Élménybeszámoló az elmúlt hetemről. Ahogy megtettem azt, amitől még a "normális" emberek is rettegtek. Előre is elnézést kérek amiatt, mert BAROMI BÜSZKE VAGYOK MAGAMRA.

Enumeráció, más szóval seregszemle volt pénteken. Igazi eposzba illő. A teljes hadsereg ráncba szedve összegyűlt, még a külső dolgozók is megjelentek. Hadvezérünk külön kérése volt, hogy most az egyszerű katonák jelentsenek az elmúlt idők történéseiről, ne a századosok. Nem ismerem a katonai szakzsargont…

Múlt hétvégén még gondolkodtam a dolgon, hogy nyomást gyakorlok Főnök Úrra, jelöljön már valaki mást helyettem, én nem is vagyok a hadsereg része… De vasárnap este már úgy feküdtem le, hogy valószínűleg elvállalom a bevetést. Egyrészt karácsonyra ebook olvasót terveztem magamnak, és úgy döntöttem, hogy ha pénteken letudom ezt a hatalmas akadályt, akkor nagyon megérdemelten fogom megjutalmazni az olvasóval magam. Üzletet kötöttem saját magammal. Másrészt előjött a mártír énem, hogy mindenki bek..hatja. Harmadrészt pedig bizonyítani akartam minden munkatársamnak, hogy képes vagyok erre.

Ez egy olyan előadás volt, amitől minden más munkatársam is parázott volna. Nem én találom ezt ki, ez tényleg durva helyzet volt. A főfőfőnöknek elég durva híre van. Ettől volt durva a helyzet, amúgy „csak egy egyszerű” 10 perces előadás lett volna. De mivel a szerződésem úgyis pár napon belül lejár, így mit tudna csinálni, ha nem tetszik neki az előadásom?

Hétfő reggel Főnök Úr már keresett telefonon, hogy keresni kellene magam helyett valakit, aki előad. De mondtam neki, hogy végülis úgy döntöttem, egye fene. Na, ennek megörült, de tényleg, hallottam a hangján. Át is hívott, hogy odaadja a ppt-jét, el is kezdte nekem mutogatni, hogy „jajj, ez mennyire jó dia, ezen 3 rendkívül fontos dolog van egyszerre. Mit látsz rajta?” Mondtam neki, hogy semmit, csak az őskáoszt (egy dia, amin háttérnek egyszerre 4 kép, felette rikító sárgával 3 sor írás, a szemem meg kifolyik tőle). Aztán kitörölgetett párat, hogy arról nekem nem kell beszélni, de végül rám hagyta, miután szóltam neki, hogy hagyja, majd én saját kedvem szerint átpofozom.

Mire visszaértem a helyemre, barátnőm már azzal fogadott, hogy a két kisfőnök épp most tart Főnök Úr felé, hogy nehogy már tényleg nekem, legkisebb kis szerencsétlennek kelljen már előadnom, majd ők beszélnek vele. Hát mondom, pedig pont most vállaltam el… Visszafelé jövet mindkét kisfőnök azért még a lelkemre beszélt, hogy de tényleg akarom? Akarja a halál, de hát senki más sem akarná, elvállaltam. És mondták, hogy ne csináljak belőle nagy ügyet (nehogy megint xanaxnál kössek ki? Ők tudják, hogy idegbeteg vagyok :D). Megnyugtattam őket, hogy ma még nem fogok leugrani a hídról.

Így telt a hét, hogy elvállaltam életem legfélelmetesebb előadását. Itt a szociális fóbia még nem bukkant fel, mivel nálam nem annyira jellemző az előzetes para. Mármint napokkal korábban. Én csütörtökig teljesen jól elvoltam, bár nagyon odafigyelni nem tudtam a többi dolgomra, de a többiek többet agyaltak a helyzetemen, mint én magam. Kedden Főnök Úr már csipkelődött, hogy miért nem csinálom a ppt-m, nem jönnek a gondolatok? Megint olyan poén, amire nem tudok reagálni, csak nézek rá „kukán”, amitől beigazolódik, hogy nekem tényleg nem jönnek a gondolataim.

Csütörtökön elkezdtem összerakni az előadásom, na, akkor lettem ideges, de elhessegettem minden felesleges gondolatot. Sajnos mivel nagyon gondolkodós ember vagyok, így az automatikus negatív gondolatok leállításakor mindig úgy érzem, mintha fejest ugranék az ismeretlenbe, mintha nem készülnék fel mindenre, mert nem gondolom át rendesen. De az ilyen előadások előtt úgysem lehet mindenre felkészülni. Időnként átkukkantottam a másik áldozathoz, aki bevallotta, hogy ő is izgul, így együtt izgultunk. Vagyis csak akkor izgultam, amikor hagytam magam izgulni, egyébként nem agyaltam a helyzeten túl sokat…

Amíg le nem adtam a diáimat, és meg nem érkezett Főnök Úr, hogy nekem nem erről kellene beszélnem, hanem amarról. Ekkor némán elkezdett pörögni az agyam, hogy mit is akart ezzel, akkor hogyan bővítsem ki, mit húzzak ki az előadásból. Már 1 egész perce agyaltam összeráncolt szemöldökkel, amikor megkérdezte a szobában ülő 3. ember, hogy most kimenjen. Mert azt hitte megütöm a főnököt… ?! Mi van? Én csak gondolkodtam. De Főnök Úr sem tudta mire vélni szótlanságom, ott is hagyott sebtében. Viszont láttam rajta, hogy izgul értem. A két kisfőnökön is láttam. Sőt lassan már minden munkatársamon láttam az izgulást. Itt elkezdtem élvezni a dolgot, főleg azt, hogy Főnök Úr, aki olyan baromi egyszerűen jelölt ki engem, most elkezdett aggódni.

Aztán csütörtök este utolért az idegesség. Érdekes módon azért sikerült elaludnom. Miközben máskor még egy egyszerű elutazás is képes úgy felizgatni, hogy nehezen alszom el. A nagy nap reggelén viszont… hát izgultam. A legrosszabb az az egy óra volt, míg el nem kezdődött a gyűlés. Azt hittem legalább is, de ennél is lehetett még rosszabb… teremben majd 200 ember. Laptop a kis előadói állványon. Mikrofon. Minden, ami kell. Többször beugrott a gondolat, hogy itt fogok elájulni, de mivel még soha életemben nem ájultam el, így azért kételkedtem benne, hogy tényleg itt történne meg először. Mondjuk valamikor el kell kezdeni. A programban 6. voltam (kb 20-ból), örültem, hogy az elején túl leszek rajta. És akkor megérkezett a főfőfőnök. És egyből azzal kezdte beszédét, hogy belekötött a 200 emberbe, mert nem elég lelkesen köszöntünk… na itt kész vége, elszállt minden reményem, hogy ezt itt túlélem. Mármint nem fizikailag, hanem ép ésszel… Több mint egy órán keresztül kaptunk egy beszédet, amit nem részleteznék, mert a szociális fóbiához vagy önbizalomhiányhoz aztán az égvilágon semmi köze nem volt… SŐT! Volt egy része, amikor azzal példálózott, hogy ő minden egyes emberét ismeri, ekkor próbáltam összehúzni magam, nehogy engem szúrjon ki, az egyetlent, akit nem ismer… Mert én nem vettem részt azon a programon, ahol mindenkit megismert. Mi a fenét kerestem akkor ott egyáltalán. Hiszen én csak egy állományon kívüli kis senki vagyok… mégis engem jelöltek ki, hogy most ennek előadjak.

Aztán eljött az a pillanat, mikor sikerült magam mögött hagynom a félelmet, és valahogy átláttam, hogy azok a nagy emberek az első sorban, azok is csak emberek. Ugyanúgy gondolataik vannak, céljaik, saját látásmódjuk. És ha ennek vége, akkor megyek az ebook olvasómért, és folytatom az életemet, még ha egyelőre 1 óránál tovább nem látok, akkor sem fog ott véget érni. Főfőfőnökkel kapcsolatban azért elég nehéz elképzelni időnként, hogy ő is emberből van…

Majd eljött az a pillanat, amikor visszatért minden rettegésem. Aztán az a pillanat is eljött, amikor az előttem lévő előadó lépett színre. Innentől kezdve se kép se hang, az automata pilóta átvette az irányítást. Csak doboltam ott idegesen a lábammal, mint a kilövés előtt az űrhajós, kiszállni már nem lehet, akkor essünk túl rajta (ezek nem az űrhajós gondolatai, hanem az enyémek). Szeretem az automata pilóta üzemmódomat, mert akkor megáll a hülye gondolkodásom, már semmi más nem érdekel, csak a legjobb tudásom alapján csinálom, amit kell. Nevem hallatán felálltam, köszöntöttem főfőfőnököt, bár igazán megállhattam volna közbe, de én menet közben tettem. Ppt megnyit, mikrofonhoz odaáll és mondja. A hangosítás szerencsére olyan volt, hogy a kihangosított hangom nem jutott vissza a fülemhez, így nem frusztrált. A nyelvem összegabalyodik, nem baj, kibogozom. A szám kiszárad, nem baj, nyelek egy nagyot. Valaki feláll, megzavarodok, megállok, megrázom a fejem, és újra kezdem a gondolatot, megint összegabalyodik a nyelvem, megint kibogozom. Ezek tényleg maguktól mennek, csinálnom kell, én meg csinálom. Látom főfőnök fejét (nem akitől félek, eggyel kisebb főnök, Főnök Úr felett), bólogat. Látom egyik kisfőnök fejét, mosolyog. Főfőfőnök fejét nem látom, kitakarja a laptop pont. Ez zavart. Látom jobbkezének számító emberét, elismerően bólint valamelyik számra, amit felvillantok, mennyi akármit adtunk el/dolgoztunk fel/írtunk meg, akármi. Aztán vége. Megköszönöm a figyelmet, Főfőfőnök pedig elfogadja a beszámolóm, ekkor több mázsa súly felemelkedik a vállamról, én meg repdesek vissza a helyemre, meg sem hallom, ahogy megdicséri az összeszedett, lendületes előadást. Én meg már ülök a helyemen. Ekkor kérdezi, van-e valakinek kérdése hozzám. Pattanok fel a helyemről, hogy jaaaa, ezt nem vártam meg a pódiumon, pedig mások úgy csinálták, de tetszett főfőfőnöknek, hogy felpattantam. Mondta, hogy kérdezzenek, ha már így felpattantam, mondtam neki, hogy jaj, ne, akkor inkább visszaülök. Nem volt senkinek kérdése. A következő előadásra megint nem emlékeztem már, túlságosan magammal voltam elfoglalva, hogy teljesítettem ezt a hatalmas feladatot. Mert tényleg az volt.

Hogy mekkora feladat volt ez (nem szocfób szemmel, mert szocfób szemmel ez leírhatatlanul nagy, nem találok rá szavakat) a munkatársak szemében: mindenki odajött gratulálni, hogy jó voltam, és hogy elvállaltam helyettük a szereplést. Olyanok is, akikkel nem szoktam beszélni. Főnök Úr viruló fejjel jött oda két előadójához, engem külön megölelgetett. Szerintem nem nézte ki belőlem, hogy túlélem, megleptem. Két kisfőnök puszi-puszival fogadott, hogy túlestem egy ilyen „beavatáson”, amin főnökségen kívül eddig senkinek nem kellett (mivel most volt először rendszer, hogy ne főnökök számoljanak be). Főfőnök meg kérdezte, hogy akkor megyek velük januártól oda, ahová ők mennek az átszervezéssel. Erre nem tudtam egyből igent mondani, de persze megyek velük, csak amíg nem tiszta a helyzet, addig nem tudom, mire mondok igent, így én meg nem tudok ilyet mondani. Más osztályokról jöttek oda látásból ismert emberek, hogy gratuláljanak. Úgy éreztem magam, mint egy celeb. És dagadt a mellem, virult a fejem, és centikkel a föld felett jártam, hogy MEGTETTEM. Hétfőn még akarok beszélni Főnök Úrral, hogy akkor nem hoztam szégyent a fejére? És azért ne élje bele magát, hogy mostantól bármikor előkap engem, ha be kell valakinek ugornia helyette előadni valahol… :)

Most pedig megyek és feltöltök pár könyvet az ebook olvasómra, és tartok egy tökéletes INTROVERTÁLT hétvégét.