Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Csodálatos találmány. Megkönnyíti mindannyiunk életét, hiszen segítségével minden erőfeszítés nélkül juthatunk emeletekkel feljebb vagy lejjebb, ahogy kedvünk tartja. Kinek van kedve lépcsőzni, ha ott a LIFT? Vagy hogyan építhetnénk 10+ emeletes irodatornyokat, ha a dolgozóknak gyalogszerrel kellene felmászniuk a helyükre? Munkahelyi találkozópont, ötperces csevegések színtere, vagy csak közlekedési eszköz.

A 4. emeleten dolgozom, mégis inkább sprintelek fel minden reggel a lépcsőn, hogy kifulladva, levegőt kapkodva roskadjak le a helyemre, mintsem hogy liftbe szálljak. Nincs klausztrofóbiám, akkor sem pánikolok be, ha leáll a szerelvény (kivéve egy esetet, de annak nem tömör ajtaja volt, hanem rácsos, és ki lehetett látni, de az se volt pánik, csak tériszony), nekem teljesen más jellegű ellenérzésem van a liftekkel kapcsolatban. Az utazóközösség. Hogy teljesen ismeretlen emberekkel vagyok bezárva egy másfél négyzetméteres dobozba, akiknek köszönnöm kell, de azt sem tudom, hogy kik, hogy tegeződhetek-e, hogy ismernem kellene-e, hogy mosolyogjak-e vagy csak törődjek a magam dolgával. 2-3-4 perces időszakról van szó, de épp elég ahhoz, hogy testmozgásnak ideologizálva inkább a lépcsőt válasszam, ha csak tehetem. De van, hogy nem tehetem, mert ha reggel összetalálkozok a Főnökkel a lift aljában, ami épp leérkezett, akkor nem mondhatom neki, hogy „bocs Főnök, de nem akarok veled összezárva lenni, inkább kiköpném a tüdőmet a lépcsőn”, hanem mosolyogva és feszengve beszállok, és hallgatom, ahogy elpoénkodik ismeretlen 3. és 4. emberekkel.

Tudom kezelni a helyzetet, nem ver le a víz, ha liftbe kell szállnom, nem kellenek túlélő stratégiák. Egyszerűen csak nem szeretem, mint ahogy a spenótot se szeretem, és inkább eszem brokkolit helyette, bár azt sem jókedvemből.

Egyszer egyedül „utaztam”, és annyira arra koncentráltam, hogy „csak be ne szálljon mellém valaki”, hogy a nagy izgalomban észre sem vettem, hogy egy szinttel korábban szálltam ki. Meglepődtem, de jót röhögtem magamon, és felszaladtam a lépcsőn.

Még mindig azon agyalok, hogy melyik módszer a célravezetőbb szorongás esetén. Összegyűjtöttem a fejemben a 3 lehetséges taktikát, ha jön a gyűlölt érzés.

Elfogadás. Erről olvastam mostanában a legtöbbet az egyik önsegítő könyvben, amely azt jelenti, hogy nem küzdünk az érzés ellen, elfogadjuk teljes mértékben, mint az élet természetes velejáróját. Éljük az életünket, mint mindenki más, tesszük a dolgunkat, nem kerüljük el a szorongást okozó helyzeteket, hiszen elfogadtuk, hogy a szorongás létezik és valószínűleg velünk lesz még sokáig. Ez a lehetőség nekem még nem jöhet számításba. Nem tudom miként lehet elfogadni és megszokni a szorongást és, hogy lehet vele együtt élni. Ha belegondolok, hogy egész életemben szorongani fogok a munkahelyemen, akkor azonnal felmerül bennem a szökés, mint egyedüli kiút ebből a rémálomból, biztosan előbb-utóbb a felmondást választanám ismét.

Elterelés. Ez a módszer a Richards féle terápiából is ismert. Mikor eltereljük a gondolatainkat és nem foglalkozunk a negatív érzéseinkkel, próbáljuk elnyomni azokat, nem venni róluk tudomást, ezzel elősegítve, hogy elmúljanak. Még mindig nem tudom, hogy ezzel nem ártunk-e magunknak, hiszen az elnyomott érzelmek előbb-utóbb ismét a felszínre kerülnek, esetleg megerősödve és sokkal nagyobb kárt okozva.

Meggyőzés. Ezt a módszer vált be nekem a leginkább. Amikor jön a szorongás vagy jönnek a negatív gondolatok, akkor nekiállok kielemezni azokat és hagyom meggyőzni a jól bevált hangulatnapló és a torz gondolatok csoportosításával magam a negatív tartalmukat illetően. Mikor ezt használom majdnem mindig jobban leszek tőle. Leülök leírogatom a gondolatokat, becsoportosítom, aztán felteszem magamnak azokat a kérdéseket, amelyeket az önsegítő könyvekből tanultam. A baj csak az, hogy egyszerűbb hagyni, hogy a negatív gondolatok a hatalmukba kerítsenek és aztán sajnálni magam, és nehezebb nekiállni elemezgetni és felülkerekedni rajtuk.

 Nézzük a múlt hétvégét. Mondanom sem kell, hogy milyen felszabadult öröm volt jellemző rám még szerda délután, a négy napos hétvége kezdetén. Mintha kínpadról szabadultam volna. Aztán már az első két nap jött az az érzés, hogy nem sokára vége, úgyis hamar eltelik a négy nap és ismét kezdődik a szenvedés. De szerencsére sok volt a program és sok ember vett körül, akik átmenetileg elfeledtették velem a negatív gondolatokat (elterelés). Aztán tegnap óta megmagyarázhatatlan lehangoltság és idegesség jellemző rám, mert közeledik a hétfő (az elnyomás következménye?). Ha a továbbiakban az elfogadást választom, akkor nem küzdök az érzések ellen, hanem együtt élek velük, azaz hagyom eluralkodni őket rajtam. Ennek valószínűleg az lesz a következménye, hogy nem tudok majd egész éjjel aludni, nem lesz étvágyam, nem lehet hozzám szólni, annyira ideges leszek. Vagy elkezdhetem kielemezni az érzéseimet, negatív gondolataimat és ha eljut a tudatomig, hogy ezek hamis gondolatok, akkor megnyugszom. Sajnos nehéz nekiállni, sokkal egyszerűbb szenvedni.

Új telefonom van, amibe egy telefonszámot se sikerült átmentenem, így elég gyér az ismert számok listája. Tegnap délután már keresett egy számomra ismeretlen szám, de nem hallottam, így nem vettem fel. Aztán ma reggel egy megbeszélés közben sikerült megint hívnia, amikor ismét nem tudtam felvenni. De már tiszta ideg vagyok attól, hogy ki lehetett az, és mi a fenét akar tőlem, de visszahívni nem merem. De közben meg furdal a lelkiismeret, hogy most valakinek már biztos elege van abból, hogy nem ér el, és milyen köcsög vagyok.

Az a baj, hogy teljesen alárendelem magam a telefonnak. Az a téves rögeszmém, hogy nekem muszáj mindig elérhetőnek lennem, és felvennem, ha hívnak, mert különben minek van telefonom? És nem vagyok képes egy vállrándítással elintézni, hogy majd hív harmadszor is az illető, ha ennyire fontos.

Ajjj, hülye új telefon, a régiben tuti látnám, hogy egy tök jó ismerősöm próbál elérni, de most emiatt tiszta stresszben vagyok…

9:40-kor szól a Főnök helyettese, hogy üljek már be egy 10 órai megbeszélésre. Volt valami két hónappal ezelőtt, amikor én még itt sem voltam, annak az esetnek a tapasztalatairól fognak emberek beszámolni. Nekem nem kell hozzászólnom, csak hallgassam végig, hogy tőlünk is legyen ott valaki. Se nagy, se kis főnök nincs, szinte senki sincs, így maradtam én, mint beugró. Hallgatni tudok, úgyhogy rábólintok, végül is semmi más dolgom nem volt.

Leosonok 5 perccel kezdés előtt, hogy foglaljak magamnak valami stratégiailag jól védhető pozíciót a teremben (értsd: ne legyek szem előtt, és könnyen ki tudjak menekülni). Nem izgulok túlságosan, csak épp egy parányit, de úgyis elveszek majd a kb 35 fős tömegben, csak be kell lépnem és természetes léptekkel helyet foglalnom… Hát a vegyülés nem éppen sikerült. Beléptem az ajtón, és 35 fő 35+, de inkább idősebb és őszülő férfi nézte, hogy ki a fene ez az egy szem fiatal lány, akinek még a tojáshéj ott van a fenekén… Én meg nem tudtam, hová bújjak el, de közben meg ledöbbentem, hogy ennyire csak férfiak dolgoznak ebben az ágazatban. 3 órás volt az értekezlet, szerencsére az ajtó melletti sarokban találtam helyet magamnak, tökéletes pozíció, de 3 óra végére se sikerült megszoknia az embereknek, hogy egy nőnemű is köztük van, mert az utolsó pillanatig mindig volt 1-1 fő aki engem bámult. Pedig annyira nem szoktam ezt figyelni, hogy ki néz épp engem, de most… A pontosság kedvéért, kezdésre beérkezett még az egyik fontos ember titkárnője is, így már nem csak nekem szólt az a megjegyzés, hogy az egyik előadó „a hölgyekre való tekintettel” cenzúrázta a mondanivalóját. Ennyire még soha nem éreztem oda nem illőnek magam.

Mióta az új feladatkörömet látom el, teljesen fel vagyok pörögve, alig tudok leállni. Enni nem tudok, aludni sem, mert állandóan dolgoznék, mennék és csinálnám. A gondolataim a munka körül forognak, de szerencsére nem a szorongás miatt, hanem mert intézném a feladatokat. Az adrenalinszintem biztosan folyamatosan az egekben van. Ennek a hatása meg is látszik mostanában, ingerlékeny lettem. Ami a legfurcsább, hogy a munkahelyemen két napja veszekszem az emberekkel. Furcsán is néznek rám. A mindig kedves, mosolygós munkatársuk, aki fülét-farkát behúzva jár-kel az épületben, most kötözködik. Régen, tizenéves koromban nagyon indulatos, hirtelen haragú voltam, mindig a közeli hozzátartozóimon vezettem le a feszültséget. Gondolom a sok elfojtott érzelem és magamba zárt gondolat, ki nem mondott szavak voltak ezek, amelyek felgyülemlettek bennem és csak a biztonságos közegemben tudtam ezeket kiadni magamból a szeretteim legnagyobb bánatára. Szerencsére ma már nem igazán jellemző rám az effajta feszültséglevezetés. Mégis két napja a munkahelyemen nem ismerek magamra, a minap nem elég, hogy keményen kiálltam magamért és vitatkoztam az egyik irodatársammal, aztán a másikkal, hogy miért vágja a grimaszokat, mikor hozzá szólok, ráadásul csak úgy mindenféle indok nélkül belekötöttem két emberbe. Aztán szörnyen elszégyelltem magam, és utána bocsánatot kértem mindkettőtől. Aztán már azt szégyelltem, hogy bocsánatot kértem. Hiszen engem is sokszor megbántanak, vagy előfordul, hogy nem úgy szólnak hozzám, ahogy kellene, és mégsem kérnek elnézést, pedig ez lenne a normális. Most rosszul érzem magam, hiszen azt vallom, hogy a munkahely nem az a színtere az életnek, ahol az érzelmeinket szabad útjukra engedhetnénk. Ott igenis kontrollálnunk kell magunkat, én pedig nem tettem ezt. Amikor a folyosón az incidens után szembetalálkoztam az egyik emberrel, majd elsüllyedtem, legszívesebben belesüllyedtem volna a földbe és hétfőn, ha újra bemegyek, nem szeretnék vele találkozni. Pedig ezek természetes emberi érzelmek, amelyek mindenkiben megvannak. Mindenki szokott ingerültebb vagy feszültebb lenni és a megbánás is természetes reakció kell, hogy legyen. Én mégis szégyellem ezeket.

Régóta gondolkozom ezen, hogy egyszerűen képtelen vagyok megélni a pillanatot. Mindig várok valamit. Hétköznap a hétvégét, télen a nyarat, ősszel a karácsonyt. Ha a buszmegállóban állok toporgok, hogy jöjjön már a busz, vagy ha elmegyek nyaralni, akkor egy idő után haza akarok menni. Ha dolgozom, akkor azt szeretném, hogy vége legyen a napnak, ha otthon vagyok, akkor mennék valahova vagy egyszerűen aggódom, hogy eltelik a hétvége és megint hétfő lesz. Vagy jelen pillanatban, mikor ezt a blogot írom, sem hagyok magamnak elég időt, hogy kibontakozzanak a gondolataim, hanem csak gyorsan le akarom írni, hogy mehessek fürdeni és a kötelező esti teendőimet elvégezni, hogy túl legyek végre rajtuk. Olvastam az egyik önsegítő könyvben, hogy a legtöbb szorongó személyiségre jellemző a célorientáltság, a folyamatorientáltsággal szemben. Egy ideig odafigyeltem, hogy próbáljam meg élvezni a pillanatot, amelyben éppen vagyok. Volt, hogy mentem a betondzsungelben, ahol most élek, és elmosolyogtam magam egy virágzó fa láttán. Ez egy kevés alkalmak egyike, amikor sikerült élvezni a jelent, a világot a maga apró szépségeivel együtt. Aztán jöttek megint a munkahelyemen az új feladatok és én megint stresszelem magam és megint célorientált vagyok, elmarad a jelen tényleges megélése.

Olvasok egy könyvet, amelyben a tudatos jelenlét pszichológiájáról van szó. Azaz, mikor figyelmünket teljes egészében a jelenre irányítjuk. Ennek a módszernek a segítségével tudósok szerint hatékonyan kezelhető a szorongás vagy akár a depresszió is. Azt hiszem, nekünk szociális fóbiásoknak, akik az agyalás, a múlton vagy jövőn való rágódás nagymesterei vagyunk, hasznunkra válna a módszer elsajátítása. Van egy szituációs gyakorlat erre a könyvben, hogy miként lehet tudatosan jelen lenni a jelenben.

"Vegyünk a kezünkbe egy darab mazsolát. Nézzük meg tüzetesen. Forgassuk körbe és nézzük meg az apró gödröcskéket rajta, vizsgáljuk meg a színét, formáját. Csukjuk be a szemünket és tapogassuk meg az ujjbegyünkkel, ezután emeljük az orrunkhoz és szagoljuk meg az illatát. Majd emeljük a fülünkhöz és morzsolgassuk, figyeljük meg, hogy milyen hangot ad ki, ezután vegyük a szánkba és ízlelgessük, majd alaposan rágjuk meg megfigyelve az ízét, aztán miután lenyeltük az utóízét."

Kipróbáltam, igaz nem mazsolával, hanem egy kesudióval, de nem sikerült túl sokáig a jelenben lennem, hamar elkalandoztak a gondolataim, amelyeket mindig vissza kellett hesegetnem, hogy maradjanak meg a kesudió körül, de nehezen ment. Azt hiszem még nagyon sokat kell gyakorolnom.

A tudatos jelenlétnek egy másik jellemzője, hogy megéljük vagy átéljük az összes gondolatot vagy érzelmet még akkor is, ha az negatív. Nem utasítjuk el őket. Ez a téma elvezet ahhoz a problémakörhöz, amit már itt a blogon is említettünk. Jó, ha elnyomjuk a negatív gondolatainkat, érzéseinket? Ezzel nem ártunk-e magunknak?

Itt egy idézet ezzel kapcsolatban a könyvből, amit olvasok:

"A gondolatok elnyomására való törekvés paradox hatással jár: az elutasított gondolatok csak egyre intenzívebbé válnak. Mivel az átélt érzelmeinket folyamatosan jónak vagy rossznak tekintjük, akkor annak átélésekor másodlagos érzelemként megjelenik a félelem is ('Már megint szorongok, mi lesz most?"). Paradox módon a negatív gondolatok és érzések elkerülése számos pszichés probléma kialakulásában és fennmaradásában szerepet játszik. Megnöveli a depresszió és a szorongásos betegségek kialakulásának valószínűségét.

A kognitív terápia szerint a valóságra, önmagunkra és másokra irányuló téves, torzított gondolatok okoznak érzelmi problémákat. Ezért a cél a gondolatok megváltoztatása, reálisabbá tétele. Az MBCT (Mindfulness Based Cognitive Therapy, azaz Tudatos Jelenlét Alapú Kognitív Terápia) ezzel szemben nem a gondolatok megváltoztatására fókuszál, hanem a gondolatokhoz való viszonyt vizsgálja és próbálja módosítani. Azt tanítja meg, hogy a gondolatok nem tények, csupán gondolatok."

Szondy Máté: Megélni a pillanatot

Az utóbbi időben megszaporodtak az ügyintézési feladatok. Idemenni, odamenni, ezt meg azt elintézni. Bemenni valahová, felmérni, hogy mi egyáltalán a rendszer, aztán előadni, hogy én mit szeretnék, kiállni az érdekeimért.

1. Amikor mások trehánysága miatt is magamat okolom

Először csak egy sorszámot kellett bemutatnom a rendőr főkapitányságon (már a neve elrémiszt), amit egy szerződés egyik oldalán találtam meg. Gondoltam viszem magammal az egész stócot, aztán ott lenézik a papírról, ami kell nekik. Gondoltam én. Egyedül be se mertem menni, apukám kíséretében léptünk be a kihalt épületbe, és ütköztünk egyből zárt ajtókba. Ő persze egyből be mert csengetni, én még elácsorogtam volna ott fél órát, mielőtt kimenekülök dolgom végezetlenül. A csengetésre kidugta oldalt a fejét egy valaki, akinek elkezdtem dadogni, hogy miért jöttem. Végig sem hallgatva kiszedte a kezemből a papírt, hogy rendben, lemásolja, és annyi. Én meg tök hülyén éreztem magam, amiért belém fojtotta pont azokat az információkat, amikkel az ügy azonosítását szerettem volna megkönnyíteni (a lemásolt papíron édesanyám volt, de a bejelentő, vagy fel, én voltam, a kettőt meg csak össze kellene kapcsolnia). De nem hagytam magam, és elmagyaráztam, csak közben arra vonatkozóan nem tudtam pontos leírást adni, hogy mégis melyik oldalon keresse a szóban forgó sorszámot. Mikor visszakaptam a papírjaimat, már nem is tudtam erre figyelni, csak a kocsiban kapcsolta össze az agyam az ürge fénymásolását azzal, hogy minden bizonnyal nem a jó oldalt másolta le… csak azt, amin ennyi szerepel: sorszám: a melléklet szerint. És én éreztem magam tök bénának és hülyének, amiért más ennyire hanyagul dolgozik. Nem mentem vissza kijavítani.

2. Amikor nem tudok nyomás alatt dönteni

Aztán volt, hogy telefont vettem. Úgy mentem oda, hogy nem tudtam, milyen készüléket akarok. Öreg hiba, mivel nyomás alatt képtelen vagyok dönteni. Így rám sóztak egy olyan telefont, amivel egyelőre nincs bajom, de lehet, hogy valami olcsóbb, gagyibbal is beértem volna…

3. Amikor nincs rendszer

Majd okmányirodában is jártam. Lakcímkártya, személyi. Előre foglaltam időpontot interneten, hátha úgy könnyebb, de csak lakcímkártya volt reggelre, így csak arra. Persze előre paráztam, hogy biztos így a személyimet nem fogják pótolni, mert arra nem szól az időpontfoglalás. Meg nincs semmi személyazonosítóm, így mi alapján fognak nekem lakcímkártyát adni stbstb… Ismét egy újabb hivatal, ahová belépve elveszek. A recepción még kipipálták a nevem, és elirányítottak a megfelelő emeletre, de ott őskáosz fogadott. Nem voltak sokan, de egyik ablaknál sem írtak ki számokat, én nem is kaptam. Elolvastam minden kiragasztott tájékoztatót, melyben írták, hogy név szerint fognak szólítani. Így 5%-kal nyugodtabban a lakcímkártyás ablak közelébe helyezkedtem. Szemem, fülem tágra nyitva, hogy minden információ morzsához hozzájussak, ami az életben maradásomhoz szükséges. A szomszéd ügyintézőtől hallom, hogy csak annyit kérdez, ki a következő. Hmpfff, most komolyan, ezért húznak mások sorszámot, és ezért várom, hogy nevemen szólítsanak? Egyből pattant is oda valaki, hogy ő időpontra jött. Na, mondom, itt észnél kell lenni. Mikor a kiszemelt ügyintézőm is feltette a hihetetlen szervezettségre utaló „ki a következő” kérdést, már vérszemet kapva pattantam hozzá, lekőrözve egy kisiskolás gyerekkel várakozó anyukát is (lelkiismeret furdalás csak 10 perccel késleltetve kapcsolt be). Még a nevemet se kérdezte a nő, nem nagyon foglalkozott időpontokkal meg sorszámokkal. Elküldött fotózkodni, persze kiírva, hogy várjunk, amíg szólítanak, de azért állt a sor, így beálltam én is, majd fényképestül somfordáltam vissza az ügyintézőmhöz, aki valamit babrált a helyén. Na, ilyenkor soha nem tudom, hogy mi a teendő, lépjek oda és csapjak az asztalra? A természetemhez legjobban igazodó „nyámnyila és beszari” stratégiát választottam, de kb 2-3 perc elteltével észrevette, hogy épp fogalmam sincs, mitévő legyek. Végül mindent elintéztem, amit akartam. Ja, meg se kérdezte, hogy mire van időpontom, megcsinált mindent, amit kértem. De azért én minden eshetőségre előre legyártottam a vészforgatókönyvemet.

4. Amikor nem tudok telefonálni

Végül okmányirodás sikeremen felbuzdulva, még aznap ebédszünetben elhatároztam, hogy rendezem pénzügyeimet is. Banki ügyintézéssel eddig nem volt problémám, csak sokáig szokott tartani. Na, egy órát is eltöltöttem az egyik bankfiókban. Nem volt túlzottan feszült, mert egy fiatal ügyintézőt fogtam ki, akivel együtt tudtunk röhögni azon, hogy mindent 5x kellett elmagyaráznia, mert egyrészt nem értem a pénzügyi terminológiát, másrészt fogalmam sem volt, melyik lekötést szeretném (megint, teher alatt döntés…). Végül sikeresen rábeszélt az összes létező szolgáltatásukra, kb… a megtakarításaim jelenleg 3 formában gyarapodnak. Viszont volt egy érdekes és szocfób momentuma is a dolognak. Számomra felfoghatatlan módon nem hagyták, hogy az ügyintézőn keresztül tiltassam le a bankkártyámat. Hanem közölte velem, hogy ott az előtérben a telefon, ami egyből az ügyfélszolgálaton csörög, azon keresztül kell letiltatnom, és ott tudok egyben új kártyát kérni. Csodás! Első reakcióm az volt, hogy menekülési útvonalat keresek. Kidumálom magam, hogy majd akkor otthonról felhívom, most sietnem kell, csak jussak ki onnan blablabla. Végig azon járt az agyam, hogy úszhatnám meg a telefonálást. De milyen fura, magamban ezerszer elmondom, hogy utálok telefonálni, nem tudok telefonálni, pánikrohamom lesz, ha telefonálnom kell, de nyilván ezek valóságalapja nulla. Hiszen ha tényleg nem tudnék telefonálni, akkor nem lett volna más lehetőségem, mint megmondani a fiatalembernek, hogy márpedig én képtelen vagyok telefonálásra. De egy idegennek soha nem vallanám be, hogy nem tudok telefonálni, ami valószínűleg abból ered, hogy nem is úgy van. Nagy elhatározással léptem a készülékhez, hogy „márpedig most itt vagyok és csak azért is megoldom ezt az ügyet, addig innen haza nem megyek”. Vagy talán inkább „minden mindegy” alapon emeltem le a süket kagylót. Nyomkodom a kódot, mint egy hülye, nyomkodom a megszakító gombot, mint egy hülye, de semmi, tök süket. Na, szép, én TÉNYLEG NEM TUDOK TELEFONÁLNI, megáll az eszem. Ez egy másik rémálmom, amikor jön egy helyzet, amiben nem tudom, hogy mégis mit csináljak. Ebben az a vicces, hogy az ember mindig valahogy megoldja ezeket a helyzeteket, mégis fél a következőtől. Visszasomfordáltam, arcomon a WTF arckifejezésemmel, és már jött is segíteni az ügyintézőm, megállapította, hogy nem én vagyok a hülye, de neki 3. próbálkozásra mégis sikerült életet lehelni a készülékbe. És tudtam telefonálni, magam is meglepődtem az egészen. És mindent elintéztem, nem is értem…

Kaptam egy felelősségteljesebb munkakört, amit sosem szerettem volna. Sajnos elég az a tény, hogy valaki diplomával rendelkezik és máris komolyabb feladatokkal kell szembesülnie egy munkahelyen. Ezzel indokolták az "előléptetésemet" és azzal, hogy jó munkaerő vagyok, akivel a főnöke maximálisan meg van elégedve. Pedig tudom, hogy csak egy sunnyogó vagyok, aki elbújik a komolyabb kihívásoktól, a felelősségtől. De most már ennek vége. Kimondták, hogy én felelek egy személyben egy komoly területért. Azóta se kép, se hang. A negatív gondolatok teljesen átvették a hatalmat felettem, már nem vagyok megint ura a testemnek. Remegek, idegességet érzek a gyomromban, a torkomban, fázok, szédülök. Zavar van a fejemben, mintha megszállta volna valami az agyam, nehéznek érzem és nyomottnak. Menekülni akarok! Rettenetes érzés. Nem tudom, hogy fogok tudni bemenni dolgozni és szembenézni a feladattal. Tudom a módszereket, amikkel lenyugtathatnám magam, ismerem a hangulatnapló módszerét is, ami mindig segíteni szokott. Sport, szauna, egy jó önsegítő könyv, levendulás fürdő vagy illatgyertya, ezekkel szoktam próbálkozni és mindig ellazítanak. De most az irreális gondolataim a hatalmukba kerítettek és nem engednek szabadulni, ők irányítják a testem, ismét nem vagyok ura saját magamnak.

Folyamatosan végigpörgetem újra és újra a szituációkat, amelyek rám várnak a jövőben. Tudom, hogy hatalmas a káosz nálunk a cégnél. Puhány a főnök, aki sosem vonja felelősségre az embereket, emiatt senki nem végzi jól a dolgát és ebből adódik a félelmem. Hogy javítsam ki mások hibáit, hogy tegyek rendet a káoszban? Én és a kollégám kapjuk mindig a letolást, mások helyett is. Tudom, hogy ebben a munkakörben teljesen rá leszek utalva másokra. Mennem kell, emberekkel felvennem a kapcsolatot, kommunikálni sokat. Információcsere nélkül nem lehet elvégezni a feladatom. Nem egy szociális fóbiásnak való munkakör. Én választottam, én döntöttem úgy, hogy maradok a cégnél. De én azt hittem, hogy a régi nyugisabb feladataimat kell továbbra is ellátnom. Nem tudtam, hogy egy komolyabb munkakört fognak rám bízni.

Nincs mese, holnap be kell mennem és tennem kell a dolgom és ahhoz, hogy ne hibázzak, nyugodtnak és higgadnak kell maradnom. Számokkal dolgozni nem lehet szociális fóbiás állapotban, mert a hibázás akkor teljesen adott. Úgy érzem a szociális fóbia megint teljesen a hatalmába kerít. Nem akarom, de most erősebb nálam!

Már csak néhány hónap lett volna hátra, hogy végre ismét szabad legyek, kötöttségektől és szorongástól mentesen élhessem ismét a napjaimat. Nagyon vártam már a napot, hogy vége legyen, közben nyomasztott a gondolat, hogy megint feladom, megint nem vagyok képes megmaradni egy munkahelyen és újra indul az egész, hiszen dolgozni mindenkinek kell. Állásinterjúk, új munkahely, új kollégák, beilleszkedés, ez várt volna rám. Ez megrémített. Aztán végül a főnök unszolására úgy döntöttem mégis maradok. Bevallom nagyon jót tett az egomnak, amiket mondott, sok pozitívumot. Sőt, még plusz juttatást is hajlandó fizetni, ha maradok.

Azóta fojtogató érzés gyötör. Ismét jelentkeztek a reggeli tünetek, mint hányinger, gombócérzés a torokban. Ökölharcot vívnak egymással a negatív és a reális gondolataim, hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. A tudatom képes felfogni, hogy nincs mitől félnem, nincs okom szorongani, a munkahelyemen nem leselkedik rám halálos fenyegetés, a kollégák is csak emberek. A testem mégis mást érez és mást jelez. A határozatlan idejű szerződés gondolata megrémít és az, hogy nem látom a szenvedésem végét. Amíg tudtam, hogy néhány hónap múlva szabadulok ettől az egésztől addig könnyebb volt, mondhatni élveztem a munkát. Most viszont megint nyomaszt az egész és még jobban félek a hibázástól, hiszen a hibák bármikor kiderülhetnek, és én mindig itt leszek, hogy felelősségre vonjanak.

Közben arra gondolok, hogy talán a sokkterápia mégis hasznomra lehet. Ha a főnökömmel kell sok időt eltöltenem vagy a hangulatingadozó kollégával együtt dolgoznom. Talán ezek a tényezők a hasznomra vállnak. Megtanítanak az élet szabályaira. Talán felnövök végre, és megtanulok nem elfutni a szorongást okozó helyzetek elől, hanem szembenézni velük. Az biztos, hogy az egyedüli mód, hogy mindezt túléljem, ha a határozatlan időt kitörlöm a fejemből és rövidebb intervallumokban gondolkodom. A jelenlegi terv, még egy évet kibírni, aztán talán még egyet és így tovább. Így már nem is annyira ijesztő.

Már egy hónapja itt vagyok, el sem hiszem.

A héten ismét informatikusok szolgáltatásait kellett igénybe vennem, amit egyszer már megtettem. Járt utat a járatlanért… megvolt a név, akit legutóbb hívtam a 20 informatikus közül, de még így is elöntött a szorongás. Direkt felidéztem az emléket, hogy egyszer már sikerült elintéznem ezt. Mégis izzadtam, remegtem, és elöntötte az agyam a szocfób homály.

Felhívtam az embert, de egy másik vette fel a telefont, akit nem ismertem, de észre se vettem, csak mondtam a szöveget, hogy megint kellene segítenie. Ez volt az első ciki, hogy észre kellett volna vennem, kapcsolnom kellett volna. De egyszerűen olyan halkan beszélt, hogy nem értettem semmit. Pláne nem a nevét. Bezzeg ha kijelzős telefonom lenne, akkor jelezte volna, hogy átirányult a hívásom… hülye telefon, most még jobban utálom.

Mindegy, leszédelegtem hozzájuk, elsőre el is mentem az ajtó mellett, de megtaláltam. Csak hogy fogalmam sem volt, kit keresek. Ahol az előző ült, oda kopogtam be, benyitottam, és egy megbeszélésnyi ember meredt vissza rám, én meg lefagytam. Szembesültem az eddigi félelmeimmel, hogy zavarok valakit. Azt feltételeztem, hogy biztos a szobatársa vette fel a telefont, mert ő szabadságon van, de nem, egy teljesen más szobából ugrott ki valaki, hogy biztos hozzá jöttem…

Az ügy megoldódott, de ez a nagy kavarodás teljesen elvette az életkedvemet, és nem annak örülök, hogy megoldottam már megint, hanem azon rimánkodom, hogy ne kelljen már többet ilyet csinálnom. És sírnék, mert miért vagyok ilyen béna, más biztos kapcsolt volna már az elején, és nem ront be egy megbeszélésre, és másnak meg sem fordulna a fejében, hogy béna csak azért, amiért én már ásnám el magam minél mélyebbre.

És most biztos mindenki tök hülyének tart, miközben miért tartana, én sem tartok senkit csak azért hülyének, mert nem tudja, hogy ki vagyok, vagy mert benyit egy megbeszélésre, és mégis… szar lett a kedvem egész napra mostmár.

Legszívesebben inkább hazavinném és otthon megoldanám én a dolgot, majd másnap visszahoznám készen, mint hogy segítséget kelljen kérnem… Nem vagyok alkalmas az életre. Remetének kellene állnom.

2 órányi rágódással később…

Ahelyett, hogy azt értékelném, hogy ismét megoldottam ezt a mérhetetlen kihívást, azon sopánkodok, hogy milyen béna voltam. Mert elsőre olyan flottul ment, most meg ahhoz képest egy katasztrófa volt. Úgyhogy az első esetet követő magabiztosságomat porig rombolta ez az eset.

De átgondoltam a dolgot. Végülis szembesültem azzal a helyzettel, amikor minden rosszra fordult, és túléltem. Tehát nem bénább voltam, hanem túléltem a legrosszabb forgatókönyvet is. Mi adjon önbizalmat, ha nem ez? Hiszen pont ebből tanulhatom meg azt, hogy akkor is sikerülhet, amikor a körülmények csak összezavarnak és nem segítenek.