ahol mindenki elfér egy tárgyalóban. Hát nem jött össze. Mondjuk még így is csökkent a dolgozók létszáma, pl Nagyfőnök alá már csak 9-en tartozunk a korábbi 14 helyett, összesen az 500 helyett itt már csak 150 körül lehetünk, amit érzek is. De akkor is, el tudok veszni a nem-szakmai szakterületek emberei közt. Mármint úgy nem-szakmai, hogy nem kifelé dolgoznak, hanem ők tulajdonképpen a szervezetet működtetik.

Én nem tudom, mi folyik itt, de mindenki tudja, ki vagyok. A portás már előre mondja, hogy a szobatársam itt van-e már, ne keressem a kulcsot. A többiek meg úgy köszönnek a liftben, mint akik pontosan tudnák, hogy ki vagyok. Az orvosi vizsgálatra várva a koordináló kiscsaj is megkérdezi a nevem, majd egyből fejben helyre tesz, a két új közül az egyik. Nem fair. Nekik feltűnik egy új ember, de én hogy jegyezzek meg 200 embert? Jönnek szembe, akiknek már bemutatkoztam, de nem hogy a nevükre nem emlékszem már, már azt sem tudom, hogy mit csinálnak. Melyikük a műszakis, melyikük a postázó, melyikük titkárnő, melyiket ismerem a személyügyről… Egy őskáosz van a fejemben, ezek meg folyamatosan úgy néznek rám, mint akik tudják pontosan, hogy kivagyok, anyám nevét, hobbijaimat, mindent.

Tiszta frusztráló, hogy amint kilépek a kapun, szinte fel sem ismerném őket. Csak a munkahelyi környezetben tudom, hogy van hozzájuk valami közöm. Nem tudom, miért nem ismerek fel embereket. De ha megyek az utcán, akkor sem szoktam kiszúrni az ismerősöket. Vagy rossz a szemem, vagy mert nem is nézem az embereket. Számomra ők csak terepakadályok, kikerülendő bábuk. Ezért nem is az arcokat szoktam nézni, csak hastájékon, ahol a legszélesebbek.

Nagyfőnök kitalálta, hogy írjak ki neki valamit CD-re. Hihetetlen egyszerű feladat, gondolhatnánk, de nem. Nincs CD-író a gépemen. Titkárnőnk elfoglalt, de ő se tud CD-t írni. Én meg lefagyok, hogy akkor most mi? A Főnök kicsinál, ha nem csinálom meg, de kézzel nem tudok CD-t írni. Hívjam fel az informatikusokat. Én, a telefonfóbiás.

Előző helyen olyan tuti szuper telefonom volt, ami kiírta, hogy ki keres, ha házon belülről jött a hívás. Ha nem, akkor csak a telefonszámot. Szuper volt. Láttam, ki keres, ha elfelejtettem a belső hívó nevét, csak visszakerestem a telefonból. Még a kagyló felvétele nélkül lehetett tárcsázni, így a hívás előtt 10x leellenőrizhettem, hogy mit pötyögtem be. Általában addig ellenőrizgettem a számot, mire lejárt az idő és kitörölte, kezdhettem elölről. Mikor belső számot hívtam, kiírta, hogy kit hívok, így megnyugodtam, hogy nem megy félre. Erre itt?? Mindenkinek olyan telefonja van, mint nekem volt, csak én lettem megáldva egy nullaképességű készülékkel. Semmit nem tud, csak csörögni. Nem tudom, ki keres, nem tudom, van-e nem fogadott hívásom (legalább nem emésztem magam, hogy visszahívjam-e), és miközben tárcsázok, csak remélhetem, hogy nem pötyögtem félre valamit. Ekkora kicseszést. :D

Szóval hívjam fel az informatikusokat. Szerencsére irtó rendes és türelmes szobatársam ad pár tippet, hogy melyiket hívjam az 5-6 közül, így legalább ezt már nem nekem kell eldönteni, különben sakkoznék rajta este 6-ig. Aztán nincs más hátra, mint a tárcsázás.

Nem tudom, miért nem jött elő teljes erejével a fóbiám. Talán mert egy hete mutatkoztam be pont ennek az embernek. Vagy tényleg annyira bagatell dologról volt szó, hogy ezért nem érte meg teljes készültségbe vágnia magát a testemnek. Teljesen meglepődtem, milyen hatékony voltam.

Másik parám, hogy van egy titkárnőnk, aki mindig egy órával hamarabb lelép, vagy kimegy hosszú időre. Ilyenkor egy másik munkatársamnak irányítja át a telefonját, aki ezen a héten nem volt. Erre mi jutott eszébe? Hát hogy az én telefonomra fogja átirányítani a beérkező hívásait. Az enyémre, aki egy hete van csak ott, az emberek 95%-áról azt sem tudja, hogy kicsoda. Mégis mi a fenét kezdjek a telefonnal, ha fogalmam sincs, ki keres és mit akar, és amúgy sem képes semmit elintézni, mert még a rendszerből sem oktatták ki rendesen…

Új munkahely, rengeteg új ember, és természetesen egyből felmerül az ebédelés problémája. Sokan kijárós közösségeket alapítottak már, 3-4 fős csoportokban mennek, és már van kedvenc helyük. Vannak, akik mindig körbeérdeklődnek, kinek van kajája, kinek nincs. Én eddig mindig hoztam magammal, hogy megússzam a közös ebédeléseket, pedig ez lenne elvileg a tökéletes csapatépítés, megismerhetném a többieket, de ha csak belegondolok, már legszívesebben menekülnék.

Még a saját kis környezetemmel csak-csak bevállalnék néhány ebédet, de ezek jellemzően számomra teljesen ismeretleneket is hívnak magukkal, mert vagy korábban dolgoztak együtt, vagy mert együtt érkeztek. Minap valami össznépi piacozást vetett fel egy számomra még ismeretlen egyén, ami mindenki szerint tök jó ötlet, csak az én fejemben indul be egyből a vészcsengő, hogy NEMNEMNEMNEMNEM!! CSAK AZT NE!! De közben meg itt vagyok egymagamban, miközben már mindenkinek megvan a haveri köre, és hogy máshogy épülhetnék be, mint ha hajlandó lennék időt tölteni a többi emberrel. De tudom, hogy ha másokkal mennék ebédelni, akkor úgyis szótlanul ülnék, és csak azon járna az eszem, hogy mikor lesz már vége…

A szóbeli kommunikáció nálam örökös téma. Frusztrál, hogy  folyton úgy érzem a beszédkészségem az egyik leggyengébb oldalam. Sok mindennel meg tudom ezt magyarázni. Említhetem az előző bejegyzésben leírt kevés figyelmet, amit a környezetemből kaptam, vagy talán, hogy nem tanultam meg kiskoromban szavakkal kifejezni a gondolataim, érzéseim, mert a családban nem volt "divat" kommunikálni egymással mélyebben, leszámítva a hétköznapi dolgokat. Aztán ott van a szociális fóbia, ami azt jelenti, hogy szorongásos, stresszes helyzetben leblokkol az agyam és azért nem vagyok képes megfelelően kifejezni magam. Vagy az is oka lehet ennek, hogy túl sokat hallgattam életem során. Nem adtam meg a lehetőséget az agyam beszédért felelős részének, hogy fejlődni tudjon és most már késő, már annyira gyenge, hogy nehéz megfelelő szintre fejleszteni. Furcsa dolog ez, egyik nap egy nagyobb séta közben elmélkedtem és végiggondoltam egy a jövőben rám váró megmérettetés részleteit. Részletesen átgondoltam, hogy mit fogok mondani majd ebben a szituációban. A magamban lejátszott monológom rendkívül választékosra és érthetőre sikeredett és még csak hosszas töprengésre sem volt szükség mindehhez. Csak jöttek a szavak, a gondolatok, kifejezések és tényleg érhető, tömör és választékos voltam. De akkor mégis csak képes lennék jól kommunikálni? Akkor az agyam ezen része mégsem annyira fejletlen? Vagy most hogy is van ez? Ha végigzongorázok egy képzeletbeli előadásfélét magamban és ekkor nem okoz gondot a választékos önkifejezés, akkor ha egy valóságos szituációban kell előadnom magam szóban ez miért nem megy? Mert tényleg kevésszer megy. Még a családommal és a hozzám közel állókkal szemben is csak nagyon ritkán megy. Azt hiszem, hogy mégsem gyenge az agyam kommunikációért felelős része, hanem a szociális fóbia a felelős mindezért. Volt már, hogy voltam annyira ellazult nyugalmi állapotban, hogy egész jól tudtam kifejezni magam. Hogy lehet ezt fejleszteni? Egyszerű gyakorlással? A lehető legtöbbet beszélni? Jó lenne egy olyan csoportot létrehozni, ahol rosszul beszélő emberek gyakorolnak rendszeresen egymás között. Vagy talán még köztük is annyira szocfóbos lennék, hogy ugyanúgy nem menne a beszéd? Nem tudom. Talán a legfontosabb az lenne, hogy ne úgy beszéljek, hogy közben a lehető leghamarabb túl akarok esni rajta, sokkal inkább élvezzem, hogy nálam van a szó és törekedjek arra, hogy ne csak a hangomat hallassam, hanem arra is, hogy eljusson a célszemélyhez mindaz, amit közölni szeretnék vele. Dr. Richards terápiájában megfogalmazott lassú beszéd technikája is hasznos lehet. Nekem a legnehezebb azt megtanulni, hogy gondolkodjak is beszéd közben, ne csak a számat járassam. Nagyon irigylem azokat, akiknek ez könnyedén megy!

Van két barátnőm, akik szociális fóbiásnak vallják magukat. Köztük mindig úgy érzem, hogy önmagam lehetek, bátran vállalhatom az érzéseim, gondolataim anélkül, hogy elítélnének vagy furcsán néznének rám. Aztán a minap rájöttem, hogy egy ideje a társaságukban is torz gondolatok kerítettek a hatalmukba. Ezt már velük is megbeszéltem időközben, de szeretném itt a blogban is leírni, mint egy újabb jó példát arra, hogy milyen nehéz észrevenni a hamis gondolatokat. Régóta jellemző rám, hogy csak kevés olyan ember van, akinek a társaságában sokat beszélek, többnyire inkább keveset. Ez nálam részben hangulatfüggő, de sok múlik azon, hogy milyen a másik ember és főleg, hogy mennyire figyel rám. Kiskoromban és még a mai napig is kevés figyelmet kapok anyukámtól. Gyerekként és tinédzserként sem figyelt rám annyira, mint amennyire igényeltem volna. Gyakran előfordult, hogy meséltem valamit vagy beszélgetést kezdeményeztem és nem figyelt vagy látszott rajta, hogy nem érdekli, amit mondok. Ez mindig rosszul esett. Sokáig nagyon zavart és sokat veszekedtem vele és gyakran duzzogtam is, aztán már nem érdekelt. Azóta ha észreveszem, hogy ő vagy más nem figyel rám, akkor egyszerűen befejezem a beszédet és onnantól kezdve az illetővel nem beszélek, csak ha muszáj. Ez egy védekezési mechanizmus nálam, amelyet nyilván azért fejlesztettem ki, hogy ne érezzem azt a rossz érzést, amelyet akkor szoktam, ha látom, hogy mások nem érdeklődnek irántam. De ez egy tudat alatti dolog volt, sosem voltam ezzel tisztában. Nem értettem miért beszélek keveset hozzám közel állókkal is, miért nincs kedvem sokszor még a saját családomhoz sem szólni. Aztán észrevettem, hogy a szociális fóbiás barátnőim körében is egyre kevesebbet beszélek és ez már kezdett aggasztani, hiszen eddig szerettem velük beszélgetni. Van egy kolléganőm, akivel viszont imádok társalogni, akár órákat is képes lennék, mert annyira pozitív és vidám személyiség és az ő társaságában én is fecsegek, ami kevésszer jellemző rám. Azt tudni kell róla, hogy ő képes teljes mértékben a másikra figyelni és érdeklődve reagálni mindenre. Nem értettem vele miért tudok ennyit beszélgetni, hiszen nem ismerem régóta, két hónapja dolgozik csak a cégnél. Aztán bekattant, hogy ez azért van, mert mikor vele beszélgetek, akkor érzem, hogy figyel és ezt mindig érzem. Ha érzem az embereken, hogy érdekli őket, hogy milyen vagyok, hogy mit mondok akkor beszédes leszek. Ha azt érzem, hogy nem érdekli őket, akkor előjön a tudat alatti dac belőlem és a védekezési mechanizmus, ekkor bezárkózok és nem beszélek. A barátnőimnél ezt éreztem néhányszor, hogy már nem annyira érdeklődőek és ezért velük szemben is csendes lettem. De ez természetesen egy torz gondolat. Egyébként sem várható el mindig minden embertől a 100 %-os figyelem. Az meg hatalmas butaság, hogy emiatt ne beszéljek velük, ráadásul nagyon gyerekes is. Most remekül ideillik a Richards féle terápia egyik okossága, a jogom van állítások, mégpedig, hogy  jogom van elmondani, amit akarok és annak akinek akarom attól függetlenül, hogy érdekli-e, amit mondok. Ez a legújabb mottóm. Örülök, hogy kiszűrtem egy újabb alattomos hamis gondolatot, amely hosszú idő óta irányít és örülök, hogy nem vagyok akkora kuka, mint amekkorának gondoltam magam. Biztosan hosszú időnek kell eltelnie, hogy hozzászoktassam magam ahhoz, hogy többet beszéljek, mert már olyan jól megszoktam a kukaságot. Ahogy megtanultam csendben lenni, úgy biztosan meg lehet tanulni többet beszélni is.