Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Született már pár bejegyzés a blogban, amiből kiderül, mennyire lúzerek, lelkibetegek és életképtelenek vagyunk. És ha ez kívülről is látszódna, az emberek messziről elkerülnének bennünket, átmennének az utca túloldalára, ha szembe jönnének, elzárnának a világ elől vagy cirkuszban mutogatnának ekkora nyomoroncokat. De nem így van, mert egyelőre felismerhetetlenek vagyunk. Nincs a fejünkre írva, hogy „Idenézz, ez mindjárt összecsinálja magát, úgy fél tőled, ismeretlentől!”

Kívülről elsőre semmi nem tűnik fel a gyanútlan járókelőnek, csak egy ember vagyok a több milliárd közül. Az eladó csak annyit lát, hogy kimért vagyok, feleslegesen nem beszélek, csak a minimális udvariassági köröket futom, de ez még nem gyanús, hiszen rengeteg ilyen ember van. A postai, banki, akármilyen ügyintéző talán már észreveszi, hogy nem vagyok 100%-ig bizonyos a dolgomban, hogy zavartan nézek körbe, mikor belépek a terembe, hogy nem fogok az asztalra csapni. Kicsit több ugyan az értetlenkedés, mert kérdezni nem merek, de problémamentes ügyfél vagyok. Sőt. A legjobban befenyíthető, aki véresen komolyan veszi a hatóságokat, a határidőket és úgy általában mindent.

Az ismeretlen ismerősök, akik nem ismernek, de időnként megfordulnak a társaságomban vagy egyszerűen csendesnek látnak, vagy beképzeltnek és mogorvának. Mivel nem szólok senkihez, biztos bajom van a társasággal. Az ismerősök, akik tényleg ismernek, azt hiszik, bajom van, amikor csendes megfigyelőként veszek részt a beszélgetésben. És ezt 10 percenként szóvá teszik, „de tényleg nincs bajod? Olyan csendben vagy…” Én meg bizonygatom, hogy nem, nincs semmi bajom, higgyék már el.

Aztán ott vannak a munkatársak, akikkel szerencsére nem kell bájcsevegni, hiszen dolgozni jöttünk, nem csacsogni. De azért néha mégis kialakulnak beszélgetések. Főnöktől már többször megkaptam, hogy miért nem vagyok beszédes. A többiek egyszerűen csak elfogadják. A munkában viszont látszik, hogy nem tankként haladok előre. Excel táblákat összeszerkeszteni, kimutatásokat készíteni, leveleket írni tudok, legalábbis a számomra érthető témákban. De amint szervezkedni kell, már kezd kicsúszni a kezemből. Gondolhatnák ők, de én meg inkább úgy látom, hogy hosszabb pórázt engedek az ügynek. Ha írtam egy levelet, akkor hagyom, hogy a sorban következők is végezzék a dolgukat, nem szólok rájuk 10 percenként, hogy na átvitted aláíratni, na kiment, na elküldtétek, na megkaptátok, na megcsináltátok már? Pedig tudom, hogy sokszor rám is rám kell szólni, mert hajlamos vagyok elücsörögni a dolgok felett. Szóval látják, hogy egy kicsit megalszik a számban a tej, hogy hajlamos vagyok kidumálni magam a dolgok alól, és nem értik. Nem értik, hogy ha kész az anyagom, miért nem tolom tovább, hogy haladjon az útján. ’Dehát amit csinált dokumentum az jó, akkor miért nem hajtja a dolgokat, hagy menjen. Itt van ez a lány, aki nem csinál hülyeségeket, de mégis úgy viselkedik, mintha ez lenne az első munkanapja…’

Aztán vannak a barátok, akik tényleg ismernek. Ők meg azt látják, hogy tök bolond vagyok, és nem értik, hogy mi a bajom, hiszen mindenem megvan, eszem, munkám, humorom, egészségem, miért vagyok mindig kimerült, miért nem vagyok elégedett. És miért nincs párkapcsolatom, hogy lehet az, hogy nincs mellettem senki. Ez az a pont, amit a legnehezebb kidumálni, és amire a pletykaéhesek egyből lecsapnak. Minden találkozó azzal kezdődik, hogy hogy vagy, és párkapcsolat? („Kapd be”) Hogyhogy nincs??? („Kapd be megint”) És tervek a jövőre? Miért nem akarsz inkább itt meg ott dolgozni (Olyan helyek, ahová be se lehet kerülni), jó neked ott ahol vagy, miközben láthatóan nem érzed jól magad? („Hagyjatok már békén, le lehet rólam szállni!!”) Ezek a magánéletben turkálós barátok, akikkel évente párszor találkozom csak, így muszáj update-elniük az infókat. Akikkel napi-heti szinten találkozom, azok tudják, hogy felesleges, úgyis szólnék, ha bármi változás történne… Mégis, egyik csoport sem érti, hogy miért „jó” nekem így magányosan, egy olyan munkahelyen, ahol nem inspirálnak, ahová nem imádok bejárni. Miközben okos vagyok, szép, meg ügyes meg vicces meg blablabla.

Már többször szóltak, hogy húzzam ki magam, ne legyek púpos meg görnyedt. Pedig ez valójában egy védekezési mechanizmus. Azt üzenem a világnak, hogy „Ne bánts, Te nyertél, csak hagyjál békén!” Persze nem tudatos, mert nem direkt akarok Quasimodo módjára kinézni.

Ugyanígy van egy halom gesztusom, amivel én magam kicsinyítem le saját magam. Hogy ne gondoljanak rólam túl sokat mások, mert akkor majd annak a soknak kell megfelelnem, ami biztos nem menne, és… világvége!!

Kerülöm a szemkontaktust, hogy ne engem pécézzenek ki. Halkan beszélek, hogy ne hallják meg az esetleges ötleteimet. Bizonytalanul beszélek, hogy valaki vegye már észre, mennyire inkompetens vagyok és mentsen meg. És összehúzom magam kicsire, hogy még véletlenül se kössön belém senki se.

Összefoglalva: vegyék észre, hogy nem vagyok jó semmire, és ne varrjanak semmi felelősségteljes feladatot a nyakamba.

Aztán amikor eszerint kezdenek el bánni velem, akkor rájövök, hogy jéé, tényleg nem vagyok jó semmire, hiszen nem adnak semmi felelősségteljes feladatot. De most komolyan, hát nem én mondtam nekik ezt folyamatosan a tudatalatti gesztusaimmal? Akkor mit csodálkozom?

Nagyfőnök azonban valamiért nem akarja venni az adást. Nyafoghatok neki teljes erőből, nem veszi észre, hogy alkalmatlan vagyok bármilyen munkára. Csak azért is belekerget összetettebb feladatokba, aztán meg van képe dicsérni, hogy tudok én dolgozni, ha odafigyelnek rám… Felháborító!

Vajon az, ahogy a felettesünkhöz, esetleg tanárunkhoz viszonyulunk visszavezethető-e ahhoz, ahogy a szüleinkkel viselkedünk vagy viselkedtünk? Felállítható-e párhuzam, vannak-e hasonlóságok?

Nálam jellemző a megfelelési vágy ezekkel a tekintélyszemélyekkel szemben. Mindig számított, hogy mit gondolnak rólam, hogy ne okozzak nekik csalódást. Kommunikációs problémákkal is gyakran szembesültem, ha róluk volt szó. A jelenlegi főnököm introvertált, legszívesebben csendben a számítógépébe bújva dolgozik, ezt szeretem benne, mivel egy irodában dolgozunk, így mellette nekem is kellemes dolgozni. Ami viszont hátrány, hogy nehéz vele bármiről is beszélni, nem oszt meg fontos információkat velünk és kimutatja, ha éppen elfoglalt és elengedi a füle mellett, ha valaki beszél hozzá, konkrétan rá sem hederít. Ez emlékeztet az anyámra, aki hasonló ember. Vele szemben mindig volt bennem egyfajta dac, ha nem figyelt rám. Ekkor inkább megmakacsoltam magam és nem beszéltem vele, mondván, hogyha nem figyel rám, akkor nyilván nem is érdekli, amit mondok, ha pedig nem érdekli, akkor inkább nem is beszélek vele. A főnökömmel szemben is bennem van ez a makacsság, és most már csak akkor beszélek vele, ha nagyon muszáj. Eszembe jutott, hogy ez egy tanulságos lecke lehet a számomra, itt a lehetőség, hogy megtanuljam érvényesíteni az érdekeimet ha a kommunikációról van szó. Hozzá kell szoktatnom magam, hogy ne csak akkor beszéljek, ha a másikon 100 %-os figyelmet érzek az irányomba, hanem akkor, amikor van mondanivalóm, hiszen ez egy jogos igény a részemről, hogy bárkinek elmondhassam,amit szeretnék. Őszintén, nyíltan beszélni ezekkel az emberekkel mindig nehéz volt a számomra, megtartottam a két lépés távolságot és igyekeztem csak általános információkat megosztani velük. A legbelsőbb magánügyeimbe, gondolataimba sosem engedtem betekintést a szüleimnek, és nem voltam közvetlen a tanáraimmal, főnökeimmel sem.

Mostanra már a legtöbb kollégámmal képes vagyok közvetlen hangnemben, természetesen beszélni, viccelődni, vagy ha a helyzet úgy hozza akkor a konfliktusokat könnyebben kezelni. Ezzel szemben a főnököm társaságában megfagy a levegő körülöttem. Állandóan azt érzem, hogy figyel, ami nyilván hamis érzet. Szeretném, ha meg lenne elégedve a teljesítményemmel és félek, hogy felfedezi a hibáimat és nem a munkám elvesztése miatt vannak bennem ezek a félelmek, hanem inkább azt nem szeretném, ha rájönne, hogy nem vagyok tökéletes és attól a pillanattól kezdve már nem lennék a szemében a "mindent rá lehet bízni, mert minden területen megállja a helyét" alkalmazott. Na és a szülők? Az anyámmal szembeni megfelelési kényszeremről, szeretetigényemről hosszú oldalakat tudnék írni. Sajnos még a mai napig is kiborulok egy-egy apró vitától is, amely anyám és köztem között játszódik le.

Nyilván nem árulok el senkinek túl nagy titkot, ha azt mondom ellazít, bevállalósabbá tesz, a hatása alatt elmúlik a szorongás és a félelem. Ez nálam is így van, viszont mikor alkoholos befolyásoltság alatt állok akkor is képes vagyok legbelül azon aggódni, hogy mennyire botrányosan viselkedem, mennyire nem vagyok önmagam. Ez egy olyan érzés, mintha be lennék zárva egy olyan testbe, amelyet nem én irányítok, amelyre nem vagyok hatással. Aztán másnap jön az igazi lelkiismeret-furdalás.

A héten elmentünk egy kicsit lazítani két közeli kollégámmal. Az egyiket nagyon kedvelem, ő egy igazi extrovertált, szórakoztató egyén, a másik munkatársam, akit itt a blogon rosszindulatú, gonosz kollégaként szoktam emlegetni. Vele is már egészen jól kijövök, de mivel nagyon más a mentalitásunk, így inkább csak megtűröm magam mellett, kényszerből. Tehát elmentünk és iszogattunk. Minden menetrend szerint zajlott, általában hamar becsiccsentek, mert ritkán iszom. Így történt ez most is. Teljesen felszabadultan, magamból kivetkőzve viselkedtem ismét. Ezt gondolom én magamról, mert mások azt mondják, hogy inkább aranyos vagyok ilyenkor, mintsem megbotránkoztató. De én nem hiszek nekik. Én tudom, hogy olyankor nem vagyok önmagam, (vagy akkor vagyok csak igazán az?) és az, hogy nem tudom ebben a helyzetben kontrollálni magam, teljesen kikészít.

Azóta már találkoztam velük az irodában és majd elsüllyedek a társaságukban. Persze ők állandóan feldobják a témát, mikor nincs bent a főnök az irodában, hogy miket mondtam, mennyire cuki voltam, de én inkább elfelejteném. A munkahely életem meghatározó színtere, ahol mindig minden helyzetben a lehető legpozitívabb arcomat szeretném mutatni és nem láthatnak ilyen helyzetben. Ez ellentmond a tökéletességigényemmel, amely mélyen bennem él.

Máshogy kellene értelmeznem ezt a szituációt és le kellene szűrnöm belőle a konzekvenciákat, ismét tanulni egy kicsit, lazítani a maximalizmusomon. Megmutattam végre a kollégáknak, hogy én is ember vagyok, aki néha lazít egy kicsit, aki nem csak befeszülve, önmagát a végletekig stresszelve tud viselkedni, hanem az életet is tudja élvezni. Én is csak egy ember vagyok, hibákkal és gyengeségekkel. De jó lenne ha végre megtanulnám!

Szoktam kapni Nagyfőnöktől e-mailben feladatot. Általában egy dokumentum van csatolva, mellé semmi szöveg, semmi utasítás, semmi útmutatás. Vagyis van szöveg, az automatikusan beállított aláírása. Ennyi. Azt hiszi, hogy én ennyiből kitalálom, hogy ő mire gondolt. Még nem tanulta meg, hogy nem vagyok gondolatolvasó.

Ilyenkor nincs más választásom, mint bemenni hozzá és rákérdezni a dolgokra. De ő nem is sejti, hogy nekem mennyi energiámat veszi el, hogy kellően felszívjam magam ahhoz, hogy a színe elé merészkedjek. Akár percekbe is telik, mire összeszedem magam és a gondolataimat, aztán ahogy belépnék, hallom, hogy telefonál, újra kell próbálkoznom 5 perc múlva, de addigra már kezdhetem elölről a felkészülést, a mondanivalóm átgondolását. Neki fél percnek tűnik, nekem negyed óra az életemből és felesleges stressz. Ha tudná, kiröhögne...

Nem bírom a feszültséget. Ezt már többször mondtam a közvetlen főnökömnek (aki most szabadságon van), és mindig kinevetett érte, hogy engem miért befolyásol mások konfliktusa. Biztos a szüleim miatt rögzült belém ez a reakció. Sokat veszekedtek kiskoromban, folyamatos üvöltözések, repkedtek az edények. Na jó, edény repkedésre csak egy esetben emlékszem. Ez olyan mély sebeket okozott, hogy azóta is, ha veszekednek körülöttem, egyből védtelen 8 évesnek érzem magam, aki körül épp összeomlik a világ. Fülem-farkam behúzom és megpróbálok észrevétlenné válni.

Aztán beosztanak egy olyan ember alá, aki élvezi a konfliktusokat. Na nem az ordibálós nagy veszekedéseket és ajtócsapkodásokat, hanem szeret kiállni a véleménye mellett. Szeret jól megfogalmazott érvekkel szembeszállni másokkal, kiharcolni a saját igazát. És ez az egész felspannolja. És ha a másiknak lesz igaza, akkor beismeri, nem presztízskérdést csinál a vitákból, hanem csak szereti ütköztetni a véleményeket. Azt hiszem, van mit tanulnom tőle.

Introvertált vagyok, ezért nem szeretem a váratlan helyzeteket, az azonnali határidőket. Jobb szeretem én magam beosztani az időmet, eltervezni a feladatok ütemezését, és jó sok biztonsági időt hagyni a gondolkodásra. Sőt, már arra időt kell hagynom, hogy felfogjam a feladatot, nem tudok úgy belevágni, mint például a nagyfőnököm. Néha csodálom ezért a képességéért, hogy gondolkodás nélkül egyből a tettek mezejére képes lépni, míg nekem először azt is át kell gondolnom, hogy mit is kell átgondolnom. Ő meg csak megy és eszébe se jut megijedni.

Általában nem azért ijedek meg a hirtelen feladatoktól, mert lehetetlen dolgokról szólnak, odáig el sem jutok, hogy mit is kell csinálnom, hanem már maga a feladat gondolata, hogy nekem megint időre teljesítenem kell, az ijeszt meg. Az idő és a teljesítés. És hogy nincs időm átgondolni, nincs időm felkészülni. Ha az idő engedi és aludhatok egyet a kérésekre, másnapra már sokkal nyugodtabban látom ugyanazt a feladatot, ami előző nap még rettegéssel töltött el.

Van a szorongásnak, és szerintem nem csak a szociális szorongásnak, az a jelensége, amikor annyira sok negatívnak értelmezett inger érkezik be, hogy az agyam nem képes ezeket feldolgozni, és lefagy. Állok egyhelyben és nézek ki a fejemből… Van, akinél ez vizsgahelyzetben jön elő, másokból a társas helyzetek hozzák ki. Belőlem pedig a hirtelen jövő félelmetes feladatok váltják ki ezt a pánik közeli élményt. Mint amikor lefagy a számítógép, és újra kell indítanom. Eltelik egy kis idő, míg újra feláll a rendszer, és kezdetben akadozik. Vagy amikor ott állok egy frissen bemutatkozó ember mellett, és el kellene kezdeni valamiről beszélgetni. Őőőő….. semmi, az agyam ilyenkor kikapcsol. Mint amikor a számítógép végtelen homokórázásba kezd. Úgy tűnik, mintha fejben is ott lennék, észreveszem a külső ingereket, de belülről semmi nem jön kifelé… se egy gondolat, se egy gesztus. Ez persze kívülről nem látszódik teljesen. A Főnök csak azt hiszi, nem értem a feladatot, a beszélgetőpartner meg csak annyit lát, hogy bunkó módon nem akarok vele beszélgetni, esetleg zavarban vagyok. Azt nem tudják, hogy valójában lefagyott a teljes rendszer… SYSTEM_ERROR

Van-e keresnivalóm egy olyan munkahelyen, ahol egy kisebb feladat/probléma megoldása is kiborít, stresszel és lefáraszt? Van-e egyáltalán keresnivalóm a munka világában, ha már a gondolattól is, hogy felhívjak egy ismeretlen számot, bepánikolok és kiver a víz? Ha nem merek szívességet kérni, ha kiborít, hogy meg kell kérnem másokat, hogy vigyék már el a cuccom valahová, ha nem merek besétálni egy két szinttel lejjebbi irodába, hogy megkérdezzem a számomra ismeretlenektől, hogy nem az övék-e véletlenül az, ami hozzám keveredett tévesen.

Van-e értelme áltatni magam azzal, hogy majd jobb lesz, majd beleszokok, és azzal csökken a szorongás? Hiszen még csak 4 hónapot töltöttem itt el, alig ismerem a munkatársaimat, és már így is volt egy csomó feladat, amit jól megcsináltam. De hiába, mert volt egy csomó, amitől meg gyomorgörcsöm volt, kiborultam és szorongtam.

Nem tudom, máshol milyen lenne, mert nincs tapasztalatom. Mióta elkezdtem dolgozni, a Nagyfőnöknek dolgoztam. Tudom, hogy tűz és víz kettőnk személyisége, és ez okozza a legtöbb stresszt. Hogy ő keményen nyomulós, én meg lágyan simulékony vagyok. És amikor az ő keménységével rajtam keresztül akar nyomulni, akkor én nem tudom a nyomulást az ő nevében tovább tolni a következőnek, hanem szétnyomódok. Mint egy rágógumi a kalapács alatt.* És néha elképzelem milyen lenne más főnökkel, de nem hiszem, hogy egy megértőbb ember mellett jobban el tudnám fogadni a bénaságaimat, mert én magam ugyanolyan kis nyomoronc lennék.

Ó te jó ég, ha összehasonlítom magam a két évvel ezelőtti énemmel, el sem hiszem, mennyit fejlődtem. Nem vagyok supermen, ugyanúgy problémát jelent a legtöbb dolog, ami akkor is, és mégis… milyen kis béna voltam akkor, mikor először sétáltam be a legelső munkahelyemre. Mikor először kellett besomfordálnom a Főnök színe elé, mert valamit nem értettem. Kétségtelenül fejlődtem. De ha meg azt nézzük, mennyire alkalmatlan vagyok a teljes értékű munkaerő víziómhoz képest, akkor nyugdíjas koromig sincs esélyem felfejlődni a vállalható szintre.

Ja igen, ma bénáztam és sunnyogtam a melóhelyen, ilyenkor támadnak ezek a gondolatok.

De már csak 3 munkanapot kell kibírnom a kisfőnököm nélkül, aki legtöbbször csodálatos pufferként működik köztem és a Főnök közt. (viszont most már muszáj lesz megoldanom az átszállíttatást valahogy)

*Amúgy ha hagyná, hogy a saját tempómban érjem el azt, amit ő 10 perc alatt akar a maga nyomulásával, akkor előbb-utóbb a dolgok 80-85%-át meg tudnám nyugiban oldani. Csak azért nem tudom, mert a nyomulásával bestresszeltet és lefagyok.

Introvertált vagyok semmi kétség. A társasági események után alig várom, hogy hazamenjek pihenni, a hétvégémet sajnálom tartalmas programokkal kitölteni, inkább vagyok otthon és olvasok, vagy elmélkedek, egyedül ezt nem érzem elpocsékolt időnek. Szívesebben dolgozom egymagam és csendben, alapjáraton keveset beszélek. Inkább ülök egyedül a buszon, hogy tudjak gondolkodni nyugodtan, mint ismerőssel, akivel csak erőltetve megy a beszélgetés. Lassan, de alaposan dolgozom fel az információkat, az írott szöveget jobban tudom értelmezni, mint a szóbeli információt és még sorolhatnám az érveimet, hogy miért tartom magam introvertáltnak.

Tehát ha választhatok akkor introvertáltként viselkedem. De! A munkahelyemen az új feladataim ellátása óta minden nap pörgök, intézkedek, mikor hazamegyek akkor is úgy érzem legszívesebben bent lennék a cégnél és csinálnám tovább, alig tudok leállni, és lelazulni, sőt legtöbbször még elalvás előtt az ágyban fekve is érzem, hogy az adrenalin szintem még mindig az egekben van és én még mindig nem tudok lenyugodni. Stresszesebb, kimerültebb vagyok, viszont nyitottabb lettem a munkahelyen, többet beszélgetek a kollégákkal, igaz néhány munkatárssal még mindig csak a munkával kapcsolatban, de mégis kezdeményezőbb vagyok és aktívabb. Ha a barátaimmal vagyok akkor is gyakran viselkedem extrovertáltként és ez nem megjátszás, ez belülről jön. Ha éppen olyan a hangulatom képes vagyok úgy viselkedni mint a legnyitottabb, legbarátkozóbb ember a világon. Érzem, hogy ha extrovertáltként viselkedem a jót tesz nekem, attól feldobottabb leszek, nyitottabb az emberek felé, kevésbé szociális fóbiás. Ha introvertáltként viselkedem, nyugodt, monoton, elbújós munkát végzek, amely során nem kötelező emberekkel diskurálni vagy ha a magánéletben keveset vagyok emberek között és inkább az otthon magányát választom huzamosabb ideig, az zárkózottabbá tesz és rosszkedvű, lehangolt leszek tőle.

Hogy is van ez? Egy introvertáltnak mi az, ami a hasznára válik? Ha megpróbál maga körül nyugodt helyzeteket teremteni, amelyben jól érzi magát, még akkor is, ha ezáltal még jobban befordul vagy ha az ellenkezőjét csinálja, akkor extrovertáltabbá válik egy idő után? Na, és erre nem megy rá az egészsége?

Vannak olyan emberek, akiknek a napi önértékelésük kellő szinten tartásához elengedhetetlen, hogy meg legyenek arról győződve, hogy ők bizony mennyire nagyon fontosak és nélkülözhetetlenek a munkahelyük életében. És ahhoz, hogy ezt minden percben érezhessék, ezért a gyanútlanul betévedő mezei kis dolgozóknak lamentálnak 0-24-ben, hogy nekik mennyi dolguk van.

Ilyen nálunk a szállítmányozásért felelős csapat 3 tagja, akiknek az lenne a dolga, hogy a különböző anyagokat ide-oda eljuttassák, de bármikor nagyobb adag dokumentumot küldenék rajtuk keresztül a város másik végébe, vagy a beérkező anyagaimat venném át, azt kell hallgatnom, hogy mit csinálok rosszul, miért nem tudják nekem kiküldeni a cuccot, ez meg az miért nem lesz jó. Kioktató, vagy csak lazán lekezelő stílusban kell hallgatnom, hogy már megint hogy képzelem, hogy majd ők (akiknek ez lenne a dolga) aznap átvisznek nekem egy-két doboz anyagot a város túloldalára. Ez első pár alkalommal még vicces, mert nem annyira ellenem irányul, mint inkább a saját elfoglaltságát próbálja hangsúlyozni az aktuális illető. De mikor minden egyes alkalommal úgy kell lemennem hozzájuk, hogy azt várom, mi a rossz, mit nem lehet, mit csináljak inkább én, és amúgy is, ez most nem fog menni... akkor kezd elegem lenni.

Na már most, nem véletlen nem dolgozom logisztikusként. Mert utálom, nincs hozzá idegrendszerem, hogy ilyeneket szervezkedjek. De ezen túlmenően annyira fel tudja cseszni az agyam, hogy itt vagyok én, egyedül maradtam, mert kisfőnököm nyaral, egyedül kell intéznem az összes halom papírt, előkészíteni, átnézni, összeállítani, mert ez a feladatom. És akkor ott vannak azok, akiket azért fizetünk, az a munkakörük, hogy ezeket a papírokat eljuttassák Á-ból B-be, és még erre is konstans húzzák a szájukat, csináljam én.

De közben meg feladatközpontú szemléletem nem engedi, hogy megmakacsoljam magam, hanem arra törekszik, hogy megoldja a hibát, és ne foglalkozzon személyeskedésekkel. Tehát valószínűleg okos enged alapon majd valahogy megpróbálom összeszervezni, kocsit kérni meg sofőrt… és kvázi privátban elintézni a dolgot. De nagyon érik, hogy megkérdezzem, őket miért is fizetik, és kinek a feladata lenne ezeket intézni… És miért hiszik azt, hogy én ezt direkt szívatásból csinálom…?? És elmagyarázzam nekik, hogy már hányok ettől a papírtömegtől, és minden újabb iratcsomagtól, és egyáltalán nem hiányzik még az ő hisztijük is a nyakamba, mert elhihetik, én se szórakozásból foglalkozom ezekkel.

(Már csak 6 munkanapot kell kibírnom a főnök nélkül, de holnap a maradék 1 munkatársam se lesz bent... :S)