Teljesen más a gondolkodásmódja, fel sem fogja amiről beszélsz, ezért nem is próbálkozom én már senkivel megértetni mi ez, azt hiszik csak megrázod magad és minden jó lesz.
Különben az is érdekes hogy én el tudom fogadni a szocfób és a normális embereket is, ellenben a normálisok nem bírják elviselni a szocfóbokat és köteleznek rá, hogy Te változz meg a kedvükért. Ha Te azt merészelnéd mondani nekik, hogy változzanak meg valamiben akkor kikérnék maguknak, esetleg még az arcodba is vágnak valami kiforrott személyiség blablát.

@Tomma: Ebben igazad van. Szerintem még mindig nagyon gyerekcipőben jár a másság elfogadása nálunk. Nem csak a melegek, vagy a testi fogyatékosok lehetnek mások. El kellene tudni fogadni azokat az embereket is, akiknek más a gondolkodásmódjuk, más a habitusuk. Hányszor néztek már rám rosszallóan, mikor azt mondtam, hogy nem akarok gyereket vagy, hogy a kutyámat is az emberrel egyenlő lénynek tekintem. Az átlagember nem nyitott arra, hogy megértse, ha egy ember más, vagy más véleményen van.

Ha megnézzük a nyugati társadalomban ez az elfogadott. Légy határozott, nyitott, kommunikatív, magabiztos stb. Viszont vannak olyan kultúrák, ahol nem ez az általános. Vagy itt van pl. a buddhizmus. Buddha négy dolgot említ a helyes beszéd kapcsán, és ebben benne van az is, hogy tartózkodjunk az üres fecsegéstől.

Én szerintem lehetünk kicsit még türelmesebbek az ilyen "megnemértettséges" helyzetekben. Mármint, nem hiszem, hogy elvárható, hogy a másik 10 perc alatt megértse, amit mondok, ha nem tudja a saját életében hova kötni.
Én is vallottam már színt és szintén vállrándítás félét kaptam először és szarul esett, de annyit elértem, hogy az illető most már nyitottabb szemmel jár (kit tudja, esténként lehet a szavaimon mereng :D ), és ha érdeklem, akkor egyszer le fog esni neki (valamikor, valahol), mit próbáltam megértetni vele.
De pl. ált. sulis fizika óráról is termodinamika főtételeiből annyit fogtam föl elsőre, hogy "aha tényleg, ha kinyitom az ablakot, bejön a hideg"...

Nekem egészen más élményem van a színt vallással kapcsolatban. Nem úgy gondolom, hogy úgysem értik meg, meg ők nem tudják mihez kötni, hanem...

A szociális fóbia a mi agyunk szüleménye, az csakis a mi agyunkban létezik. Én érzem, hogy rettegek, hülyeséget beszélek, izzadok, stb, de ezt a többiek ÉSZRE SEM VESZIK! Mert egyrészt nem annyira látványos kifelé a dolog, másrészt ők is magukkal vannak elfoglalva. És amikor azt magyarázod nekik, hogy a szociális helyzet miatt remegnek a lábaid, nem nem érti meg, hogy de mit félsz attól a helyzettől, hanem eleve nem fogja fel, hogy remegnek a lábaid, mert nem is látszik, NORMÁLISNAK tűnsz neki. Csak a mi fejünkben olyan jelentős az a lábremegés, amit tuti biztos mindenki észrevett...

Szóval amikor azt várod, hogy a másiknak leessen, hogy "jaaaa, akkor ezért voltál mindig kuka", lehet, hogy az ő fejében te soha nem is voltál kuka, csak egy Normális. Nincs mi leessen, előbb azzal kellene kezdeni, hogy kukának ÉREZTED MAGAD egykor.

És az, hogy nem fogadnak el bennünket, ezt miből érzitek? Hogyan kellene elfogadni? Engem a 15 fős volt munkahelyi csoportomban csak egyetlen ember nevezett kukának poénkodva, és azt is csak kicsit vettem magamra, mert már kezdem elfogadni magamban. Szerintem nem a külvilágnak kellene elfogadnia minket, hanem mi magunknak, mert a külvilág pont olyannak fog minket tartani, amilyennek mi tartjuk magunkat (hiszen maga a külvilág véleménye is csak a MI FEJÜNKBEN létezik). Engem még soha nem vertek össze, mert szocfóbos vagyok, még soha nem zártak ki valahonnan. Persze vannak emberek, akiknek nem jövök be, de nem gondolom, hogy kifejezetten a szocfób lenne az oka annak, hogy valaki nem kedvel.

Én elmondtam egy barátnőmnek, hogy szociális fóbiám van, rettegtem tőle, hogy hogyan fogja lereagálni. Sehogy nem reagált rá, és akkor jöttem rá, hogy ez nem pestis, nem halálos kór, ez csak egy olyan nehézség, amiből én csinálok óriási problémát saját magamnak. Ez kifelé nem látszik akkora dolognak, mert tényleg nem észrevehető. Ez a mi agyunkban létezik, és ne várjuk el, hogy a többiek elfogadjanak egy olyan problémát, amiről nem is tudnak, amit észre sem vesznek. Én sem tudom, mások agya éppen mit fúj fel abnormális méretűre.

@Kaisa: Amit gondolunk magunkról, annak megfelelően viselkedünk, így az annak megfelelő reakciók fognak visszajönni hozzánk, ezért hisszük azt, hogy a külvilág kirekeszt, miközben mi magunk indultunk úgy el reggel, hogy „jaj, ki fog rekeszteni a külvilág”. Csoda, ha tényleg így lesz? A külvilág nem egy személyiséggel rendelkező Teréz Anya, aki felkarolja az elesetteket, az csak egy tükör. Én pl tisztában vagyok vele, hogy saját magamat kicsinyítem le, én süllyesztem saját magamat egy gyerek szintjére, ezért kezelnek aszerint.

@Kaisa: Nálam ez az egész már egyfajta hitvallássá nőtte ki magát, infós hasonlattal élve mintha lenne egy jól működő hálózatod egy irodában, a gépek "megértik" egymást, tudnak kommunikálni, felismerik egymást, ill. pillanatok alatt képesek egy hullámhosszra kapcsolni. Van azonban egy hálózatról leválasztott gép a sarokban, az összes többi gép látja hogy "ő az aki hálózaton kívüli", vele nem beszélünk, de ő se akar velünk, vajon miért? Hát csatlakozz közénk te magányos számítógép. Fedezd fel az internet szépségeit. Mi az hogy nincs benned hálózati kártya? Nem értjük miért nem tettek beléd, hisz oly egyszerű, csak berakod és kész! A magányos számítógép a sarokban hiába próbálja az alaplapba préselni az oda nem illeszkedő kártyát, nincs hozzá megfelelő foglalat. Mikor a magányos számítógép már hibát jelez a többi gép abbahagyja és a sarokban hagyják tovább porosodni, majd pár perc múlva újra kommunikálni kezdenek az interneten mintha mi sem történt volna.

@Tomma: de amíg hitvallásként ragaszkodsz ehhez, addig meg fogsz rekedni abban a hitben, hogy nincs hálózati kártyád. Pont a hitvallás tart vissza.

Pedig a hálózati kártya minden épkézláb emberben benne van, mert itt nem hardveres hiányosságok vannak, hanem a szoftver a túl elavult, mert nem ismeri fel az eszközöket. Lehet szoftvert kellene frissíteni, hogy észrevegyük a saját hálózati kártyánkat.

Ebből a hitvallásból csak az jön le, hogy lemondunk önmagunkról. Kész, gyárilag vagyunk ilyenek, nincs mit tenni. És a külvilágtól várjuk, hogy megtalálják nekünk a megoldást. (azt a hálózati kártyát, ami már rég bennünk van, ezért nem értik a bajunkat). Nem értik, hiszen "sokkal több van bennünk", csak hinni kellene.

Én úgy tapasztaltam, hogy ha hiszek, akkor képes is vagyok. Csak az esetek 90%-ban nem hiszek, mert a hit nem csak úgy jön, mint másoknak, nem fán terem. De ha mi nem hiszünk önmagunkban, akkor bizony miért várjuk, hogy a külvilág higgyen bennünk?

Nem ide akartam kilyukadni, hogy "csak akarni kell", pedig tényleg így van, csak nem tudjuk, hogyan kell akarni. Hanem azt tartom fontosnak kiemelni, hogy biológiailag megvan minden hardver (tudunk beszélni, gondolatainkat kifejezni, nem vagyunk értelmi fogyatékosok stb) ahhoz, hogy kapcsolódjunk a hálózatra, ne keressünk olyan kifogásokat, amivel lemondhatunk önmagunkról, mert akkor a világ is le fog mondani rólunk. Nem hiszünk magunkban, ez tény, de fizikailag nem vagyunk kirekesztve. De sajnos csak rajtunk múlik, hogy a 10 évesek szintjén megrekedt szoftvert miként próbáljuk meg frissíteni. A szociális fóbiából való kilábalás csak rajtunk múlik, nem a külvilág fog megállni, hogy nini, neked meg mi bajod. Mint ahogy mások problémáira is magasról tesz.

Másik gondolat, ami eszembe jutott, hogy nem kellene a külvilágot ennyire egységként kezelni. Hogy a külvilág nem érti meg. De. Vannak, akik megértik, vannak, akik nem. A többi számítógép is rengeteg hardveres és szoftveres problémával küzd, nem kell a saját szempontunkból túlidealizálni a többiek helyzetét, hogy bezzeg mindenki más mindenre képes, és csak mi vagyunk a meg nem értettek. Nem hiszem, hogy a többi számítógép tényleg mind egy hullámhosszon lenne, csak a mi elszigetelt sarkunkból nézve tűnik úgy, pedig valójában...

@Kaisa: Nem várom, hogy mások oldják meg a problémáimat, de sokszor jól esne egy kis támogatás, ami helyett csak értetlenkedést és megvetést kapok, ez nem hogy ösztönzően, de inkább rombolóan hat számomra. Úgy érzem pont ezért tartom magam kívülállónak, és kezelem egységként a külvilágot, mert attól félek hogy minden interakcióval csak tovább romlik a helyzet, aminél még az egyedüllét is jobb alternatívának tűnik.
Hosszútávon persze tényleg a szociális interakció hiánya az ami egyre jobban elidegenít, és nem tudom hogy lehetne ebből kitörni megértő és türelmes emberek nélkül.

@Tomma: Hát a megvetés tényleg nem épp a legjobb ösztönző.
Ja, amikor a külvilágot emlegetem, én abba nem értem bele a közvetlen környezetet, mint pl szülők...
Viszont én sokkal individualistábban gondolkozom, nem akarok semmilyen közös hálózathoz tartozni, ezért nem zavar, ha kívülállónak látom magam. Sőt, én azt szeretem :)
Amikor nem vagyok a szocfób-hatás alatt, akkor szeretek egyesével gondolni az emberekre, és nem mint egy nagy massza, de mikor jön a szocfób, akkor ez valahogy eltűnik, és a hülye agyamba egy áthatolhatatlan falat képez a tömeg. De amint megszólítok valakit, már sikerül megint az embert látni, csak amíg odamegyek, amíg agyalok, amíg szorongok előtte, addig hiszem azt, hogy MINDENKI elutasít és SENKI sem érthet engem meg.

Amikor én coming outoltam a barátnőmnek, ott nem éreztem, hogy nem értett meg, hanem inkább azt, hogy még ha az egész világ meg is ért, attól még sajnos nem leszek előrébb, attól még félni fogok. De persze sokkal jobb, mint az értetlenkedés és a megvetés.

Én romboló értetlenkedést és meg nem értést inkább a közvetlen környezetemben, szülőktől tapasztaltam... és bumm, így született meg a szociális fóbia. De azóta kezdek rájönni, hogy nem ellenem irányult kizárólag a viselkedésük, hanem egyszerűen nem tudtak jobbat, nem tudták, hogyan kezeljék a saját frusztrációjukat. Ez is egy védelmi mechanizmus, hogy a gyerekemet csesztetem, amiért nem úgy viselkedik, ahogy én elvárom. Te jó ég, órákat lehetne erről értekezni.

Ez sajnos egy lutri, hogy épp egy megértő, türelmes emberbe futsz-e bele, amivel kitörhetsz. De talán eleinte óvatosan közelítve kisebb kockázattal előbb-utóbb sikerülhet.

@Tomma: ha úgy érzed, benned "nincs hálózati kártya", akkor lehet, hogy neked nem a "sima" szociális fóbia a fő gondod, hanem a szorongásodat valami más (például Asperger-szindróma vagy valamilyen személyiségzavar) okozza. Nézd meg ezt az Asperger-blogot is, hátha mond valamit: livewithit.blog.hu/

@Kognitív Teknősbéka: Szia korábban olvastam erről a wikin de nem hiszem hogy ez lenne a bajom http://hu.wikipedia.org/wiki/Asperger-szindróma
Vannak ugyan ismerős dolgok benne, de az itt felsoroltak közül több nem jellemző rám, lehet hogy egy külső szemlélő jobban tudná ezt diagnosztizálni (nem akarok pszichológushoz menni, mielőtt félreértés esne).

@Tomma:

az, hogy a "normális" szót használjátok a többségiekre, magában foglalja azt az előfeltevést, hogy az ő viselkedésük a norma, ti pedig a normától eltérő selejtek vagytok. ez a narratíva kevéssé alkalmas az önbizalmatok megerősítésére.
az Asperger-szindrómások a többségiekre a "neurotipikus" szót használják, fontoljátok meg ti is a bevezetését.

@semota: Kösz a javaslatot, de én nem szeretnék egy külön kifejezést használni. Amikor a normális szót nagy n betűvel írom azt azért teszem, hogy érzékeltessem, hogy mi szociális fóbiások mennyire leminősítjük magunkat és mennyire többnek gondoljuk az átlagembert magunknál. Amikor pedig idézőjelesen használom a normális szót, akkor azt akarom kifejezni, hogy a normális az egy eléggé relatív fogalom. Az, hogy a többiek a normálisak, mi pedig a nem normálisak az csak a torz gondolkodásmódunk agyszüleménye. Valójában mi is ugyanolyan normális emberek vagyunk, mint bárki más. Csak mi magunk gondoljuk, hogy nem vagyunk azok.
Ha azt mondanám, hogy a többiek neurotipikusak, akkor az olyan lenne, mintha elfogadnám, hogy valami baj van velem, gyengébb képességgel rendelkezem az átlagnál szociális vagy egyéb szempontból.

@Daniellaaa:

"Amikor a normális szót nagy n betűvel írom azt azért teszem, hogy érzékeltessem, hogy mi szociális fóbiások mennyire leminősítjük magunkat és mennyire többnek gondoljuk az átlagembert magunknál."

vs.

"Ha azt mondanám, hogy a többiek neurotipikusak, akkor az olyan lenne, mintha elfogadnám, hogy valami baj van velem, gyengébb képességgel rendelkezem az átlagnál szociális vagy egyéb szempontból."

én ellentmondást látok a két állítás között -- most akkor kevesebbnek tartod (tartjátok) magadat (magatokat) a "normálisoknál" vagy sem?

@semota:
A szociális fóbiás ember kevesebbnek gondolja magát az átlagnál. Voltam ezen a szinten én is. Akkor még azt mondtam volna, hogy szuper, hogy van egy külön kifejezés a normális emberek körére és biztosan használtam is volna, mert annyira nem normálisnak tartottam magam.

De már javultam annyit, hogy tudjam, hogy nincs szükség erre az általad javasolt kifejezésre.
Még mindig vannak néha irreális gondolataim, de szerencsére egyre ritkábban. Mikor reálisan gondolkodom akkor tisztában vagyok vele, hogy semmi baj nincs velem, normális vagyok. Ha az irreális gondolataim felülkerekednek rajtam, akkor érzem magam kevesebbnek az átlagembernél. Kognitív terápiával eljuthatunk egy olyan szintre, amikor könnyedén kiszűrjük a gondolataink valótlan tartalmát. Nekem ez már gyakran sikerül, de még nem mindig.

Nem vagyunk gyengébbek mint az átlag, csak azt hisszük magunkról. Remélem így érthető. :-)

@Daniellaaa:
A neurotipikus szót használják tulajdonképpen a normális képességű emberekre. De mi is normális képességűek vagyunk. Mert van különbség aközött, ha átlag alatti képességűek vagyunk vagy csak annak gondoljuk magunkat.

@semota:
Daniellaaa hozzászólásával teljesen egyet értek, nem szeretnék hangzatos, tudományos elnevezéseket adni, és ezzel mintegy mesterségesen fölé helyezni magunkat egy embertípusnak annak reményében, hogy ez majd valamiféle önbizalmat ad számunkra, nem vagyok orvos sem, hogy ilyen kifejezésekkel dobálózzak, de a "normális" szót meg leírni és megjegyezni is egyszerűbb, valamint azok akiknek a blog szól szerintem tökéletesen világos, hogy a postolók mit gondolnak a "normális" alatt.
Sem én, és szerintem Daniellaaa se tartja magát autistának, márpedig amit te mondasz, az Asperger tudtommal az autizmus legenyhébb változata.
Nem szeretném, ha egyetlen, vagy néhány komment alapján diagnózist állítanál fel rólam, vagy bekategorizálnál mint egy laborpatkányt. Köszönöm a megértésed, és elnézést ha kicsit erős voltam.

attól tartok, hogy nem igazán ment át az, amit a "normális" és a "neurotipikus" szó jelentése közötti különbségről írtam.

a fölényeskedést, a lekezelő stílust se csípem.

azt se csípem, ha kiforgatják a szavaimat, olyasmit próbálnak beléjük magyarázni, amit nem mondtam, és ezek alapján csípőből elítélnek.

azt hittem, hogy egy olyan blogon, ahol a résztvevők a beilleszkedési problémáikról társalognak, nyitottabb emberek vannak. ezek szerint tévedtem, viszlát.

@semota: De átjött, hogy mit akartál mondani a két szó közötti különbségről és köszönjük a segítő szándékot. Szerintem senki nem akar(t) téged megbántani, ha mégis sikerült akkor elnézést.

@Tomma: Hát mindenesetre szerintem az nem igaz, hogy nincsenek megértő, türelmes emberek, ha ez a tapasztalatod, akkor a szociális fóbiától függetlenül is valamit rosszul csinálsz, például öntudatlanul is a hideg embereknél kopogtatsz, vagy túl gyorsan követelsz olyan sok elfogadást, ami megijeszti az embereket, vagy valami ilyesmi.

A semotának adott válaszod alapján úgy tűnik, hajlamos vagy negatív dolgokat belemagyarázni mások szavaiba, valószínűleg ez sem használ az emberi kapcsolataidnak. Ha elolvasod még egyszer, láthatod, hogy ő semmi olyasmit nem mondott, hogy a szocfóbosok Aspergeresek lennének, ő csak szeretne minden "elnyomott kisebbséget" öntudatra ébreszteni (más kérdés, hogy ennek mennyi értelme van)

@Kognitív Teknősbéka: Remek meglátás! Egyúttal úgy érzem itt az ideje hogy távozzam a blogról, köszönöm a megértéseteket, türelmeteket, és sajnálom ha kellemetlenséget okoztam. Sziasztok!

@Tomma: Nem akarlak faggatni, hogy miért érzed úgy, ideje távoznod a blogról, mert biztos meg van az okod, de tudnod kell, hogy nem okoztál kellemetlenséget, hiszen ez a blogolós kommentelős műfaj arról szól, hogy mindenki elmondhassa a véleményét szabadon. Kognitív Teknősbéka sem azt vágta az arcodba, hogy kellemetlenséget okozol, hogy itt negatív dolgokat magyarázol mások hozzászólásai mögé, hanem ez egy fontos lépése a szociális fóbiának, hogy fel kell igenis ismerni, hogy mindannyian ezt csináljuk, belemagyarázunk mindent mindenbe és annak a fordítottját is. Ezért szorongunk folyton.
Én pl tudom, hogy sokszor agresszívan adom elő magam, és sokszor megbántok másokat, mert ilyen a stílusom, csak elfelejtem, hogy mások nem ismernek, így nem tudják értelmezni. Meg én is, illetve a többi szocfóbos is hajlamos túl személyesen venni az írásokat. De pont erre jó gyakorlás nekem ez az egész, hogy el tudjak vonatkoztatni attól, hogy én mit látok bele a saját kommentembe, mit akarok vele mondani, és helyette megpróbáljam úgy látni, ahogy önmagában látszódik és értelmezhető. A két dolog közt óriási nagy különbség szokott lenni nálam. Aztán meg csodálkozom, engem miért nem értenek meg :)

A megértés meg elfogadás dolog pedig egy nagyon jó téma, már többször rájöttem, hogy úgy várok el elfogadottságot a másiktól, hogy neki fogalma sincs arról, mit kellene elfogadnia. Amíg nem veszem a bátorságot és nem szólok, hogy nekem valami nem tetszik, valami nehéz, valamire nem vagyok képes, addig hiába várom, hogy elfogadják. Másrészt mindenki magából indul ki. Pl. én abból, hogy majd mindenki pont úgy fogja érteni egy kommentemet, ahogy azt szánom, és eszembe sem jut, hogy mások máshogy reagálnak rá, esetleg érzékeny pontra tapintok vele, vagy akármi. Az elfogadásért nagyon sokat kell dolgozni, és meg kell nyílni, különben nincs mit elfogadni. Én meg spec nem szeretek megnyílni, ezzel bukom is a dolgot :)

Aztán az is eszembe jutott, hogy mi mit adunk a fene nagy elfogadásért cserébe? Mert magamról tudom, hogy szeretném, ha elfogadnának, de közben meg aki ismer tudja, hogy egy rosszmájú kritikus vagyok, aki mindenki mást minden apró hibáért elítél. Na nekem ez is a szocfób egyik csapdája, hogy fogadjam el magam, ha másokat annyira imádok kritizálni. :) Akik közel állnak hozzám, azokkal nagyon empatikus tudok lenni, de a külvilággal... pfff. Nem azt mondom, hogy te is ilyen lennél, csak egy ártatlan kérdés, hogy mi mit adunk az elfogadásért cserébe?

És még egy valami, amire rájöttem, ahogy ülepedtek bennem a gondolatok. Én csak megsértődni szeretek arra, ha valaki nem fogad el, nem ért meg, mert ez kényelmes támadó állás. De valójában nem szeretem, amikor megértenek, mert akkor már sajnálatot érzek, engem meg senki NE SAJNÁLJON! mondja a nem kicsi egóm és önérzetem. Pl. szorongok és gyűlölök telefonálni. Nem tudok, rettegek tőle. Ezt észreveszi a barátnőm, és mondogatja, hogy ő sem szeret, meg ezt csak le kell tudni, de megérti, ellát ezer jótanáccsal stb stb. A végén odáig fajul a dolog, hogy helyettem elintézné, de én meg eközben már nem azt érzem, hogy VÉGRE valaki megértette a bajom, hanem, hogy nem is vagyok ennyire béna, el tudom intézni, ne nézzetek már le (nem is néznek, csak megint az agyam...) és különben is, hagyjuk az egészet a francba, engem nem kell istápolni.

Akinek én elmondtam, az teljesen megértett, de leszar :/
úgyhogy én sem fogom mostanában elmondani még valaki másnak is... Talán majd ha megérdemli valaki, hogy őszintén tudjon rólam...

@jel1: nyáron volt amúgy.

én meg úgy vagyok vele, immáron 20 évnyi szorongásos időszak után, hogy nem tud semmi érdekelni, a saját nyomorék életem sem. az iskolában 7 éven át megaláztak naponta, ezt már semmi nem törölheti ki, akármennyire szűröm a negatív gondolatokat, vagy próbálok happy lenni, mire föl? 20 éve naponta gyötör a tehetetlen düh, uaz amit akkor az "osztálytársak" felé éreztem. hiszen ők a "Normálisak" a társadalom szemében is, akkor én mi az istent verjem magam, sosem lehet igazam! bármit teszek csak én szenvedek, ha megölöm őket, akkor is én bűnhődök miatta! örök vesztes pozíció!

@Kognitív Teknősbéka: Nekem érdekes volt a linkelt oldal, mert már sokszor gondoltam, hogy én is kicsit autista vagyok, de ennek eddig még sose olvastam utána. Igazából csak az stimmelt, hogy nagyon szeretek egy témában elmerülni, meg hogy nem sikerül egy hullámhosszra kerülni az emberekkel, de a többi egyáltalán nem.
@Kaisa: Nagyon egyetértek azokkal, amiket írtál.