Éjjel kettő óra van, nem bírok aludni. Szorongok. Az ideg dolgozik a gyomromban és a torkomban, remegek. Szörnyű ez az érzés, mintha mindjárt megsemmisülnék. Hányingerem van. Úgy érzem képtelen vagyok bemenni holnap reggel dolgozni, mintha a kivégzésemre készülnék. Menekülni szeretnék, kifutni a világból, elbújni egy menedéket nyújtó kis zugban, ahol senki nem talál rám. Elbújni a világ elől, erre lenne szükségem. Egy olyan helyen lennék most, ahol nem kell dolgozni menni, és ahol nincsenek megvető tekintetek, amelyek munkakerülőnek, semmirekellőnek titulálnak, mert nem dolgozom. Erre vágynék most. Nem a lustaság miatt érzem ezt, a szociális fóbiám jött megint elő.  Ezzel szemben itthon vagyok, meg kell felelnem a társadalom elvárásainak és holnap be kell mennem dolgozni. Mi bajom már megint? Mitől félek ismét? Miért szorongok? Hiszen 1 éve dolgozom már ugyanazon a munkahelyen. Ennyi idő alatt már hozzá kellett volna szoknom a helyzethez, és el kellett volna múlnia a szorongásomnak. Most mégis mint derült égből a villámcsapás, mindenféle előzmény és konkrét ok nélkül megint a hatalmába kerített. Legszívesebben megadnám magam és feladnám az egész küzdelmet, amelyet már egy éve folytatok. De nem tehetem, hiszen bizonyítani szeretnék. Elsősorban magamnak. Meg akarom mutatni, hogy kitartó vagyok, hogy a szenvedés ellenére is meg tudok maradni több évig egy munkahelyen. Nem szeretnék életképtelennek bizonyulni, normális életet szeretnék élni. Ehhez pedig a munka is hozzátartozik. Jó lenne kigyógyulni ebből, de a legjobb most az lenne, ha elmenekülhetnék. Már mindjárt fél 3 és még nem is aludtam. Ha arra gondolok, hogy hamarosan reggel lesz és indulnom kell az irodába, akkor a szorongásom fokozódik. Tisztában vagyok vele, hogy már ez a sokadik reggelem lesz és eddig is túléltem, de most tudom, hogy nem fog menni. Képtelen leszek elindulni. Vagy ha bemegyek az irodába biztosan rosszul leszek, esetleg nem tudom majd ellátni a feladataimat. Buta, irreális gondolatok ezek, szégyellem őket, most mégsem tudom elkergetni őket a fejemből. Rosszul érzem magam, mert visszaestem már megint. Elővehetném a hangulatnaplómat, de most ahhoz sincs erőm. Bárcsak valaki átérezné, amit most érzek. Ha nem azt szajkózná mindenki, hogy ez butaság, hogy nem kell semmitől félnem, nem fogok holnap meghalni amiatt, hogy munkába kell mennem. Én most mégis úgy érzem nem fogom túlélni. Nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne adjam fel az egészet és ne adjam át magam teljesen a szociális fóbiának. Hatalmas önuralom kell hozzá. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha feladnám. Sírnék, csak sírnék, esetleg hisztérikus rohamot kapnék és ki sem mozdulnék a szobából, nem mennék egyáltalán dolgozni. Amiatt, hogy feladtam, önmarcangolásba kezdenék. Aztán a szeretteim nyilán észrevennék, hogy valami baj van velem. Nem értenék, hogy mi a konkrét probléma, talán depresszióra gyanakodnának. A szociális fóbiáról szerintem fogalmuk sincs. Talán a végén a pszichiátrián kötnék ki. Ez lenne, ha feladnám, ha nem harcolnék tovább. Szörnyű lenne. Nem hagyhatom el magam. Hiszen én egy normális ember vagyok, normális élettel. Folytatnom kell a harcot és el kell nyomnom a szociális fóbiám. Mennem kell aludni...