Azt vettem észre, hogy a hirtelen felbukkanó szocfóbos helyzeteket sokkal rosszabban kezelem, ha reggel egy eseménytelen napra számítok. Ha úgy megyek be, hogy nagyjából tudom mi a dolgom aznapra (ami szerencsére nem igényel szociális interakciót), akkor hajlamos vagyok belesüppedni a kényelmi zónába, és mint egy 4 éves gyerek, levágok egy hisztit, ha valaki engem ebből ki akar rángatni. Viszont ha úgy megyek be reggel, hogy fogalmam sincs, mi vár rám, lehet, hogy sokat kell intézkednem, akkor végig figyelek, nem kényelmesedek el (hanem várom a veszélyt!!!), így könnyebb cselekvésre bírnom magam.

Egyik nap történt, hogy belekényelmesedtem a nyugalomba, hogy épp monoton, magányos munkám lesz egész nap. De ebből rettentő sok. Dolgoztam is keményen egész nap, teljesen belemélyedve a papírokba, amikor megjelent a Nagyfőnök, hogy INTÉZZEM már el ezt meg azt. Én meg képtelen voltam rá. Írtam egy emailt az illetékesnek, hogy „ez meg az”… de ez a főnöknek nem volt elég, óránként rágta a fülem, hogy elintéztem?? Én meg annyira belesüppedtem a kényelmes, interakciómentes, rengeteg munkámba, hogy levágtam egy lelki hisztit, hogy márpedig én ma nem akarok kibújni a csigaházamból, és én ma egyszerűen képtelen vagyok bármire, mert ma úgy jöttem be, hogy csak unalmas monoton papírmunkám lesz… és nem intéztem el, csak tereltem, hogy én szóltam, de nem fogom percenként ellenőrizni. Elintézte a főnök egy 2 perces telefonnal, majd kaptam utána a fejmosást, hogy legközelebb ezt nekem kell…

Másik nap úgy jöttem be, hogy te jó ég rengeteg dolgom lesz, de az elmúlt napok eseményei miatt tartottam tőle, hogy Főnök bármelyik percben megjelenhet, hogy ezt meg azt intézzek már el neki.

Xy a város másik végéből (akivel korábban együtt dolgoztam, így nagyon felszínesen még ismertem is) megkeresett egy ügyben, hogy segítsek neki, mire visszaírtam, hogy a Főnököt nyugodtan hívja fel, ha kérdése van, mert nekem szó szerint ezt mondta. Majd egy órára rá jött az utasítás, hogy hívjam már fel az xy-t a város másik végén, hogy hívja fel őt, a Főnököt. (Ezt amúgy úúúúúúgy gyűlölöm, hogy én szóljak másnak, hogy a harmadik beszélni akar vele. Hát miért nem hívja fel ő??? Akkora főnök manír… A másik meg, hogy úgy keresett meg, hogy „Na, xy a város másik végéből miért nem hívta még őt fel??” kérdezi tőlem, mire mondom, hogy hát átadtam neki, hogy ha kérdése van, akkor keresse. Jól van, akkor szóljak neki, hogy hívja fel… Az ilyenektől tudom eldobni az agyam.) Na de a lényeg, hogy mivel teljesen más lelkiállapotban voltam, meg mivel ismert volt előttem az út és xy is az út végén, így probléma nélkül intézkedhettem, pedig továbbra is ezer más dolgom volt.

És valahol ez a szocfób lényege is, mint védelmi mechanizmusé, hogy ha reggel úgy kelek fel, hogy minden ember bántani akar, vagy hogy „Te jó ég, ekkora meg akkora ügyet kell elintéznem, amitől előre félek” akkor felkészülve érzem magam. Persze elég nagy energia pazarlás az esetek 100%-ára minden percben felkészültnek lenni, miközben mindennek jó ha 1% megvalósul, de mégis csupasznak és védtelennek érzem magam a szocfóbom nélkül.

És nyilván nem arra kellene felkészülnöm, hogy „Jaj, be fog ütni a krach, és jön a világvége”, hanem arra, hogy „bármi történjen is, majd valahogy kezelni fogom”, de egyelőre eléggé összemosódnak ezek a dolgok fejben.