Nagyjából egy hónap és ismét nem lesz munkám és ha belegondolok, hogy újra végig kell csinálnom mindazt a procedúrát, ami a legnagyobb félelemmel töltött el idáig, azaz állásinterjúkra kell járnom, új munkahelyen kezdeni és ismét beilleszkedni egy új csapatba, új feladatokat megtanulni, akkor egy kicsit félek. Furcsa mód, még egyenlőre nem is az új helyzetektől, hanem attól, hogy félni vagy izgulni fogok. Nem szeretném megint átélni azt az érzést, és mindazt, amit generál, a szorongást és a negatív gondolatokat. Attól tartok,hogy újra szerencsétlennek és lúzernek érzem magam, újra önbizalomhiányos leszek a sok visszautasítástól. Valójában a félelemtől félek. Egyáltalán attól is, hogy féljek a félelemtől. Húha, ez már beteges. Pedig biztosan természetes a visszaesés. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor a kábítószeresek vagy a dohányosok leszoktak már, de a kísértés mindig ott lebeg a fejük felett, egész életükben fennáll a veszélye annak, hogy egyszer visszaesnek. Persze, a szociális fóbia teljesen más jellegű probléma, mint a szenvedélybetegségek, de azt hiszem bármikor felütheti a fejét újra. Ettől rettegek. Pedig már sokszor végigcsináltam és mindig szerencsésen átvészeltem. A szorongás és a félelem nem végzetes, túl lehet élni, egyszerűen csak kellemetlen. Hogy tudnám annyira erősen belevésni a fejembe a sok pozitívumot, amely a jelenlegi munkahelyemen ért és ezzel elérni, hogy elfelejtse az agyam a múltban átélt egy-két negatív esetet? Miért nem írja felül a sok jó a kevéske rosszat? Miért csak a rosszra emlékszünk? Jó lenne, ha az agyam elhinné végre, hogy az állásinterjúk nem annyira félelmetesek és azt, hogy minden cégnél csak emberek dolgoznak, akik ugyanolyanok, mint én vagy a jelenlegi kollégáim, nem természetfeletti, szuperképességekkel rendelkező lények. Azt hiszem újra elő kell vennem az önsegítő könyveimet és rendszeresítenem a hangulatnaplók írását és egyáltalán mindazt, amik már segítettek az előző álláskereső időszakot is átvészelni. A szocfóbos barátnőim segítségét is kérnem kell, hogy segítsenek állásinterjús szituációkat gyakorolni. A legjobb az lenne, ha nem lenne üresjárat a két munkahely között és nem lenne rá lehetőségem, hogy belesüllyedjek az önsajnálatba megint és talán akkor nem lenne túl erős kontraszt a két élethelyzet között. Mert ha sokáig nincs munkám akkor annyira kevés inger ér és túl biztonságos a közeg, hogy bármilyen kis változás is félelemmel tölt el. A munkakezdés pedig nem nevezhető kis változásnak. Nekem a változás egyébként is az ellenségem, nem tudom elviselni, nehezen dolgozom fel, akár pozitív, akár negatív a változás jellege. Pedig a változás az élet velejárója. Enélkül nem élhetünk. Legszívesebben elbújnék minden változástól és megmaradnék egy statikus állapotban, amelyben minden ugyanaz, de ez lehetetlen. Akkor valójában nem is élnék.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kognitív Teknősbéka 2014.03.25. 01:05:01