Van két barátnőm, akik szociális fóbiásnak vallják magukat. Köztük mindig úgy érzem, hogy önmagam lehetek, bátran vállalhatom az érzéseim, gondolataim anélkül, hogy elítélnének vagy furcsán néznének rám. Aztán a minap rájöttem, hogy egy ideje a társaságukban is torz gondolatok kerítettek a hatalmukba. Ezt már velük is megbeszéltem időközben, de szeretném itt a blogban is leírni, mint egy újabb jó példát arra, hogy milyen nehéz észrevenni a hamis gondolatokat. Régóta jellemző rám, hogy csak kevés olyan ember van, akinek a társaságában sokat beszélek, többnyire inkább keveset. Ez nálam részben hangulatfüggő, de sok múlik azon, hogy milyen a másik ember és főleg, hogy mennyire figyel rám. Kiskoromban és még a mai napig is kevés figyelmet kapok anyukámtól. Gyerekként és tinédzserként sem figyelt rám annyira, mint amennyire igényeltem volna. Gyakran előfordult, hogy meséltem valamit vagy beszélgetést kezdeményeztem és nem figyelt vagy látszott rajta, hogy nem érdekli, amit mondok. Ez mindig rosszul esett. Sokáig nagyon zavart és sokat veszekedtem vele és gyakran duzzogtam is, aztán már nem érdekelt. Azóta ha észreveszem, hogy ő vagy más nem figyel rám, akkor egyszerűen befejezem a beszédet és onnantól kezdve az illetővel nem beszélek, csak ha muszáj. Ez egy védekezési mechanizmus nálam, amelyet nyilván azért fejlesztettem ki, hogy ne érezzem azt a rossz érzést, amelyet akkor szoktam, ha látom, hogy mások nem érdeklődnek irántam. De ez egy tudat alatti dolog volt, sosem voltam ezzel tisztában. Nem értettem miért beszélek keveset hozzám közel állókkal is, miért nincs kedvem sokszor még a saját családomhoz sem szólni. Aztán észrevettem, hogy a szociális fóbiás barátnőim körében is egyre kevesebbet beszélek és ez már kezdett aggasztani, hiszen eddig szerettem velük beszélgetni. Van egy kolléganőm, akivel viszont imádok társalogni, akár órákat is képes lennék, mert annyira pozitív és vidám személyiség és az ő társaságában én is fecsegek, ami kevésszer jellemző rám. Azt tudni kell róla, hogy ő képes teljes mértékben a másikra figyelni és érdeklődve reagálni mindenre. Nem értettem vele miért tudok ennyit beszélgetni, hiszen nem ismerem régóta, két hónapja dolgozik csak a cégnél. Aztán bekattant, hogy ez azért van, mert mikor vele beszélgetek, akkor érzem, hogy figyel és ezt mindig érzem. Ha érzem az embereken, hogy érdekli őket, hogy milyen vagyok, hogy mit mondok akkor beszédes leszek. Ha azt érzem, hogy nem érdekli őket, akkor előjön a tudat alatti dac belőlem és a védekezési mechanizmus, ekkor bezárkózok és nem beszélek. A barátnőimnél ezt éreztem néhányszor, hogy már nem annyira érdeklődőek és ezért velük szemben is csendes lettem. De ez természetesen egy torz gondolat. Egyébként sem várható el mindig minden embertől a 100 %-os figyelem. Az meg hatalmas butaság, hogy emiatt ne beszéljek velük, ráadásul nagyon gyerekes is. Most remekül ideillik a Richards féle terápia egyik okossága, a jogom van állítások, mégpedig, hogy  jogom van elmondani, amit akarok és annak akinek akarom attól függetlenül, hogy érdekli-e, amit mondok. Ez a legújabb mottóm. Örülök, hogy kiszűrtem egy újabb alattomos hamis gondolatot, amely hosszú idő óta irányít és örülök, hogy nem vagyok akkora kuka, mint amekkorának gondoltam magam. Biztosan hosszú időnek kell eltelnie, hogy hozzászoktassam magam ahhoz, hogy többet beszéljek, mert már olyan jól megszoktam a kukaságot. Ahogy megtanultam csendben lenni, úgy biztosan meg lehet tanulni többet beszélni is.