Már csak néhány hónap lett volna hátra, hogy végre ismét szabad legyek, kötöttségektől és szorongástól mentesen élhessem ismét a napjaimat. Nagyon vártam már a napot, hogy vége legyen, közben nyomasztott a gondolat, hogy megint feladom, megint nem vagyok képes megmaradni egy munkahelyen és újra indul az egész, hiszen dolgozni mindenkinek kell. Állásinterjúk, új munkahely, új kollégák, beilleszkedés, ez várt volna rám. Ez megrémített. Aztán végül a főnök unszolására úgy döntöttem mégis maradok. Bevallom nagyon jót tett az egomnak, amiket mondott, sok pozitívumot. Sőt, még plusz juttatást is hajlandó fizetni, ha maradok.

Azóta fojtogató érzés gyötör. Ismét jelentkeztek a reggeli tünetek, mint hányinger, gombócérzés a torokban. Ökölharcot vívnak egymással a negatív és a reális gondolataim, hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. A tudatom képes felfogni, hogy nincs mitől félnem, nincs okom szorongani, a munkahelyemen nem leselkedik rám halálos fenyegetés, a kollégák is csak emberek. A testem mégis mást érez és mást jelez. A határozatlan idejű szerződés gondolata megrémít és az, hogy nem látom a szenvedésem végét. Amíg tudtam, hogy néhány hónap múlva szabadulok ettől az egésztől addig könnyebb volt, mondhatni élveztem a munkát. Most viszont megint nyomaszt az egész és még jobban félek a hibázástól, hiszen a hibák bármikor kiderülhetnek, és én mindig itt leszek, hogy felelősségre vonjanak.

Közben arra gondolok, hogy talán a sokkterápia mégis hasznomra lehet. Ha a főnökömmel kell sok időt eltöltenem vagy a hangulatingadozó kollégával együtt dolgoznom. Talán ezek a tényezők a hasznomra vállnak. Megtanítanak az élet szabályaira. Talán felnövök végre, és megtanulok nem elfutni a szorongást okozó helyzetek elől, hanem szembenézni velük. Az biztos, hogy az egyedüli mód, hogy mindezt túléljem, ha a határozatlan időt kitörlöm a fejemből és rövidebb intervallumokban gondolkodom. A jelenlegi terv, még egy évet kibírni, aztán talán még egyet és így tovább. Így már nem is annyira ijesztő.