Vannak olyan emberek, akiknek a napi önértékelésük kellő szinten tartásához elengedhetetlen, hogy meg legyenek arról győződve, hogy ők bizony mennyire nagyon fontosak és nélkülözhetetlenek a munkahelyük életében. És ahhoz, hogy ezt minden percben érezhessék, ezért a gyanútlanul betévedő mezei kis dolgozóknak lamentálnak 0-24-ben, hogy nekik mennyi dolguk van.

Ilyen nálunk a szállítmányozásért felelős csapat 3 tagja, akiknek az lenne a dolga, hogy a különböző anyagokat ide-oda eljuttassák, de bármikor nagyobb adag dokumentumot küldenék rajtuk keresztül a város másik végébe, vagy a beérkező anyagaimat venném át, azt kell hallgatnom, hogy mit csinálok rosszul, miért nem tudják nekem kiküldeni a cuccot, ez meg az miért nem lesz jó. Kioktató, vagy csak lazán lekezelő stílusban kell hallgatnom, hogy már megint hogy képzelem, hogy majd ők (akiknek ez lenne a dolga) aznap átvisznek nekem egy-két doboz anyagot a város túloldalára. Ez első pár alkalommal még vicces, mert nem annyira ellenem irányul, mint inkább a saját elfoglaltságát próbálja hangsúlyozni az aktuális illető. De mikor minden egyes alkalommal úgy kell lemennem hozzájuk, hogy azt várom, mi a rossz, mit nem lehet, mit csináljak inkább én, és amúgy is, ez most nem fog menni... akkor kezd elegem lenni.

Na már most, nem véletlen nem dolgozom logisztikusként. Mert utálom, nincs hozzá idegrendszerem, hogy ilyeneket szervezkedjek. De ezen túlmenően annyira fel tudja cseszni az agyam, hogy itt vagyok én, egyedül maradtam, mert kisfőnököm nyaral, egyedül kell intéznem az összes halom papírt, előkészíteni, átnézni, összeállítani, mert ez a feladatom. És akkor ott vannak azok, akiket azért fizetünk, az a munkakörük, hogy ezeket a papírokat eljuttassák Á-ból B-be, és még erre is konstans húzzák a szájukat, csináljam én.

De közben meg feladatközpontú szemléletem nem engedi, hogy megmakacsoljam magam, hanem arra törekszik, hogy megoldja a hibát, és ne foglalkozzon személyeskedésekkel. Tehát valószínűleg okos enged alapon majd valahogy megpróbálom összeszervezni, kocsit kérni meg sofőrt… és kvázi privátban elintézni a dolgot. De nagyon érik, hogy megkérdezzem, őket miért is fizetik, és kinek a feladata lenne ezeket intézni… És miért hiszik azt, hogy én ezt direkt szívatásból csinálom…?? És elmagyarázzam nekik, hogy már hányok ettől a papírtömegtől, és minden újabb iratcsomagtól, és egyáltalán nem hiányzik még az ő hisztijük is a nyakamba, mert elhihetik, én se szórakozásból foglalkozom ezekkel.

(Már csak 6 munkanapot kell kibírnom a főnök nélkül, de holnap a maradék 1 munkatársam se lesz bent... :S)