Az utóbbi időben elég sok fordítási feladatot kaptam a munkahelyemen, így a saját fordítós projekttől elment kicsit a kedvem. De szeretnék a hétvégén előrukkolni a 10. leckével. A fordítás már megvan, már csak a hanganyagot kellene kijegyzetelnem.

Mióta „hivatalosan” is elmeháborodott és gyenge idegrendszerű vagyok, nem történtek különösebb atrocitások velem. Eddig. Ja, nem is írtam részletesen a kis kalandomról az ideggyógyászaton és a felírt xanaxról, amit a 3. után abbahagytam… Nem volt rá szükségem, épp elég volt 2 hét szabadság és pihenés. Viszont azóta a munkahelyemen minden összeomlani látszik. Lejár karácsonykor a szerződésem, és a korábban kiötlött megmentési manővernek keresztbe tettek. Átszervezés… és ami ezzel jár. Úgyhogy most zizeg az egész folyosó, pletykák terjednek, mindenki pánikol. Engem különösebben nem érdekel. Mármint nyilván jó lenne tudni, hogy jövőre fogok-e dolgozni, hol és mit, vagy kezdjek el hidat keresni magamnak, ami alatt meghúzhatom magam innentől kezdve. De a többiek, akiknek biztos a helyük, őket megviseli a helyzet. Nyilván én eleve úgy álltam hozzá, hogy nekem eddig is csak karácsonyig volt biztos a helyzetem, ők meg benne ültek eddig a tutiban.

Szóval a nagy fennforgások ellenére egészen nyugodt időszakom volt. Egyetlen kiemelkedő esettel, amivel megleptem magam. Egyik munkatársam rágta a fülem egy ideje, hogy szerezzek neki jegyet az egyik színházba. Mert vannak kapcsolataim. De sajnos mire észbe kaptam, már minden jegy elkelt, de azért írtam a kapcsolatomnak, hátha tud még jegyet szerezni. Ő meg annyit írt vissza, hogy előző nap vitt be a színházba, a pénztárt kellene felhívnom. Tehát zsákutca, mert az fix, hogy nekem ennyit nem ér a dolog, inkább megmondom a munkatársamnak, hogy elfogyott a jegy, bocs. Ebben igazán jók vagyunk mi szocfóbosok, a kifogáskeresésben, a kimagyarázásban, az önáltatásban, hogy miért is ne tegyem ki magam „kockázatnak”. Aztán mégiscsak addig-addig rágta a lelkiismeretemet ez a dolog, hogy kitaláltam, hazafelé beugrok a színházba, megkérdezem a dolgot, hátha. De egyből rájöttem, hogy ha viszont feleslegesen teszem meg ezt a kitérőt, akkor baromi csalódott leszek, és egész este magam alatt leszek. Addig-addig agyaltam, míg végül teljesen spontán, és önszántamból, isteni szikraként fogtam a telefont, és felhívtam a pénztárt, én, a telefonfóbiás. Szorongás-szint 30%, küldetés teljesítve. Persze már nem volt jegy, de ez a telefonálás akkora előrelépés volt tőlem, hogy azóta is ezt ünneplem.

Ezen kívül ami még említésre méltó, az a legaktuálisabb sokk. Lesz egy naggyűlés, egy évzáró „buli”, ahol összegyűlik a munkahely kb 200 dolgozója, és minden részleg beszámol a féléves eredményeiről. Volt már ilyen korábban is, ahol Főnök Úr hablatyolt mindig fél órán keresztül több másik Főnök Úrral és Asszonnyal egyetemben, mi pórnép meg csak hallgattuk őket. De most más lesz a rendszer. Most a nép egyszerű gyermeke fog felemelkedni, és előadja sikertörténetét. Mi persze mit sem foglalkoztunk ezzel a dologgal, mígnem ma reggel elém áll egyik főnök szócsöve, hogy márpedig Főnök Úr engem és egy másik munkatársam jelölte ki a szerepre………………………………………………. totál rendszer lefagyás………………… hogy mi? Miközben egy hete azzal gúnyolódik, hogy nem vagyok beszédes, meg milyen csendes vagyok, erre meg kitalálja, hogy adjak elő? 10 percben? ÉN? ÉS még csak a szemünkbe sem mondja, hanem úgy kell megtudnunk mástól? Na, egyből fel is pattantunk, hogy márpedig ez így nem pálya, majd jól odamegyünk, és kiosztjuk Főnök Urat… de persze épp vendég volt nála, így el kellett napolni a parasztlázadást. Majd mire végre a színe elé járulhattunk, akkor meg kiröhögött minket, és elbagatellizálta a mi hatalmas problémánkat, nevezetesen, hogy NEM AKARUNK 200 EMBER ELŐTT ELŐADNI! És képes azt mondani, hogy nekem jót tenne, ha előadnék. Hát persze, meg rajtam kívül még 10 embernek szintén jót tenne, ha ők adnának elő. Sőt, nekem az is jót tenne, ha kapnék 2 hét szabit. Vagy ha meghosszabbítanák a szerződésem. És már annyira elegem van, hogy rajtam kívül minden egyes ember külön pénzt kap ezért a nyomorult projektért, amivel szívok, csak én nem. De persze a „minden egyes embernek” semmi köze a dologhoz, egy betűt nem dolgoztak a cuccon, csak én, aki egy fillért sem kap érte, és most még beszéljek is 10 percig erről a színjátékról. Lehet ezzel kellene kezdenem a beszédem, hogy beszámolok arról a projektről, amin rajtam kívül senki nem dolgozott, de mindenki bekaszálta érte a jussát, kivéve engem…

A konklúzió az volt, hogy Főnök Úr még gondolkodik a dolgon, de azóta más már lejelentette a nevünket, úgyhogy szerintem ezt megszívtam, nem hiszek a csodákban… és akkor két hét múlva jön a következő bejegyzés: A Szociális Fóbiás előad 10 percben 200 ember előtt. Ne legyen így!