Már egy hónapja itt vagyok, el sem hiszem.

A héten ismét informatikusok szolgáltatásait kellett igénybe vennem, amit egyszer már megtettem. Járt utat a járatlanért… megvolt a név, akit legutóbb hívtam a 20 informatikus közül, de még így is elöntött a szorongás. Direkt felidéztem az emléket, hogy egyszer már sikerült elintéznem ezt. Mégis izzadtam, remegtem, és elöntötte az agyam a szocfób homály.

Felhívtam az embert, de egy másik vette fel a telefont, akit nem ismertem, de észre se vettem, csak mondtam a szöveget, hogy megint kellene segítenie. Ez volt az első ciki, hogy észre kellett volna vennem, kapcsolnom kellett volna. De egyszerűen olyan halkan beszélt, hogy nem értettem semmit. Pláne nem a nevét. Bezzeg ha kijelzős telefonom lenne, akkor jelezte volna, hogy átirányult a hívásom… hülye telefon, most még jobban utálom.

Mindegy, leszédelegtem hozzájuk, elsőre el is mentem az ajtó mellett, de megtaláltam. Csak hogy fogalmam sem volt, kit keresek. Ahol az előző ült, oda kopogtam be, benyitottam, és egy megbeszélésnyi ember meredt vissza rám, én meg lefagytam. Szembesültem az eddigi félelmeimmel, hogy zavarok valakit. Azt feltételeztem, hogy biztos a szobatársa vette fel a telefont, mert ő szabadságon van, de nem, egy teljesen más szobából ugrott ki valaki, hogy biztos hozzá jöttem…

Az ügy megoldódott, de ez a nagy kavarodás teljesen elvette az életkedvemet, és nem annak örülök, hogy megoldottam már megint, hanem azon rimánkodom, hogy ne kelljen már többet ilyet csinálnom. És sírnék, mert miért vagyok ilyen béna, más biztos kapcsolt volna már az elején, és nem ront be egy megbeszélésre, és másnak meg sem fordulna a fejében, hogy béna csak azért, amiért én már ásnám el magam minél mélyebbre.

És most biztos mindenki tök hülyének tart, miközben miért tartana, én sem tartok senkit csak azért hülyének, mert nem tudja, hogy ki vagyok, vagy mert benyit egy megbeszélésre, és mégis… szar lett a kedvem egész napra mostmár.

Legszívesebben inkább hazavinném és otthon megoldanám én a dolgot, majd másnap visszahoznám készen, mint hogy segítséget kelljen kérnem… Nem vagyok alkalmas az életre. Remetének kellene állnom.

2 órányi rágódással később…

Ahelyett, hogy azt értékelném, hogy ismét megoldottam ezt a mérhetetlen kihívást, azon sopánkodok, hogy milyen béna voltam. Mert elsőre olyan flottul ment, most meg ahhoz képest egy katasztrófa volt. Úgyhogy az első esetet követő magabiztosságomat porig rombolta ez az eset.

De átgondoltam a dolgot. Végülis szembesültem azzal a helyzettel, amikor minden rosszra fordult, és túléltem. Tehát nem bénább voltam, hanem túléltem a legrosszabb forgatókönyvet is. Mi adjon önbizalmat, ha nem ez? Hiszen pont ebből tanulhatom meg azt, hogy akkor is sikerülhet, amikor a körülmények csak összezavarnak és nem segítenek.