Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Már megint egy szervezet, ahol külön vannak az informatikusok, személyügyisek, gazdaságiak stb. Pedig tavaly vagy azelőtt már megfogalmaztam magamban a kívánságomat: olyan helyen dolgozni, ahol mindenki elfér egy tárgyalóban. Hát nem jött össze. Mondjuk még így is csökkent a dolgozók létszáma, pl Nagyfőnök alá már csak 9-en tartozunk a korábbi 14 helyett, összesen az 500 helyett itt már csak 150 körül lehetünk, amit érzek is. De akkor is, el tudok veszni a nem-szakmai szakterületek emberei közt. Mármint úgy nem-szakmai, hogy nem kifelé dolgoznak, hanem ők tulajdonképpen a szervezetet működtetik.

Én nem tudom, mi folyik itt, de mindenki tudja, ki vagyok. A portás már előre mondja, hogy a szobatársam itt van-e már, ne keressem a kulcsot. A többiek meg úgy köszönnek a liftben, mint akik pontosan tudnák, hogy ki vagyok. Az orvosi vizsgálatra várva a koordináló kiscsaj is megkérdezi a nevem, majd egyből fejben helyre tesz, a két új közül az egyik. Nem fair. Nekik feltűnik egy új ember, de én hogy jegyezzek meg 200 embert? Jönnek szembe, akiknek már bemutatkoztam, de nem hogy a nevükre nem emlékszem már, már azt sem tudom, hogy mit csinálnak. Melyikük a műszakis, melyikük a postázó, melyikük titkárnő, melyiket ismerem a személyügyről… Egy őskáosz van a fejemben, ezek meg folyamatosan úgy néznek rám, mint akik tudják pontosan, hogy kivagyok, anyám nevét, hobbijaimat, mindent.

Tiszta frusztráló, hogy amint kilépek a kapun, szinte fel sem ismerném őket. Csak a munkahelyi környezetben tudom, hogy van hozzájuk valami közöm. Nem tudom, miért nem ismerek fel embereket. De ha megyek az utcán, akkor sem szoktam kiszúrni az ismerősöket. Vagy rossz a szemem, vagy mert nem is nézem az embereket. Számomra ők csak terepakadályok, kikerülendő bábuk. Ezért nem is az arcokat szoktam nézni, csak hastájékon, ahol a legszélesebbek.