Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

9:40-kor szól a Főnök helyettese, hogy üljek már be egy 10 órai megbeszélésre. Volt valami két hónappal ezelőtt, amikor én még itt sem voltam, annak az esetnek a tapasztalatairól fognak emberek beszámolni. Nekem nem kell hozzászólnom, csak hallgassam végig, hogy tőlünk is legyen ott valaki. Se nagy, se kis főnök nincs, szinte senki sincs, így maradtam én, mint beugró. Hallgatni tudok, úgyhogy rábólintok, végül is semmi más dolgom nem volt.

Leosonok 5 perccel kezdés előtt, hogy foglaljak magamnak valami stratégiailag jól védhető pozíciót a teremben (értsd: ne legyek szem előtt, és könnyen ki tudjak menekülni). Nem izgulok túlságosan, csak épp egy parányit, de úgyis elveszek majd a kb 35 fős tömegben, csak be kell lépnem és természetes léptekkel helyet foglalnom… Hát a vegyülés nem éppen sikerült. Beléptem az ajtón, és 35 fő 35+, de inkább idősebb és őszülő férfi nézte, hogy ki a fene ez az egy szem fiatal lány, akinek még a tojáshéj ott van a fenekén… Én meg nem tudtam, hová bújjak el, de közben meg ledöbbentem, hogy ennyire csak férfiak dolgoznak ebben az ágazatban. 3 órás volt az értekezlet, szerencsére az ajtó melletti sarokban találtam helyet magamnak, tökéletes pozíció, de 3 óra végére se sikerült megszoknia az embereknek, hogy egy nőnemű is köztük van, mert az utolsó pillanatig mindig volt 1-1 fő aki engem bámult. Pedig annyira nem szoktam ezt figyelni, hogy ki néz épp engem, de most… A pontosság kedvéért, kezdésre beérkezett még az egyik fontos ember titkárnője is, így már nem csak nekem szólt az a megjegyzés, hogy az egyik előadó „a hölgyekre való tekintettel” cenzúrázta a mondanivalóját. Ennyire még soha nem éreztem oda nem illőnek magam.