Van-e keresnivalóm egy olyan munkahelyen, ahol egy kisebb feladat/probléma megoldása is kiborít, stresszel és lefáraszt? Van-e egyáltalán keresnivalóm a munka világában, ha már a gondolattól is, hogy felhívjak egy ismeretlen számot, bepánikolok és kiver a víz? Ha nem merek szívességet kérni, ha kiborít, hogy meg kell kérnem másokat, hogy vigyék már el a cuccom valahová, ha nem merek besétálni egy két szinttel lejjebbi irodába, hogy megkérdezzem a számomra ismeretlenektől, hogy nem az övék-e véletlenül az, ami hozzám keveredett tévesen.

Van-e értelme áltatni magam azzal, hogy majd jobb lesz, majd beleszokok, és azzal csökken a szorongás? Hiszen még csak 4 hónapot töltöttem itt el, alig ismerem a munkatársaimat, és már így is volt egy csomó feladat, amit jól megcsináltam. De hiába, mert volt egy csomó, amitől meg gyomorgörcsöm volt, kiborultam és szorongtam.

Nem tudom, máshol milyen lenne, mert nincs tapasztalatom. Mióta elkezdtem dolgozni, a Nagyfőnöknek dolgoztam. Tudom, hogy tűz és víz kettőnk személyisége, és ez okozza a legtöbb stresszt. Hogy ő keményen nyomulós, én meg lágyan simulékony vagyok. És amikor az ő keménységével rajtam keresztül akar nyomulni, akkor én nem tudom a nyomulást az ő nevében tovább tolni a következőnek, hanem szétnyomódok. Mint egy rágógumi a kalapács alatt.* És néha elképzelem milyen lenne más főnökkel, de nem hiszem, hogy egy megértőbb ember mellett jobban el tudnám fogadni a bénaságaimat, mert én magam ugyanolyan kis nyomoronc lennék.

Ó te jó ég, ha összehasonlítom magam a két évvel ezelőtti énemmel, el sem hiszem, mennyit fejlődtem. Nem vagyok supermen, ugyanúgy problémát jelent a legtöbb dolog, ami akkor is, és mégis… milyen kis béna voltam akkor, mikor először sétáltam be a legelső munkahelyemre. Mikor először kellett besomfordálnom a Főnök színe elé, mert valamit nem értettem. Kétségtelenül fejlődtem. De ha meg azt nézzük, mennyire alkalmatlan vagyok a teljes értékű munkaerő víziómhoz képest, akkor nyugdíjas koromig sincs esélyem felfejlődni a vállalható szintre.

Ja igen, ma bénáztam és sunnyogtam a melóhelyen, ilyenkor támadnak ezek a gondolatok.

De már csak 3 munkanapot kell kibírnom a kisfőnököm nélkül, aki legtöbbször csodálatos pufferként működik köztem és a Főnök közt. (viszont most már muszáj lesz megoldanom az átszállíttatást valahogy)

*Amúgy ha hagyná, hogy a saját tempómban érjem el azt, amit ő 10 perc alatt akar a maga nyomulásával, akkor előbb-utóbb a dolgok 80-85%-át meg tudnám nyugiban oldani. Csak azért nem tudom, mert a nyomulásával bestresszeltet és lefagyok.