Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Azt vettem észre, hogy a hirtelen felbukkanó szocfóbos helyzeteket sokkal rosszabban kezelem, ha reggel egy eseménytelen napra számítok. Ha úgy megyek be, hogy nagyjából tudom mi a dolgom aznapra (ami szerencsére nem igényel szociális interakciót), akkor hajlamos vagyok belesüppedni a kényelmi zónába, és mint egy 4 éves gyerek, levágok egy hisztit, ha valaki engem ebből ki akar rángatni. Viszont ha úgy megyek be reggel, hogy fogalmam sincs, mi vár rám, lehet, hogy sokat kell intézkednem, akkor végig figyelek, nem kényelmesedek el (hanem várom a veszélyt!!!), így könnyebb cselekvésre bírnom magam.

Egyik nap történt, hogy belekényelmesedtem a nyugalomba, hogy épp monoton, magányos munkám lesz egész nap. De ebből rettentő sok. Dolgoztam is keményen egész nap, teljesen belemélyedve a papírokba, amikor megjelent a Nagyfőnök, hogy INTÉZZEM már el ezt meg azt. Én meg képtelen voltam rá. Írtam egy emailt az illetékesnek, hogy „ez meg az”… de ez a főnöknek nem volt elég, óránként rágta a fülem, hogy elintéztem?? Én meg annyira belesüppedtem a kényelmes, interakciómentes, rengeteg munkámba, hogy levágtam egy lelki hisztit, hogy márpedig én ma nem akarok kibújni a csigaházamból, és én ma egyszerűen képtelen vagyok bármire, mert ma úgy jöttem be, hogy csak unalmas monoton papírmunkám lesz… és nem intéztem el, csak tereltem, hogy én szóltam, de nem fogom percenként ellenőrizni. Elintézte a főnök egy 2 perces telefonnal, majd kaptam utána a fejmosást, hogy legközelebb ezt nekem kell…

Másik nap úgy jöttem be, hogy te jó ég rengeteg dolgom lesz, de az elmúlt napok eseményei miatt tartottam tőle, hogy Főnök bármelyik percben megjelenhet, hogy ezt meg azt intézzek már el neki.

Xy a város másik végéből (akivel korábban együtt dolgoztam, így nagyon felszínesen még ismertem is) megkeresett egy ügyben, hogy segítsek neki, mire visszaírtam, hogy a Főnököt nyugodtan hívja fel, ha kérdése van, mert nekem szó szerint ezt mondta. Majd egy órára rá jött az utasítás, hogy hívjam már fel az xy-t a város másik végén, hogy hívja fel őt, a Főnököt. (Ezt amúgy úúúúúúgy gyűlölöm, hogy én szóljak másnak, hogy a harmadik beszélni akar vele. Hát miért nem hívja fel ő??? Akkora főnök manír… A másik meg, hogy úgy keresett meg, hogy „Na, xy a város másik végéből miért nem hívta még őt fel??” kérdezi tőlem, mire mondom, hogy hát átadtam neki, hogy ha kérdése van, akkor keresse. Jól van, akkor szóljak neki, hogy hívja fel… Az ilyenektől tudom eldobni az agyam.) Na de a lényeg, hogy mivel teljesen más lelkiállapotban voltam, meg mivel ismert volt előttem az út és xy is az út végén, így probléma nélkül intézkedhettem, pedig továbbra is ezer más dolgom volt.

És valahol ez a szocfób lényege is, mint védelmi mechanizmusé, hogy ha reggel úgy kelek fel, hogy minden ember bántani akar, vagy hogy „Te jó ég, ekkora meg akkora ügyet kell elintéznem, amitől előre félek” akkor felkészülve érzem magam. Persze elég nagy energia pazarlás az esetek 100%-ára minden percben felkészültnek lenni, miközben mindennek jó ha 1% megvalósul, de mégis csupasznak és védtelennek érzem magam a szocfóbom nélkül.

És nyilván nem arra kellene felkészülnöm, hogy „Jaj, be fog ütni a krach, és jön a világvége”, hanem arra, hogy „bármi történjen is, majd valahogy kezelni fogom”, de egyelőre eléggé összemosódnak ezek a dolgok fejben.

Mit tehet egy introvertált szocfóbos, ha hirtelen felpörög a sok munka? Introvertáltként szeretem a kiszámítható, kissé monoton és unalmas feladatokat, amiket egyedül a saját tempómban végezhetek. Szocfóbosként pedig azokat a munkákat, amik nem igényelnek széleskörű egyeztetéseket, megbeszéléseket, hanem csak a saját részemért felelek, és nem nekem kell összekoordinálni több ember munkáját. Ezt persze ritkán kapom meg, mert az élet nem kívánságműsor.

Sajnos az utóbbi hetekben azonban a szokásosnál is magasabb fokozatra kellett kapcsolnom, amit már nem vagyok képes egyik napról a másikra kipihenni, így egyre jobban fáradok. Legszívesebben minden szabad percemet pihenéssel tölteném, de közben meg szeretnék magánéletet is, hogy ne csak a munkáról szóljon az életem. Bent ülök egy irodában napi 8 órában, ami leszívja az energiáimat, és délután 5-kor választanom kell, hogy hazamegyek átaludni az estét és éjszakát, hogy felébredve már megint munkába menet találjam magam, vagy erőt veszek magamon és találkozom az ismerőseimmel, hogy egy kicsit éljek is, és kizökkenhessek a munka mókuskerekéből, de egy kicsit ezzel is tovább fárasztva magam.

Ha a pihenést választom, akkor másnap reggel kevésbé leszek álmos, nem fog leesni a fejem, és kevésbé leszek ingerült, hisztis. Viszont beszűkül az életem. Ilyenkor szokott megtörténni, hogy a munkámmal kezdem azonosítani magam, hiszen azon kívül alig csinálok valamit. A munkahelyi sikereket vetítem ki az egész életemre, ha valamit elrontok, totális csődnek érzem magam minden téren, ha valamiért megdicsérnek, akkor meg elszállok. Az előbbi gyakoribb, mert képes vagyok azt is kudarcként megélni, ha valakinek rosszul címzek egy emailt…

Ha a munka utáni programokat választom, akkor másnap reggel egyre kevésbé tudom kikaparni magam az ágyból, munkában pedig egyre mogorvább és egyre szocfóbosabb leszek. Fáradtsággal nő a szorongásom. Viszont nem értékelem túl a munka szerepét az életemben, érzem, hogy munkán kívül is ember vagyok, és anélkül is szeretnek, hogy cserébe bármilyen csicska munkát el kellene végeznem. Azonban másnap meg akarok halni a kimerültségtől…

Szóval mit tehet egy introvertált, akit leszív a munkahelyi pörgés, nincs ereje emberekkel találkozni, viszont hiányzik neki a társasági élet, mint egy falat kenyér ahhoz, hogy ne őrüljön meg, és ne akarjon a saját kardjába dőlni? Mármint azon kívül, hogy számolja vissza a napokat amíg a közvetlen főnöke visszatér, és nem neki kell majd helyettesítenie, és a hülye telefonokat megválaszolnia, illetve számolja vissza a hátralévő napokat a betervezett egyhetes nyaralásáig?

Emlékszem fél éve xanaxszal és ideggyógyászattal végződött a kimerültségem. Most egészen más tüneteket produkálok. Egyik hajnalban vádligörcsre ébredtem, majd másnap a lábfejeim álltak be. (azóta iszom a magnéziumot… bár szerintem a pezsgőtabletta bénán oldódik, én meg pont a lényegi részt öntöm ki mindig, mert ihatatlan)Másik éjjel pedig halálfélelmem volt, ahogy felriadtam. Nem tudom, mitől féltem, csak felébredtem és emlékeztetnem kellett magamat, hogy vegyek levegőt. Aztán visszaaludtam 1 perc alatt.

Elfáradtam. (Már csak 8 munkanapot kell kibírnom a főnök nélkül)

Mostanában egyre többet foglalkoztat a téma, hogy miből és mégis hogyan lesz nekem valaha családom, ha képtelen vagyok más emberekkel ismerkedni. Mindig heves vitát eredményez a kérdés, hogy a szocfóbos férfiaknak nehezebb-e a társtalálás, ismerkedés, amit teljesen értelmetlennek tartok, mert hogy lehetne ezt objektíven és ennyire általánosan nézni? Mindenkinek a saját baja a legnagyobb. És ha valakinek nehezebb, attól a másiknak még nem lesz kevésbé nehéz stb… A lényeg, hogy szociális fóbiával igen erős hátránnyal indul az ember.

Én például lány létemre soha nem tudtam élni az állítólagos előnyömmel. Nem tudtam ismerkedni. Se élőben, se neten. Mivel nem tudok ismeretlenekkel felszínes témákról elcsevegni, ezért még ha véletlen oda is jönne hozzám bárki, hiába próbálkozik, meghal a beszélgetés. Nem tudok érdeklődést mutatni olyan iránt, akit nem ismerek. A félénkségemet és zárkózottságomat mások mogorvaságnak, beképzeltségnek értelmezik. Volt, hogy azt kérdezték tőlem, miért félek a másiktól, csak azért, mert pár másodperces „ismeretség” után még nem vetettem rá magam. Nem féltem, csak ilyen a vérmérsékletem. Vagy egy másik srác megkérdezte, hogy nem szimpatikus nekem? Mindezt 1 perc után. Én pedig nem tudok ilyen gyorsan véleményt formálni, mégis mi alapján lenne szimpatikus, ha nem is ismerem? Netes társkeresőn ugyanez, egysoros levelek, hogy ha szimpatikus nekem az ember, akkor írjak neki… de mégis miből szűrjem le a szimpátiát, egy fotóból és 3 sor sablon szövegből? Nyilván nem kellene ezt ilyen komolyan venni, de ha tőlem kérdeznek valamit, azt csak teljes őszinteséggel tudom kezelni. És ha a kérdése értelmezhetetlen (mert nem rendelkezem kellő információval a döntéshez), akkor nem tudok tovább haladni, elakadok, mert már az első kritériumot sem tudom vállalni. Mert mi van, ha írok neki, az azt jelenti, hogy szimpatikus, de mi van, ha kiderül utána, hogy mégsem? Akkor miért írtam neki? (hülye, merev belső „logika”) Nem tudok 3 másodperc alatt véleményt formálni másokról, pedig állítólag ennyi idő alatt az emberek eldöntik, hogy a másiktól akarnak-e bármit. De nekem attól még nem lesz senki szimpatikus, mert nem rossz a megjelenése…

Az ismerőseim, akikkel bulizni járok, rendkívül nyitott extrovertáltak, ami csak még jobban frusztrál. Nekem még ahhoz is össze kell szednem a bátorságom, hogy körbe nézzek a tánctéren, mire ők már rég elhúztak a szélrózsa minden irányába vadidegenekkel táncolni. Én meg ott maradok egyedül, a mogorva, akit messziről elkerülnek az emberek, mert nem vigyorog automatikusan, és még a szemkontaktust is kerüli. Hát mégis ki akarna egy ilyen lányt megismerni? Manapság kinek van türelme kivárni, amíg egy zárkózottabb ember feloldódik mellette, amikor tele a világ nyitott, kalandvágyó extrovertáltakkal?

Régóta dilemmát okoz nálam ez a kérdés. Próbáljak meg introvertáltként érvényesülni egy extrovertáltnak való munkakörben, amelyben jelenleg vagyok, vagy váltsak munkahelyet és keressek olyat, ahol ezzel a személyiségtípussal is jól érezhetem magam. Melyik a helyes döntés? Képesek vagyunk megjátszani magunkat akár éveken át a boldogulásunk érdekében, vagy előbb-utóbb úgyis kiütközik az alapszemélyiségünk, és csak szenvedés lesz a munkahelyen töltött idő nagy része?

Nap, mint nap mikor bemegyek reggelente dolgozni meg kell játszanom magam. Ha elég erőm van hozzá, akkor általában jól megy, de ha éppen képtelen vagyok a színlelésre akkor kész szenvedés az irodában töltött idő minden perce. Az irodatársaim nagy része extrovertált, kivéve a felettesemet, ő introvertált. A többiek gyakran mennek az agyamra, mikor be nem áll a szájuk és látom, hogy szeretnék, hogy reagáljak, miközben én inkább magányosan a számítógépembe bújva a munkámra koncentrálnék legszívesebben. Az intézkedés és az emberek nyaggatása sem csak a szociális fóbiám miatt nehézkes a számomra, hanem azért is mert introvertált vagyok. Gyakran gondolom úgy, hogy nem a megfelelő munkakörben vagyok. Túl sok az ember körülöttem, túl sok az inger és túlságosan sok extroverziót kíván a munkám végzése.

Egy introvertált boldog lehet egyáltalán ebben a világban, amelyben élünk? Reggel eljátszottam azzal a gondolattal, hogy milyen munkát végeznék legszívesebben, ha adottak lennének a feltételek. A biogazdálkodás jutott legelőször az eszembe, mert az milyen jól hangzik, hogy az ember egész nap az állatai között lehet vagy a földet művelheti. Aztán tovább gondoltam és rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű. A gazdáknak is el kell tudni adni a portékájukat és a mai gazdasági helyzetben és a túlkínálat miatt is csak az maradhat talpon, aki kellőképpen extrovertált vagy legalábbis akként tud viselkedni. Ha kimennék a piacra és árulnám a termékeimet és odajönnének hozzám emberek érdeklődni és én csak egy-két szavas választ adnék vagy flegma lennék, kimutatnám, hogy mennyire nincs kedvem hozzájuk szólni, akkor biztosan hamar ott hagynának. Ha viszont nyitott és beszédes lennék, nagy lenne bennem a meggyőző erő és képes lennék elhitetni velük, hogy az én árum a legszebb és legjobb az egész piacon, akkor nyilván nagyobb sikerrel járnék. 

Van egy kollégám a másik osztályon, akiről köztudott, hogy introvertált. Gyakran haragszanak rá a közvetlen kollégáim. Nehezményezik, hogy mindig higgadt és, hogy nem éppen kommunikatív, azaz nem oszt meg minden információt másokkal. Túl passzívnak gondolják, mert pl. ha kér egy árajánlatot e-mailben nem hívogatja azonnal a másik felet, hogy megkapta-e az üzenetet vagy miért nem küldi már az ajánlatot. Én megértem őt, de azt is tudom, hogy ez ma már elvárás egy irodában, hogy mindenki nyitott legyen, csapatjátékos, intézkedős. Ez elvárás és kész.

A magánéletben nem szoktam színészkedni. Ha nincs kedvem a rokonokhoz, akkor nem találkozom velük. Nem érdekel, hogy mit gondolnak, ha nem megyek el az unokatestvérem ballagására és az sem, hogy ha alig szólok a rég nem látott ismerősömhöz, akivel véletlenül összefutunk az utcán. De a munka világa az más, ott muszáj megjátszanom magam. De tudom, hogy ez hosszútávon nem tesz jót nekem. Mégis egyenlőre erre kényszerülök. Nem tudom, hogy egyáltlalán létezik-e olyan állás, ahol egy introvertált is jól érezheti magát és, ahol pont ezt a személyiségtípust keresik? Vagy ez a világ javíthatatlanul extrovertált és az introknak nem terem babér?

Tudom. Nem küzdeni kellene, hanem elfogadni. Ezt olvastam az önsegítő könyvekben, hogy az elfogadás a legjobb módszer, próbáljunk meg a szociális fóbiánkkal és a szorongással együtt élni. Ez az az okosság, amit nem tudok megérteni és nem is tudom elfogadni. Hogyan kell ezt csinálni? Hogyan fogadjam el? Hogy tehetném, hogy nem harcolok egy olyan érzés ellen, ami kínszenvedést okoz? Ez olyan, mintha azt kérnék tőlem, hogy ha fáj a fogam ne harcoljak a fájdalom ellen, ne próbáljam meg megszüntetni, éljek vele együtt. Én ezt nem akarom megtenni. Elmegyek a fogorvoshoz és kihúzatom a fájós fogam és a jövőben rendesen ápolom a fogaim, hogy soha többé ne kelljen átélnem ezt a fájdalmat, amely ennyire kellemetlen. Ezt fogom tenni.

A vasárnapi visszaesésből tanulva ismét fejembe vettem, hogy mindent megteszek a szorongás megelőzésére. Ezt csinálom már jó ideje, de mikor hetekig nincs szorongás, akkor elkényelmesedem egy kicsit és elfeledem a szorongás elleni technikákat alkalmazni. A mai nap relaxáltam egy fél órát Paul McKenna: Légy magabiztos CD-jét hallgatva, közben levendula illóolajat párologtattam (a levendula nyugtatólag hat az idegekre). Természetesen arra odafigyelek, hogy ne legyen senki a lakásban, mikor relaxálok, mert kiszűrődik a szobából Paul McKenna hangja és még a végén kinevetnek a többiek, hogy miket hallgatok (igazából nem érdekel, mit gondolnak, de ha már tehetem, akkor inkább akkor hallgatom, mikor senki nem hallja). Most van még szabad 2 órám, amíg hazaérkezik valaki a családból. A könyv, amit kivettem a könyvtárból nem igazán köt le, a házimunkával pedig végeztem. Az egyedüllét és a gondolkodás nem tesz nekem jót, úgyhogy valami elterelő hadműveletbe kellene kezdenem. Elmegyek biciklizni, az talán segíteni fog. Kerékpárra pattanok, aztán tekerek és tekerek. A gondolkodást sajnos nem tudom megszüntetni, a munkán jár az eszem, ezt pedig pont nem akarom. "Mindfullness, mindfullness, éld át a jelent" - ezt mondogatom magamnak. Próbálom figyelmemet a pipacsmezőre irányítani, amely mellett elhaladok és élvezni a pillanatot, nem rágódni a jövőn és elfeledni a múltat. Nem könnyű, de sikerül. A tó mellett pecázó emberek látványa, a csodaszép táj, amellett eltekerek segít, hogy a feledésbe merüljön a szociális fóbia és a munkámon sem jár már az eszem. Ez hatásos!

"Gondolatolvasás"- ismét egy torzítás jött a fejembe. Tekerek a kerékpárúton és feltorlódunk, mert annyian jönnek szemben, hogy nem tudunk haladni, feltartom a mögöttem jövő bicikliseket. Én meg nyugtalan leszek emiatt. A fejükkel próbálok gondolkozni. Nyilván már idegesítem őket a töketlenkedésemmel, ők már régen kikerülték volna az embereket, én meg óvatoskodom és ezzel feltartom őket, nem tudnak miattam haladni. Aztán szerencsére felismerem a gondolatolvasást és kihúzom magam és benyomom a "Nem érdekel" gombot és nyugodtan megvárom, még a torlódásnak vége, elfogy az embertömeg és akkor kezdek begyorsítani. Büszkén tekerek tovább, örülök magamnak, hogy nem dőltem be a torz gondolatnak és gyorsan elhesegettem a fejemből. Gondosan megtervezem a nap hátralévő részét, nem hagyok időt a gondolkodásra, programok kellenek, amivel elfoglalom magam. Már ki is találtam néhányat.

Végre megint jól érzem magam.

Jót tett a kerékpározás, letekertem 2 órát, közben a Mindfullness módszerét próbáltam alkalmazni és csak a jelenre koncentrálni. Tekertem, mint egy őrült, hogy elűzzem a sok negatív gondolatot és a stresszt magamból. Hatásos volt, most kellemesen lefáradva, végre tisztán tudok gondolkozni. Megpróbálom kiértékelni az elmúlt napok eseményeit, levonni a megfelelő következtetéseket ismét, kihasználni a tünetmentességet. Úgy gondolom a szociális fóbiám sosem fog elmúlni, maximum időlegesen tünetmentessé válhatok és megtanulhatom kezelni a szorongásomat.

Tény, hogy most nem voltam annyira erős, mint máskor. A vasárnapok gyakran kikészítenek, olyankor nehezen tudom reálisan látni a dolgokat, mert csak az jár a fejemben, hogy másnap mennem kell dolgozni és ez milyen szörnyű lesz számomra, nem fogok tudni megbirkózni a munkahelyen felmerülő problémákkal, nem fogom tudni megoldani a helyzeteket. Legközelebb erősebbnek kell lennem, és nem szabad hagynom, hogy eluralkodjanak rajtam a negatív gondolatok. El kell terelnem a gondolataim, a legjobb erre a sport, vagy a hangulatnaplót is segítségül hívhatom. A szégyen sem helyénvaló érzés, amit másnap éreztem. Hiszen megfogadtam, hogy elfogadom a szociális fóbiám, minden melléktermékével együtt. Nem kell emiatt kellemetlenül éreznem magam, ezek a torz gondolatok, ezekről nem tehetek. Természetes, ha nem tudom ilyenkor tisztán látni a helyzetem. Az önostorozással nem érek el semmit, engedékenyebbnek kell lennem magammal szemben.

Most jól érzem magam, végre kitisztult az agyam, eltűnt minden torzítás a gondolataimból. Örülök, hogy megbirkóztam ezzel is, és a konklúziókat próbálom a lehető legmélyebben a fejembe vésni, hogy legközelebb, ha ismét jönnek a negatív gondolatok, könnyebb legyen az érveket felhasználva leküzdeni őket. Na, és most folytassuk a hetet. Remélem vasárnap nem kell ezt újra lezongoráznom. De ha mégis, most úgy érzem könnyebben fogom venni az egészet.

Most, hogy átmenetileg elmúlt a szorongásom bűntudatom van amiatt, hogy ismét teret engedtem a negatív gondolatoknak és nem parancsoltam nekik megálljt. Ezúttal nem voltam elég erős, nem vettem elő a hangulatnaplómat, elfeledtem azokat a következtetéseket, amelyeket az elmúlt években levontam a helyzetekből és, amelyek segítségével általában könnyebben átlendültem ezeken a sötét pillanatokon. Szégyellem azt is, hogy mindezt leírtam egy blogban, így mindenki láthatja a sok buta, torz, nevetséges gondolatomat, amelyeknek semmi valóságalapja nincs. Közben tudom, hogy a blogírással pont ez a célunk, hogy mindenki lássa, hogy mit él át egy szociális fóbiás, ha rátör a fóbiája. Most már a szégyenem is elkezdem szégyellni, hiszen ezt sem szabadna éreznem, már ezt a témát is ezerszer átrágtam. Nincs miért rosszul éreznem magam, ez a szociális fóbia. Őrület az egész, a torz gondolatok hálójába kerültem és még mindig csak kapálózok, hogy kiszabaduljak. Azt hiszem, hogy a legjobb, amit egy ilyen helyzetben tehetek, ha elmegyek sportolni valamit, ez talán segít, hogy kitisztuljon a fejem, úgyhogy elindulok biciklizni.

Reggel 6 óra van, csupán három órát aludtam, de mégsem vagyok fáradt. Amint kinyitottam a szemem azonnal jött megint a szorongás érzése. Nyilván ezért sem érzem a fáradtságot, az idegesség tuningol. Készítek magamnak gyorsan egy kis eperturmixot, teszek bele zabpelyhet is. Olvastam, hogy a kiegyensúlyozott táplálkozás az idegekre is jótékonyan hat, ezt a tényt próbálom szem előtt tartani és odafigyelni, hogy egészségesen étkezzek. Iszom egy csésze citromfű teát is, köztudott, hogy nyugtatólag hat az emberre. Ezek sem segítenek most, az idegességem nem enyhül. Enni sem tudok. Minden falat visszakívánkozik és még a fogkefétől is bokákolni kezdek. Már nem fordul meg a fejemben, hogy nem megyek be dolgozni, az idegességemmel mégsem tudok mit kezdeni. Szeretnék már elindulni végre, hogy túl legyek a mai napon is. Végre háromnegyed hét, indulok. Felszállok a buszra, próbálok a buszon ellazulni egy kicsit. A következő megállóban felszáll a kollégám, úgy teszek mintha aludnék, hátha így nem ül mellém. Sajnos a színlelésem mit sem ér, mert hangos köszönés közepette leül mellém, mit sem törődve azzal, hogy csukott szemmel ülök, elkezd hozzám beszélni. Extrovertált ember, sokat beszél. Pénteken jó volt a hangulatom, elég sokat beszélgettem vele. Nyilván ez az emlék él benne, mert próbálja folytatni az akkor abbamaradt beszélgetésünket, de én nem vagyok most erre vevő. Ideges vagyok és lehangolt amiatt, hogy megint felütötte a fejét a szorongás. Ő csak beszél és beszél, én meg helyeselve bólogatok, időnként elhagyja a számat néhány "hm", vagy "igazad van", "értem", esetleg még "megértelek". Ismét bőbeszédű vagyok, le sem tagadhatnám, hogy egy introvertált szociális fóbiás vagyok. Mindegy, ezzel most nem foglalkozom, jelenleg nem érdekel mit gondol rólam a kollégám, sokkal inkább foglalkoztat az, hogy túléljem a mai napot és legyen már délután, hogy fellélegezhessek. Egyébként sem érdemli meg, hogy közvetlen, baráti hangvételben beszélgessek vele, ha ennyire semmibe veszi a másikat és ügyet sem vetve arra, ha valaki alszik a buszon, elkezd beszélni az emberhez.

Megérkezik a busz a céghez, már az utolsó kanyarban a torkomban kezd dobogni a szívem. Ez az a kanyar, ami után már ott az épület. A börtön, ahol napi 8 órát rab vagyok, ahol kínszenvedés eltöltenem a munkaidőm. Belépek az ajtón, semmi hangulatom a munkához. El kellene játszanom valahogy az extrovertáltat, intézkedni, menni és csinálni a dolgokat, de egyáltalán nem vagyok abban a hangulatban. Legszívesebben csak ülnék a számítógépem előtt és nem szólnék senkihez sem. De ezt nem tehetem, ez nem olyan munkakör, itt színlelni kell. Ma nehezebben veszem az akadályokat, mint máskor és a mai első nehézség, amellyel szembetalálom magam majdnem sírásra késztet. De ezt azért nem engedem meg magamnak, nem sírhatom el magam egy munkahelyen, az már nagyon ciki lenne, így visszafogom magam. Nyelek egy nagyot és nekifutok még egyszer. Aztán lassacskán eltelik a nap, délután fél 5 lesz és végre kilépek a kapun, Szívok egy mélyet a szabadság levegőjéből, amely hatására feldobottá válok és mint, aki egy kemény küldetésen van túl, büszkén, jókedvűen hazabuszozok. Végre eltelt egy nap a hétből, már csak 4 nap és ismét hétvége. De a következő napon már nem lesz annyi szorongás, hiszen egy napon már túl vagyok, már könnyebb lesz. Mindig a vasárnap este és a hétfő a legnehezebb, benne lenni a hétben már egyszerűbb.

Éjjel kettő óra van, nem bírok aludni. Szorongok. Az ideg dolgozik a gyomromban és a torkomban, remegek. Szörnyű ez az érzés, mintha mindjárt megsemmisülnék. Hányingerem van. Úgy érzem képtelen vagyok bemenni holnap reggel dolgozni, mintha a kivégzésemre készülnék. Menekülni szeretnék, kifutni a világból, elbújni egy menedéket nyújtó kis zugban, ahol senki nem talál rám. Elbújni a világ elől, erre lenne szükségem. Egy olyan helyen lennék most, ahol nem kell dolgozni menni, és ahol nincsenek megvető tekintetek, amelyek munkakerülőnek, semmirekellőnek titulálnak, mert nem dolgozom. Erre vágynék most. Nem a lustaság miatt érzem ezt, a szociális fóbiám jött megint elő.  Ezzel szemben itthon vagyok, meg kell felelnem a társadalom elvárásainak és holnap be kell mennem dolgozni. Mi bajom már megint? Mitől félek ismét? Miért szorongok? Hiszen 1 éve dolgozom már ugyanazon a munkahelyen. Ennyi idő alatt már hozzá kellett volna szoknom a helyzethez, és el kellett volna múlnia a szorongásomnak. Most mégis mint derült égből a villámcsapás, mindenféle előzmény és konkrét ok nélkül megint a hatalmába kerített. Legszívesebben megadnám magam és feladnám az egész küzdelmet, amelyet már egy éve folytatok. De nem tehetem, hiszen bizonyítani szeretnék. Elsősorban magamnak. Meg akarom mutatni, hogy kitartó vagyok, hogy a szenvedés ellenére is meg tudok maradni több évig egy munkahelyen. Nem szeretnék életképtelennek bizonyulni, normális életet szeretnék élni. Ehhez pedig a munka is hozzátartozik. Jó lenne kigyógyulni ebből, de a legjobb most az lenne, ha elmenekülhetnék. Már mindjárt fél 3 és még nem is aludtam. Ha arra gondolok, hogy hamarosan reggel lesz és indulnom kell az irodába, akkor a szorongásom fokozódik. Tisztában vagyok vele, hogy már ez a sokadik reggelem lesz és eddig is túléltem, de most tudom, hogy nem fog menni. Képtelen leszek elindulni. Vagy ha bemegyek az irodába biztosan rosszul leszek, esetleg nem tudom majd ellátni a feladataimat. Buta, irreális gondolatok ezek, szégyellem őket, most mégsem tudom elkergetni őket a fejemből. Rosszul érzem magam, mert visszaestem már megint. Elővehetném a hangulatnaplómat, de most ahhoz sincs erőm. Bárcsak valaki átérezné, amit most érzek. Ha nem azt szajkózná mindenki, hogy ez butaság, hogy nem kell semmitől félnem, nem fogok holnap meghalni amiatt, hogy munkába kell mennem. Én most mégis úgy érzem nem fogom túlélni. Nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne adjam fel az egészet és ne adjam át magam teljesen a szociális fóbiának. Hatalmas önuralom kell hozzá. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha feladnám. Sírnék, csak sírnék, esetleg hisztérikus rohamot kapnék és ki sem mozdulnék a szobából, nem mennék egyáltalán dolgozni. Amiatt, hogy feladtam, önmarcangolásba kezdenék. Aztán a szeretteim nyilán észrevennék, hogy valami baj van velem. Nem értenék, hogy mi a konkrét probléma, talán depresszióra gyanakodnának. A szociális fóbiáról szerintem fogalmuk sincs. Talán a végén a pszichiátrián kötnék ki. Ez lenne, ha feladnám, ha nem harcolnék tovább. Szörnyű lenne. Nem hagyhatom el magam. Hiszen én egy normális ember vagyok, normális élettel. Folytatnom kell a harcot és el kell nyomnom a szociális fóbiám. Mennem kell aludni...

Épp buszozás közben sikerült megfogalmaznom az egyik okát a szorongásaimnak, mégpedig:

Nem tudom elfogadni, hogy az életben soha és semmilyen módon nem zárható ki 100%-kal a hibázás lehetősége. (nem a hibázás, hanem a lehetősége) Hogy soha nem lesz garancia arra, hogy amit csinálok, abba ne csúszhatna be egy apró hiba. Számomra a tökéletes élet olyan lenne, ahol lehetetlen lenne hibázni. Nem is a hibától félek, hanem annak a lehetőségétől.

Még nem tudom, mihez kezdek ezzel a felismeréssel.