avagy mi a teendő, ha a két legnagyobb fóbiánk egymásra talál?

Úgy kezdődik a történet, hogy tegnap chipset ettem...

Nem, ennél sokkal korábban kezdődött... rossz géneket kaptam, ennek és az általános iskolai fogászatnak köszönhetően legyőzhetetlen fóbiám alakult ki a fogorvosokkal szemben. Gimi végén apukám kíséretében sikerült végül beülnöm egy fogorvosi székbe, ahol rendbe hozták a károkat. Odáig jutottam, hogy szinte már élveztem is fogorvoshoz járni, mert elhittem, hogy lehet nekem is normális fogazatom.

Aztán jött a telefonálás, amikor már nem egyik alkalomról a másikra kaptam az időpontot, hanem azt mondta a fogorvosom, majd hívjam fel. Ez volt a telefon fóbiám egyik mérföldköve. A mai napig frissen fel tudom idézni a dolgokat, és elönt a szégyen egy olyan dolog miatt, aminek már 10 éve.

Mindegy, fogaim rendbe téve, aztán eljött az idő, amikor már nem hetente kellett telefonon időpontot kérnem, hanem két-három hetente, és itt elsumákoltam a dolgokat és a fogorvoshoz járásom befulladt. Mert egy héttel a kezelés után még csak-csak él bennem a kép, hogy nem is olyan szörnyű, még emlékszem a fogorvosom hangjára, még a telefonálást is nagy nehezen le tudom győzni, de két-három hét elmúltával már beindul a szelekció az agyamban (minden pozitívat törölni, minden negatívat felnagyítani), és elmarad a telefonálás. A félévenkénti fogorvoshoz járás meg mindennek a netovábbja. Hogy hívjak fel valakit, akit fél éve nem láttam, és kérjek időpontot hozzá? Azt se tudják, ki vagyok... naná, hogy addig halogatom, míg már évekről van szó.

Szóval kb 2 éve érzem, hogy nagyon aktuális lenne megint rendbe tenni a fogaimat, de halogattam, és ki tudja meddig halogattam volna, ha tegnap nem ettem volna chipset, és nem tűnt volna el vele az egyik fogam fele... vagyis a gyökérkezelt fogam tömése. Olyan sokkot kaptam, hogy folyamatosan vártam, mikor ébredek fel végre. (ugyanis rengetegszer álmodtam már, hogy kiesik a fogam, és felriadok, és olyan jó megnyugodni, hogy csak álmodtam) Nem ébredtem fel, és tulajdonképpen ma már örülök, hogy jött egy akkora fenékbe rúgás, amit tényleg nem tudok átugrani. De mégis mitévő lehetnék?

Oda nem akarok visszamenni, ahol már 4-5 éve nem hallottak rólam, mert mit gondolnak rólam. De úgy általában, mit gondol rólam egy fogorvos, hogy így elhanyagolom a fogaimat? És én meg miért agyalok azon, hogy egy fogorvos mit gondol arról, ha munkát viszek neki? Ez a dolga, hogy rendbe hozza. De ugye a rossz fog ciki, ezért nem merek fogorvos elé állni (ülni), amitől persze egyre rosszabb lesz a fogam, egyre kevésbé merek majd lépni. Na de akkor hová menjek fogorvoshoz? Hát a nagy sokk állapotában anyukámnak sírtam el a bánatom, aki már két éve is mondogatta, milyen jól rendbe hozta a fogát egy rendes fogorvos, és ő felajánlotta, hogy kér nekem időpontot, és eljön velem. Mindezt automatikusan, anélkül, hogy kérnem kellett volna. Nem, anyukám nem tudja, hogy szocfóbos vagyok, csak a fogorvos fóbiámat ismeri, mert szerintem ő is ugyanezzel szenvedett. Valószínűleg ezért ilyen önfeláldozó. Így lett az a felállás, hogy közel 30 éves (elvileg) felnőtt fejjel én az anyámmal megyek fogorvoshoz, mert egyedül még telefonon időpontot kérni is féltem volna, pláne ebben a sokkos állapotban, pláne ismeretlen helyre. Tiszta ciki... Hát ilyen ez a szocfób.