Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Elbúcsúztam a munkatársaimtól, így történt, hogy egy tanmese kellős közepén találtam magam. Anyám korú hölgy fejtette ki nekem életbölcsességeit, márpedig, hogy élvezzem az életet, amíg lehet, járjak el, bulizzak. Mindezt olyan intenzíven tolta az arcomba, hogy majdnem elnézést kértem, amiért bementem dolgozni, és nem inkább valami partyban kötöttem ki már déli 12-kor. Csak hebegtem habogtam, meg próbáltam válaszolni, hogy ő is élvezze az életet, ne csak a fiatalokra hárítsa ezt a felelősséget. De ő már nem tudja, és igenis járjak el, szórakozzak stb. Megjegyzem, ez nem az első tanmeséje volt számomra ugyanebben a témában. Nem értem, miért kell ezt ilyen agresszívan nekem szegezni? Mi köze hozzá, hogy heti hányszor bulizok? Vagy mi számít neki élet élvezésének? Tisztára felidegesített. De aztán arra jutottam, hogy ne a nekem való prédikációba ölje bele minden keserűségét, amiért elcseszte a saját életét. Mert ezt érzem emögött. Én elcsesztem, te ne cseszd el! De közben meg miért nem hajlandó figyelembe venni, hogy nem vagyok bulis alkat? Ezt már próbáltam kifejteni neki, meg azt, hogy mi az az introvertáltság, de falra hányt borsó… Ki is borított, másra sem vágytam a halálra dolgozott hetem után, minthogy átaludjam az egész hétvégét, erre mint valami gondolatkommandó, szinte lecseszett, hogy nem az az első gondolatom, hogy társaságba megyek a hétvégén. Alig várom, hogy kinőjek abból a korból, amikor még cikinek számít egy nyugis, olvasós szombat este, amikor még bulizni KELL. Hagyjanak már, nekem nem kell a buli.

Aztán este fogtam magam és hullafáradtan elmentem egy társasági összejövetelre… és jó volt.

A cégnél van három ember, afféle csökkent munkaképességűek vagy mi. Mikor felvették őket dolgozni, gyakran engem jelöltek ki, hogy irányítsam őket. Eleinte ellenkeztem. Hogy irányíthatnék én bárkit is, mikor engem is irányítani kell? Végül belejöttem és a nyakamon maradtak. Ma ott tartunk, hogy hozzám fordulnak ügyes-bajos dolgaikkal és én járok el az érdekükben a főnöknél. A főnöknél, akitől nagyon tartok, akitől még kérdezni is csak úgy szoktam, hogy előtte két napig rágódok a kérdéseken és azon, hogy mikor és milyen módon tegyem fel őket. De ha egy nálam gyengébbet kell megvédeni, vagy segíteni, elintézni egy ügyét, az sokkal egyszerűbb. Mintha ezzel ledobnék magamról minden felelősséget. Így nem én tűnök tudatlannak, követelőzőnek, nem rám fognak haragudni, hogy fárasztom őket a sok kérdésemmel, hiszen ezek nem az én kérdéseim, hanem XY kérdései, én csak felteszem helyette, valójában ő kérdezi őket. Ezt nem én kérem, hanem ő, én csak eljárok az érdekében. Ezzel szemben, ha a saját érdekeimet kell képviselni, legyen az egészen egyszerű dolog is, egyszerűen NEM VAGYOK KÉPES semmit sem tenni. Szégyellem, ha vannak szükségleteim, ha pl. szabadságot szeretnék kérni. Szégyellem, ha vannak kérdéseim, mivel nekem NINCS JOGOM ahhoz, hogy bárkit megzavarjak a munkájában az én jelentéktelen kérdéseimmel, amiket már amúgy sem szabadna feltennem, hiszen tudnom KELLENE. Ebből is látszik, hogy a saját igényeimet mennyire semmibe veszem, mennyire úgy érezem, hogy nincs jogom felemelni a hangom a saját érdekeim érvényesítéséhez. Azt hiszem hasznos lenne, ha alaposan tanulmányoznám a Richards féle terápia megérdemlő állításait.

Élménybeszámoló az elmúlt hetemről. Ahogy megtettem azt, amitől még a "normális" emberek is rettegtek. Előre is elnézést kérek amiatt, mert BAROMI BÜSZKE VAGYOK MAGAMRA.

Enumeráció, más szóval seregszemle volt pénteken. Igazi eposzba illő. A teljes hadsereg ráncba szedve összegyűlt, még a külső dolgozók is megjelentek. Hadvezérünk külön kérése volt, hogy most az egyszerű katonák jelentsenek az elmúlt idők történéseiről, ne a századosok. Nem ismerem a katonai szakzsargont…

Múlt hétvégén még gondolkodtam a dolgon, hogy nyomást gyakorlok Főnök Úrra, jelöljön már valaki mást helyettem, én nem is vagyok a hadsereg része… De vasárnap este már úgy feküdtem le, hogy valószínűleg elvállalom a bevetést. Egyrészt karácsonyra ebook olvasót terveztem magamnak, és úgy döntöttem, hogy ha pénteken letudom ezt a hatalmas akadályt, akkor nagyon megérdemelten fogom megjutalmazni az olvasóval magam. Üzletet kötöttem saját magammal. Másrészt előjött a mártír énem, hogy mindenki bek..hatja. Harmadrészt pedig bizonyítani akartam minden munkatársamnak, hogy képes vagyok erre.

1. bevezető lecke

2. lecke

3. lecke

4. relaxációs lecke

5. lecke

6. lecke

7. lecke

8. lecke

9. lecke

Félúton járunk, már ami a hanganyagok számát jelenti. Mivel ha jól sejtem, lesznek csupán ismétlős hanganyagok, így talán már a tudás nagyját meg is szereztük. Sokáig ültem ezen a leckén, és nem ígérem, hogy a következővel nem fogok megint ennyit késni. Elég igénytelenül csaptam össze a hanganyag kijegyzetelését. Íme a 10. session magyar kivonata, van benne minden jó. Én még mindig az előző lecke megérdemlő állításain vagyok leragadva, azzal lesz a legtöbb munkám, azt hiszem. De azért ebben is akadnak ínyencségek.

Az utóbbi időben elég sok fordítási feladatot kaptam a munkahelyemen, így a saját fordítós projekttől elment kicsit a kedvem. De szeretnék a hétvégén előrukkolni a 10. leckével. A fordítás már megvan, már csak a hanganyagot kellene kijegyzetelnem.

Mióta „hivatalosan” is elmeháborodott és gyenge idegrendszerű vagyok, nem történtek különösebb atrocitások velem. Eddig. Ja, nem is írtam részletesen a kis kalandomról az ideggyógyászaton és a felírt xanaxról, amit a 3. után abbahagytam… Nem volt rá szükségem, épp elég volt 2 hét szabadság és pihenés. Viszont azóta a munkahelyemen minden összeomlani látszik. Lejár karácsonykor a szerződésem, és a korábban kiötlött megmentési manővernek keresztbe tettek. Átszervezés… és ami ezzel jár. Úgyhogy most zizeg az egész folyosó, pletykák terjednek, mindenki pánikol. Engem különösebben nem érdekel. Mármint nyilván jó lenne tudni, hogy jövőre fogok-e dolgozni, hol és mit, vagy kezdjek el hidat keresni magamnak, ami alatt meghúzhatom magam innentől kezdve. De a többiek, akiknek biztos a helyük, őket megviseli a helyzet. Nyilván én eleve úgy álltam hozzá, hogy nekem eddig is csak karácsonyig volt biztos a helyzetem, ők meg benne ültek eddig a tutiban.

Szóval a nagy fennforgások ellenére egészen nyugodt időszakom volt. Egyetlen kiemelkedő esettel, amivel megleptem magam. Egyik munkatársam rágta a fülem egy ideje, hogy szerezzek neki jegyet az egyik színházba. Mert vannak kapcsolataim. De sajnos mire észbe kaptam, már minden jegy elkelt, de azért írtam a kapcsolatomnak, hátha tud még jegyet szerezni. Ő meg annyit írt vissza, hogy előző nap vitt be a színházba, a pénztárt kellene felhívnom. Tehát zsákutca, mert az fix, hogy nekem ennyit nem ér a dolog, inkább megmondom a munkatársamnak, hogy elfogyott a jegy, bocs. Ebben igazán jók vagyunk mi szocfóbosok, a kifogáskeresésben, a kimagyarázásban, az önáltatásban, hogy miért is ne tegyem ki magam „kockázatnak”. Aztán mégiscsak addig-addig rágta a lelkiismeretemet ez a dolog, hogy kitaláltam, hazafelé beugrok a színházba, megkérdezem a dolgot, hátha. De egyből rájöttem, hogy ha viszont feleslegesen teszem meg ezt a kitérőt, akkor baromi csalódott leszek, és egész este magam alatt leszek. Addig-addig agyaltam, míg végül teljesen spontán, és önszántamból, isteni szikraként fogtam a telefont, és felhívtam a pénztárt, én, a telefonfóbiás. Szorongás-szint 30%, küldetés teljesítve. Persze már nem volt jegy, de ez a telefonálás akkora előrelépés volt tőlem, hogy azóta is ezt ünneplem.

Ezen kívül ami még említésre méltó, az a legaktuálisabb sokk. Lesz egy naggyűlés, egy évzáró „buli”, ahol összegyűlik a munkahely kb 200 dolgozója, és minden részleg beszámol a féléves eredményeiről. Volt már ilyen korábban is, ahol Főnök Úr hablatyolt mindig fél órán keresztül több másik Főnök Úrral és Asszonnyal egyetemben, mi pórnép meg csak hallgattuk őket. De most más lesz a rendszer. Most a nép egyszerű gyermeke fog felemelkedni, és előadja sikertörténetét. Mi persze mit sem foglalkoztunk ezzel a dologgal, mígnem ma reggel elém áll egyik főnök szócsöve, hogy márpedig Főnök Úr engem és egy másik munkatársam jelölte ki a szerepre………………………………………………. totál rendszer lefagyás………………… hogy mi? Miközben egy hete azzal gúnyolódik, hogy nem vagyok beszédes, meg milyen csendes vagyok, erre meg kitalálja, hogy adjak elő? 10 percben? ÉN? ÉS még csak a szemünkbe sem mondja, hanem úgy kell megtudnunk mástól? Na, egyből fel is pattantunk, hogy márpedig ez így nem pálya, majd jól odamegyünk, és kiosztjuk Főnök Urat… de persze épp vendég volt nála, így el kellett napolni a parasztlázadást. Majd mire végre a színe elé járulhattunk, akkor meg kiröhögött minket, és elbagatellizálta a mi hatalmas problémánkat, nevezetesen, hogy NEM AKARUNK 200 EMBER ELŐTT ELŐADNI! És képes azt mondani, hogy nekem jót tenne, ha előadnék. Hát persze, meg rajtam kívül még 10 embernek szintén jót tenne, ha ők adnának elő. Sőt, nekem az is jót tenne, ha kapnék 2 hét szabit. Vagy ha meghosszabbítanák a szerződésem. És már annyira elegem van, hogy rajtam kívül minden egyes ember külön pénzt kap ezért a nyomorult projektért, amivel szívok, csak én nem. De persze a „minden egyes embernek” semmi köze a dologhoz, egy betűt nem dolgoztak a cuccon, csak én, aki egy fillért sem kap érte, és most még beszéljek is 10 percig erről a színjátékról. Lehet ezzel kellene kezdenem a beszédem, hogy beszámolok arról a projektről, amin rajtam kívül senki nem dolgozott, de mindenki bekaszálta érte a jussát, kivéve engem…

A konklúzió az volt, hogy Főnök Úr még gondolkodik a dolgon, de azóta más már lejelentette a nevünket, úgyhogy szerintem ezt megszívtam, nem hiszek a csodákban… és akkor két hét múlva jön a következő bejegyzés: A Szociális Fóbiás előad 10 percben 200 ember előtt. Ne legyen így!

Általában a fóbiám sötét oldalát élem meg mélyebben, miközben ha belegondolok viccesen is felfoghatnám az egészet. Ha kívülről próbálom látni magam, akkor szerintem beleillenék egy vígjátékba, amelyben a főhős egy kis ügyetlen személy. Egy példa, mikor folyton túltöltöm a poharam a Mekiben, aztán meg kifolyik, mikor ráteszem a tetejét. Vagy az eset, ami a héten történt a munkahelyemen. Szokásom félreérteni dolgokat, főleg, ha a főnököm mond nekem valamit. Vagy nem értem, vagy mást értek, mint amit mond. Az igaz, hogy egy kicsit beszédhibás, mégis ez inkább azért van, mert csak az jut el az agyamig, hogy "Úristen, nekem mond valamit, Jézus, mindjárt megnyílik alattam a föld", ahelyett, hogy arra figyelnék, amit mond. Tehát egyik nap valamit nagyon benéztem. Aztán a munkatársaim csak néztek engem és várták, hogy végre történjen valami, hogy leessen végre a tantusz, de nem akart leesni. Erre a főnököm rámförmedt alpári stílusban (nem csak velem, más kollégákkal szemben is pillanatok alatt felidegesíti magát apróságokon). Ezt a szituációt annyira viccesnek találtam, hogy egész délután ezen nevettem. Már az vicces, hogy a főnökömet egy ilyen kis semmiséggel ki tudom hozni a sodrából, de az én kis szerencsétlenkedésem az már tényleg megmosolyogtató. Vagy mikor megkér egy idős néni, hogy segítsek beállítani a telefonját, erre rám jön a szoc.fób pillanat (se lát, se hall állapot, agyműködés zéró) és elkezdek szerencsétlenkedni, mint aki még életében nem látott mobiltelefont. Aztán mikor megunom, akkor elintézem a dolgot azzal, hogy  "nem tudom megcsinálni". Mikor két perc után ismét beindul az agyműködésem, akkor rájövök, hogy én képes vagyok megcsinálni a mobilt, hiszen tudom, hogy mi baja, egyszerűen oda kellett volna figyelni arra, hogy mi is a feladat, máris sikerült volna azonnal megoldani.
Másik eset, mikor csörög a telefon az irodában, engem annyira leköt az "Úristen, ki lehet az és mit akar? Mi lesz, ha valami olyasmit akar, amit nem tudok megoldani, vagy olyat kérdez, amire nem tudok válaszolni" érzés, hogy rendszerint fogalmam sincs, hogy ki telefonált és melyik cégtől. Amikor felveszem a telefont, akkor ugye figyelni kellene a bemutatkozásra, de képtelen vagyok rá, egyszerűen meg sem hallom. Aztán utána gondolkodom, hogy most milyen hülyén néz ki, ha úgy adom át az üzenetet a kollégámnak vagy a főnökömnek, hogy valaki telefonált valamelyik cégtől és ezt és ezt akarta.

Számtalan ilyen eset van, amelyet jó lenne nem világvégeként megélni, hanem nevetni rajta egy jót. Nekem néha sikerül.

Utálok panaszkodni, mégis úgy érzem, hogy jót tesz, ha kiírom magamból a gondolataim. Nem vágyom sajnálatra, sem lelkesítésre, egyszerűen csak meg szeretném osztani, hogy mit érzek. Azt hiszem mélypontra kerültem, úgy érzem magam, ahogy már nagyon régen nem éreztem. Tizenéves koromban gyakran voltak rövidebb depresszív időszakaim. Azóta megerősödtem és ha voltak is nehéz hetek, hónapok, sosem engedtem meg magamnak, hogy belesüllyedjek az önsajnálatba és elhagyjam magam teljesen. Most nem érzem magamban az erőt. A rosszkedv és az életuntság kezd elhatalmasodni rajtam és nincs energiám küzdeni ellene. Eddig mindig voltak olyan tényezők az életemben, amelyek erőt adtak, amelyek meghozták a kedvem a küzdelemhez, de ezek most nincsenek. Olyan helyzetben vagyok, amelyben eddig még nem voltam és ez megrémít. Nincs semmi, ami motiválna vagy visszaadná az életerőm. A legszörnyűbb, hogy tudom, hogy ez az állapot még legalább fél évig tart, sajnos meghosszabbítják addig a szerződésem. Nem akartam, mégsem tudtam nemet mondani. Nem tudtam azt mondani, hogy már pedig én nem akarom ezt, nem szeretnék tovább dolgozni a jelenlegi munkahelyemen. Fél év szorongás és egyedüllét vár még rám. Félelmetes.

Mindig azt szoktam mondani, hogy nekem két énem van, van egy "normális", aki mindig minden helyzetben realista és van egy gyenge, szociális fóbiás, depresszióra hajlamos, negatív gondolkodásra fogékony oldalam. Ez a két oldalam állandó küzdelemben áll egymással. Ha kimondok vagy leírok valamit, máris ott motoszkál a fejemben a cáfolat. Most a gyenge oldalamnak engedek teret és az erős oldalamnak nincs kedve ez ellen tenni semmit.

A zene, egy jó kis francia film, az állataim, a családom, egy finom sütemény, egy pohár kóla, egy jó könyv, baráti beszélgetések, mozgás, kirándulás vagy végső esetben egy kognitív terápiás könyv. Ezek azok a dolgok, amik segíteni szoktak, ha rosszabb a kedvem. De most semmi sem lelkesít. Totális közöny, ez most a legjellemzőbb. Nem érdekel semmi és az sem, ha belesüllyedek a depresszióba és sosem jövök ki onnan.

Mióta a rettegett munkahelyen vagyok reggelente idegi eredetű tüneteim vannak. Az első két-három hónapban gyomorgörcsöm volt és szörnyű idegességet éreztem minden munkába állás előtt. Aztán mikor elkezdtem magamra erőltetni azt a módszert, hogy nem agyalok előre és utólag sem a munkahelyi problémákon, egyszerűen teszem a dolgom és nem foglalkozom semmivel, azóta az idegesség és a gyomorgörcs elmúlt és nyugodtnak is érzem magam általában. Ezzel szemben mostanában hányingerem van és gombócot érzek a torkomban, és időnként köhögő rohamok jönnek rám. De csakis azokon a napokon, amikor dolgozom, és még vasárnap is (valószínűleg a hétfő miatt). Eddig nem foglalkoztam ezekkel a tünetekkel, de kezd egyre inkább idegesíteni. Legjobban az bosszant, hogy nem tudok rájönni, hogy mi a kiváltó ok. Hiszen, ha egyre nyugodtabb vagyok és egyre kevésbé érzem idegesnek magam, amikor dolgozom, akkor nem szabadna, hogy a tünetek is megmaradjanak. Tanácstalan vagyok, nem tudom, hogy tudnám elmulasztani őket. 

Szeretem minden félelmem kiváltó okát megtalálni a múltamban, mert csakis így tudok az elmulasztásukra koncentrálni. Mostanság az a rögeszmém, hogy nem lesz mit csinálnom az irodában és ettől félek a legjobban. Ennek is van a múltamban egy előzménye. Az első munkahelyemen sosem volt tennivaló, ettől nagyon rosszul éreztem magam és ez az érzés azóta is kísért. Annak ellenére, hogy azóta már több munkahelyem is volt, ahol sikerült elfoglalnom magam, a félelmem megmaradt. Egy múltbéli eseményt nem képes kiváltani több pozitív élmény sem. Itt nem érvényesül a mérlegelv, nincs egyensúly a kettő között. Úgy lenne helyes, ha egy negatív élményt kiváltana egy pozitív élmény és akkor elfelejthetnénk az egészet, de nem így történik. Egyetlen egy kellemetlen esemény is elég ahhoz, hogy mély nyomot hagyjon és megkeserítse az életünket. Csökönyös agyam van, nem felejt, ragaszkodik a negatív megítéléshez. Azt mondja, hogy ha egyszer rossz volt, akkor mindig rossz lesz, hiába bizonyosodik be többször is az ellenkezője, ő mégsem tágít, kitart a rögeszméje mellett. Alattomosan támad, tudat alatt dolgozik, hogy ne vegyem észre, miben mesterkedik. Még mindig a negatív tapasztalatokra összpontosít, ezt bizonyítják a testi tüneteim is. Az agyam tudatos része harcol a tudatalattimmal. Hogy bizonyítsam be neki, hogy elengedheti végre magát, hogy a félelmetes helyzet nem is olyan szörnyű, hogy talán jó is lehet? Egyáltalán mikor lett az agyam a saját ellenségem?

Korábbi anyagok:

1. bevezető lecke

2. lecke

3. lecke

4. relaxációs lecke

5. lecke

6. lecke

7. lecke

8. lecke

Most pedig jöjjön a 9. lecke, benne a kedvencemmel, a "Mert megérdemled - állításokkal". Nekem ezek fogják elhozni a megváltást, érzem. Mikor először olvastam, teljesen szíven ütött.

Elkezdtem írni a következő Richards terápiás bejegyzés elé, de túl személyes lett a bevezető, így külön szedtem. Kicsit alábbhagyott a lelkesedésem, de nem adom fel.

Lassan megy a fordítás, mert időközben pár akadály nehezíti az életem. Majdnem pánikbeteg lettem. De nem. Persze ez nem így működik, hogy valaki csak majdnem pánikbeteg lesz, és nem is akarok viccelni ezzel, de miután hetek óta halogattam, hogy szabadságot vegyek ki végre, sikerült addig húznom az egészet, míg a testem elégelte meg a dolgot. Magánügy, csak annyiból érdekes, hogy beszélgettünk róla Daniellaval, hogy mi van, ha a sok elfojtott automatikus negatív gondolat egyszerűen így tör utat magának? Mert ha elfojtom a rágódást, attól az még mélyen belül bennem marad, nem? Mi van, ha azért nem kapok levegőt, mert én fojtom meg saját magamat a negatív gondolatok elfojtásával? Mi van, ha neki meg azért fájdul meg akármije, mert ő is magába fojt dolgokat, lenyel olyanokat, amiket nem kellene?

Tudom, már rég nem csak elfojtani kellene az ANG-okat, hanem már a megfordításánál járunk, de nekem az még annyira nem megy. Mert sokkal könnyebb azt mondani, hogy "nem tudom, félek" mint azt, hogy "régen nem szerettem, és ennek ellenére most mégis fejjel fogok menni a falnak, mert már jobb vagyok, és elmormoltam már lassított beszédben néhány szöveget". Na, szép, nem hiszek a terápiában?

Időpontot kellett kérnem kivizsgálásra... telefonon. Sikerült is, talán csak 50%-os volt a szorongás előtte, utána csak azért is büszke voltam magamra. De ezek elmúlnak. Fel kellene írnom magamnak a mindennapi teljesítményeimet, hogy emlékezzek rájuk, hogy igenis tudok telefonálni, igenis el tudok menni az orvoshoz tök egyedül, el tudom mondani, mi a bajom, tudok kérdezni, tudok jegyet venni, tudok másoknak segíteni az utcán... mert különben hajlamos vagyok elfelejteni, hogy képes vagyok minderre.

A nagy lelki válság ellenére érzek javulást. Szinte a kíváncsiságom is elkezd feléledni a telefonálás iránt, az orvoshoz járás iránt, hogy bemenjek a bankhoz és más számlát nyissak, hogy beengedjem és a szerelőt, de még nem tartok ott, hogy cselekedjek is. Talán majd fokozatosan oda is eljutok ezzel. Évek múlva...