Csodálatos találmány. Megkönnyíti mindannyiunk életét, hiszen segítségével minden erőfeszítés nélkül juthatunk emeletekkel feljebb vagy lejjebb, ahogy kedvünk tartja. Kinek van kedve lépcsőzni, ha ott a LIFT? Vagy hogyan építhetnénk 10+ emeletes irodatornyokat, ha a dolgozóknak gyalogszerrel kellene felmászniuk a helyükre? Munkahelyi találkozópont, ötperces csevegések színtere, vagy csak közlekedési eszköz.

A 4. emeleten dolgozom, mégis inkább sprintelek fel minden reggel a lépcsőn, hogy kifulladva, levegőt kapkodva roskadjak le a helyemre, mintsem hogy liftbe szálljak. Nincs klausztrofóbiám, akkor sem pánikolok be, ha leáll a szerelvény (kivéve egy esetet, de annak nem tömör ajtaja volt, hanem rácsos, és ki lehetett látni, de az se volt pánik, csak tériszony), nekem teljesen más jellegű ellenérzésem van a liftekkel kapcsolatban. Az utazóközösség. Hogy teljesen ismeretlen emberekkel vagyok bezárva egy másfél négyzetméteres dobozba, akiknek köszönnöm kell, de azt sem tudom, hogy kik, hogy tegeződhetek-e, hogy ismernem kellene-e, hogy mosolyogjak-e vagy csak törődjek a magam dolgával. 2-3-4 perces időszakról van szó, de épp elég ahhoz, hogy testmozgásnak ideologizálva inkább a lépcsőt válasszam, ha csak tehetem. De van, hogy nem tehetem, mert ha reggel összetalálkozok a Főnökkel a lift aljában, ami épp leérkezett, akkor nem mondhatom neki, hogy „bocs Főnök, de nem akarok veled összezárva lenni, inkább kiköpném a tüdőmet a lépcsőn”, hanem mosolyogva és feszengve beszállok, és hallgatom, ahogy elpoénkodik ismeretlen 3. és 4. emberekkel.

Tudom kezelni a helyzetet, nem ver le a víz, ha liftbe kell szállnom, nem kellenek túlélő stratégiák. Egyszerűen csak nem szeretem, mint ahogy a spenótot se szeretem, és inkább eszem brokkolit helyette, bár azt sem jókedvemből.

Egyszer egyedül „utaztam”, és annyira arra koncentráltam, hogy „csak be ne szálljon mellém valaki”, hogy a nagy izgalomban észre sem vettem, hogy egy szinttel korábban szálltam ki. Meglepődtem, de jót röhögtem magamon, és felszaladtam a lépcsőn.