Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Utálok intézkedni. Vagyis ezt így nem mondhatom, mert akkor az agyam ezt jegyzi meg és akkor tényleg utálni fogom (kognitív terápia valahányadik lépés)... Mondjuk úgy, hogy idáig ha intézkednem kellett, mindig rám jött a „JAJ, MOST MI LESZ?!” érzés. A gondolataim elkezdenek kapkodni. Én magam nem vagyok kapkodós típus, inkább a megfontoltan alapos. De a gondolataim, azok száguldanak, cikáznak ilyenkor. Ma is egy ilyen helyzet állt elő. Bejött reggel a Főnök, hogy Kaisácska, lesz egy bűvészmutatvány másfél óra múlva, szerezzek már fából vaskarikát és rendezzem már be a színpadot 40 főre stb stb. (természetesen nem a cirkuszban dolgozom és semmi közöm a varázsláshoz, ezek csak ilyen álca kifejezések, mert annyira paranoiás vagyok, hogy nem szeretném, ha bármi beazonosítható lenne rólam). Mert ő kitalálta már egy hónapja, hogy ma bűvésztalálkozót tart, de nekem csak reggel szól, hogy ahhoz bizony kellene ez meg az. Sok dolgon nem változtatott volna, ha már korábban tudom, de pl a fából vaskarikát azt nálunk előre kell igényelni. Csak az én főnököm azt hiszi, hogy minden hipp-hopp elintézhető. Ez több tekintetben is előjött már, hogy azt hiszi, ő a rendszer felett áll. De nem tudok mit tenni, mert ilyenkor nekem kell menni és szégyenkező fejjel kunyerálni a fából vaskarika részlegen, hogy szánjanak már meg kölcsönbe párral. Először teljesen lefagytam a dolgon, hova menjek, kit keressek… Aztán csavaros eszemmel és leleményességemmel fogtam az egyik munkatársam, aki a szobatársam, hogy jöjjön fel velem, legyen szíves, mert egyedül nem bírok el ennyi karikát. Ez volt a fedő szöveg, de valójában élő pajzsként vittem magammal. Azért volt pár perc, amíg egyik kétségből a másikba estem, hogy már megint lehetetlen feladatot kaptam, de végül megoldódott.

Nem is hittem volna, de a legjobb élőpajzsot választottam magamnak. Egy csendes, kicsit szomorkás munkatársamat, akiről ismételten kiderült, hogy az interperszonális készségei nagyon jók. Már eddig is odafigyeltem titokban a telefonjaira, ahogyan intézkedik, ahogy tart egy finom kis távolságot, de mindig van egy-két plusz kedves szava. Mindenkinek mondja, hogy „ez nagyon kedves öntől”. Most is mondogatta a fentieknek, hogy teljesen jogos, ha ki vannak akadva, hogy ilyen hirtelen és ingyen kérünk dolgokat, ha kell, akkor iratunk igénylő-papírokat utólag, stbstb, ami nekem eszembe sem jutott volna, mert én csak azon görcsöltem, hogy a karikák meglegyenek. És fogalmam sem lett volna, hogy ki tudtuk-e volna fizetni. De tényleg igaza volt, mert a Főnöknek is meg kell mondani, hogy ez nem varázsszóra történik. Végül ingyen megkaptuk, ami kellett, de én csak kukán, egy-egy csodálkozó, együttérző, elgondolkodó arckifejezéssel járultam a sikerhez, a munkatársam érdeme a kedves hangnem. Én viszont az arckifejezésekben vagyok jó, csak ne kelljen megszólalnom.

Így lett az, hogy elintéztem megint, amit kellett, mert én mindig mindent elintézek, amivel megbíznak. Erre nagyon jók a szociális fóbiás munkaerők. Annyira félnek attól, hogy ha valamit nem tudnak megcsinálni, hogy már csak azért is addig mennek, amíg meg nem lesz, mert rettegnek a kudarctól. Rólam itt már az a kép alakult ki állítólag (mert én nem hiszem el), hogy milyen hasznos, meg ügyes vagyok, mert mindent szabályosan csinálok, mindent megcsinálok stb stb. Ma is úgy hagyott ott a főnök, hogy ha bármi probléma van, fél órával a cucc előtt szóljak, de ne legyen probléma. Mondtam, OKÉ. És erre mondta, hogy hát ezért bízza rám, mert úgyis megoldom. Persze ennek 90%-a hízelkedő blöffölés, de valahol szeretném hinni, hogy tényleg úgy gondolja, hogy lehet velem számolni.

Tehát elintéztem a dolgot. Ha nem is mindent egyedül és személyesen, de elintéztem. Akkor mégis miért UTÁLOK intézkedni? Hiszen tudok intézkedni, megtalálom a módot, az eszközt és az embert, hogy elérjem, amit akarok. A sok szociális interakciót és felelősséget utálom, hogy folyamatosan ott lebeg a hiba és a kudarc lehetősége a fejem felett, én meg azt akarom, hogy semmi csalódást ne okozzak.

Na és miután a terepet előkészítettem, mennem kellett a vendégeket fogadni a portára és bekísérni őket a helyre. Valahogy az apró siker, hogy nem vallottam kudarcot az előkészületekkel, az annyira inspirálólag hatott, hogy mikor láttam a portán egy férfit elveszett fejjel ácsorogni, akit a portások már beengedtek (a részvevőket mind kívül szedtem össze, ahogy a portán várakoztak, de őt beengedték, én meg nem tudtam, hogy nem hozzánk jött-e), már 3. gondolkodásra odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, nem a bűvésztalálkozóra jött-e. Nem oda, rázta a fejét, de akkor is sikernek könyveltem el, hogy csak így oda mentem hozzá, nem szoktam én ilyet csinálni. Az egyik siker több másikat generál. Ha már egyszer kibújtam a csigaházamból, onnantól kezdve a második lépést mindig sokkal könnyebb megtenni. A való világ valahogy belülről tűnik rendkívül zordnak, ha már kiléptem, akkor egészen elviselhető. Csak miért lépnék ki az általam zordnak hitt világba? Ezt kellene megtanulnom, hogy csak az első lépés a nehéz, utána minden könnyebb lesz… vagy mégsem? Miért van az, hogy rengeteg esetben a második lépés is ugyanolyan nehéz, ha nem nehezebb? Miért van az, hogy nem működik a sokkterápia minden esetben?

Mindig logikus embernek tartottam magam. Sajnos ez valójában már túlzott logikát, merevséget jelent. Ha nekem mondanak valamit, én azt szó szerint értelmezem. Nem azt mondom, hogy megcsinálom, hanem hogy szó szerint értelmezem. Munkahelyemen sokszor megesik, hogy annyira rágörcsölök a szószerinti agyammal, hogy amiatt nem vagyok képes megoldani valamit.

Például odaveti nekem a főnök, hogy hívjam fel az xy-t, és intéztessem el vele ezt meg azt. Ekkor az agyam rátapad arra, hogy fel kell hívnom xy-t. Még akkor is, ha valójában z felel azért az ’ez meg az’-ért, amit el kell intéztetni. És az agyam nehezen ugorja át ezt a lépcsőt, hogy xy helyett z-vel intéztessek el valamit. Másrészt meg ilyenkor az is lelkiismeret furdalást okoz, hogy ha én emailt írok neki és nem felhívom.

Úgy érzem, hogy teljesen el vagyok veszve az illem, szokás világában. Másoknak ez valahogy ösztönösen jön, hogy felhívjanak valakit, átmenjenek hozzá,stb. anélkül, hogy ezen rágódnának akár egy percet is. Nekem meg a feladatokban a legnagyobb nehézséget pont ez a része okozza. Ha mással nem kell kapcsolatba lépnem, akkor semmi bajom, de amint valakitől információ, jóváhagyás, vélemény,stb. kell, akkor az agyam fennakad. Azon agyalok órákon keresztül, hogy mi lenne a legjobb megközelítési mód, felhívjam, vagy átmenjek? Esetleg e-mail? Képes vagyok addig agyalni azon, hogy bemenjek-e a főnökhöz megkérdezni valamit, vagy inkább e-mailt írjak neki, amíg végül el nem megy. Én meg dolgavégezetlenül maradok. És tényleg nem a feladat frusztrál, hanem nem tudom, hogy kellene felvenni a kapcsolatot vele. Úgy érzem, mintha lenne erre egy egyetemes etikett, amiről csak engem felejtettek el értesíteni. Mintha nem működnének az intuícióim, amik megsúgnák, hogy a billentyűzetet ragadjam magamhoz, vagy a telefonkagylót… Pedig mindössze arról van szó, hogy meg kellene kérdeznem valakitől valamit, aminek tök mindegy a csatornája. Mert tényleg baromira mindegy, hogy e-mailben kapom-e a választ, vagy telefonban, vagy személyesen, csak legyen meg az információ. Többet kellene a feladattal, mint annak a módjával foglalkoznom. Mégis azon akadok fel hosszú időkre, hogy a szomszéd szobában ülőt most felhívjam, vagy e-mailezzek vele, vagy inkább átmenjek-e, melyik lenne a szabályos.

A szószerinti értelmezés másik problémája, hogy ha valaki mond valamit, hogy mit csináljak, én meg elmesélem más munkatársamnak, hogy mit kértek tőlem, akkor ők egyből elkezdenek okoskodni, hogy inkább máshogy kellene csinálni, mással kellene beszélni. Így egy feladatra általában 3-4 megoldási módot kapok, amik egymásnak ellentmondanak. Ilyenkor az agyam egy azonnali leállással válaszol a túlhevülésre. Ez olyan neki, mintha nullával osztanék. Megáll, túlpörög, majd nem megy tovább. Ezért általában először elkezdem csinálni aszerint, ahogy a feladatot kaptam. Aztán ha elakadok, akkor kikérem egy ember tanácsát. Ha azután is elakadok, akkor megyek csak a következőhöz, nehogy a sok ellentmondó információ idő előtt leblokkolja az agyam.

2 napos összetartást szerveztek a munkahelyem kb 130 dolgozójának. Csodálatos ötlet. Utazzunk el valahová, lehetőleg vízpartra, hogy folyamatosan magyarázkodhassak, miért nincs kedvem fürödni. Töltsünk el együtt 2 fantasztikus napot. Ebből a 130 emberből kb 30-ról tudom, hogy kicsoda. Jóban igazából max 8-10-zel vagyok, de velük sem annyira, hogy egész estéket beszélgessek át. Mindegy, ha menni kell, hát menni kell. Igazából csak két dolog idegesített, a szobabeosztás és a kényszeres csevegés.

Leutazással minden oké, első sokk akkor következett be, amikor megkaptuk a szobakulcsokat. Olyan nevet olvastam az enyém mellett, amit még soha nem láttam, hallottam. Na, szuper, valami totál ismeretlennel tettek össze. Barátnőm (az egyike azoknak, akikkel igazán jóban vagyok, és aki tud róla, mekkora antiszoc vagyok) sem lett jobb kedvű, amikor a saját szobáját látta. Szerencsére a szállás elfoglalásánál azért kiderült, hogy bőven rászámoltak a résztvevőkre, mindenki saját szobát kapott több ággyal. Az is kiderült, hogy egy másik, közvetlen munkatársam is hozzám lett besorolva, csak őt nem láttam a papíron. Az enyhe sokk után hamar sikerült úgy szervezkedni, hogy barátnőm és én kerüljünk egy szállásra. Végül csak ketten maradtunk, mert az ismeretlen nevű egyén sem bukkant fel, így a szállás okozta stressz megoldódott.

A program nem volt rossz, tekintve, hogy szinte végig szabadprogram volt. Semmi erőltetett csapatépítés, semmi verseny stb. Egyedül az étkezések során volt esély a szocfóbnak előtörni. Nálam igen erősen jelen van az antiszociális szál is a fóbia mellett. Nem szeretek ismeretlenekkel csacsogni a semmiről. Nem szeretem, ha mellém ül egy látásból ismert nő, aki a svédasztalról összeszedett fogását kommentálja, amikor leül mellém. „Milyen finom ez a leves, tegnap nem ettem levest, de most kipróbálom” „Ez a pirított tészta elég érdekes” „Nem bírtam megállni, hogy ne hozzak még egyet” stb stb. Minden egyes alkalommal, amikor visszatért valami kajával, azt ő kommentálta. Én meg nem tudom ezt kezelni. Nem tudok vele jókedélyűen elcsevegni a sült tök állagáról, a leves sótartalmáról, mert nem érdekel! Egyszerűen fáraszt a jópofizás, így ki szoktam hagyni. Nem is reagáltam rá, de ő rendíthetetlenül folytatta minden egyes újabb tányér után. Persze mondhatnánk, hogy akkor mégis mi a baj? Hiszen egyszerűen figyelmen kívül hagytam, hol itt a gond? A gond a szocfób lelkiismeret furdalásommal van. Hogy mindeközben azon stresszeltem, hogy milyen bunkó vagyok, miért nem vagyok kedvesebb? Rajtam bukna el az összes közösségépítő ebédelés stb stb. Volt, hogy ismeretlen, nagyhangúak közé keveredtünk ebédnél. Akik érdeklődve kíváncsiskodtak, hogy milyen a kaja, amit eszünk. De nekem meg semmi kedvem nem volt megint a kajáról beszélni. Pláne nem olyanokkal, akikhez semmi közöm. Általában a jó ismerőseimmel, barátaimmal már hajlandó vagyok udvariassági köröket futni, és nem akadok ki egyből, de ők meg általában békén hagynak engem, mert ismernek.

Én szeretek csöndben enni, de akkor meg jönnek a megjegyzések, hogy milyen csendes vagyok. IGEN BMEG, CSENDES VAGYOK!! ÉS?! Miért van ez a folyamatos pofázási kényszer? Vagy válaszoljam azt, hogy „neked meg be nem áll a szád!”? Oké, pofázzanak, de ne akarják már, hogy én is asszisztáljak hozzá! Miért kell engem is bevonni? Miért nem tudnak magukkal elpofázgatni? Miért nem lehetek csendes? Van valami illemkódex, amiben benne van, hogy legalább 5 percenként megjegyzést kell tenni a kajára, a hőmérsékletre, a felszolgálásra, egymásra? Miért kell mindig beszélni? Miért érzik sértőnek, ha nem szólok hozzájuk? Ha nem éreznék, akkor nyilván nem erőltetnék annyira, hogy beszéljek. Ez is biztos valami szociálpszichológiai dolog, hogy miért KELL mindig beszélgetni. Majd kutatást végzek.

Tegnap megcsörrent a telefon és közölték, hogy hétfőn szeretettel várnak a cégnél. Annyira váratlanul ért az egész és annyira nem voltam képben, hogy még csak meg sem köszöntem, annyit mondtam, csak, hogy " rendben, ott leszek". Büszke voltam magamra, hogy megcsináltam, hogy jól szerepeltem az interjún és, hogy megkapom az állást, viszont a félelem érzése sokkal erősebb volt, teljesen elnyomta az örömöt, amit éreznem kellett volna. Számtalan negatív érzés gyötör, nem fogok megfelelni, ügyetlen leszek, sokkal többet várnak tőlem, mint amit nyújtani tudok, túl csendes leszek, nem tudok majd beilleszkedni. Gondolatban hadakozik a két énem, nem tudom melyiket mutassam majd a munkahelyen. Ha a valódi személyemet mutatom, aki csendesebb, szemlélődő típus, nem áll szóba akárkivel, inkább megtartja magának a gondolatait, akkor rám sütik majd az antiszociális jelzőt, esetleg elbocsátanak a próbaidő után, azt mondják majd, hogy nem tudtam beilleszkedni, hogy túl passzív voltam és az szörnyű lenne. Vagy vegyem fel az álszemélyiségemet, amelyet hosszú idő alatt formáltam ilyenné, aki határozott, beszédes, nyitott, érdeklődő, de aki valójában csak egy mesterségesen ilyenné formált személy. Ilyennek kellene lennem, ezt várja el a világ, csak így lehet érvényesülni. De ha felveszem ezt az álcát, akkor elszívja minden energiámat a szerep megformálása és akkor nem tudok majd a munkámra koncentrálni. Ezek a gondolatok gyötörnek.

Ha beszélgetek egy idegennel, akár egy eladóval egy boltban, esetleg egy buszon, vagy egy állásinterjún, állandóan kisebbségi érzésem támad. Azt érzem, hogy meg kell felelnem a beszélgető partneremnek, nem szabad, hogy unalmasnak találjon, nem szabad, hogy butának gondoljon. Ha csend támad, azért magamat okolom, mert biztosan nem eléggé érdekfeszítő a beszélgetés velem. Holott ez két emberen múlik, nem csak én vagyok a felelős, hanem a másik is. A régi munkahelyeimen is mindig ezt éreztem, akár munkatársakkal, akár felettessel kellett beszélgetnem. Pedig elméletileg egy munkatárs egyenrangú fél, én mégis azt éreztem, hogy sokkal kevesebb vagyok, mint a másik, nem vagyok olyan okos, olyan talpraesett, nem végzem olyan jól a munkámat, tehát kevesebb vagyok. Mindenkivel, akivel nem állok közelebbi kapcsolatban és beszélgetésbe keveredek, ezt érzem. Akár lehet a családtagom vagy valamelyik barátom ismerőse is, akivel már többször találkoztam, mégsem beszélgettem túl sokat, vagy nem alakult ki köztünk közvetlenebb kapcsolat, amikor valamiért beszélgetésbe kell bonyolódnom velük, akkor előjön a kisebbségi érzés. Ez idővel sem javul, eltelhetnek évek is akár, ha egyszer felütötte a fejét a kisebbségi érzés valakivel szemben, nem múlik el, vagy csak hosszú idő múlva. Többnyire azt is érzem, hogy nincs kedvem velük beszélgetni, de MUSZÁJ. Szeretniük és kedvelniük KELL. Holott ez nincs így. Semmit sem muszáj, semmit sem kell. Egyáltalán nem baj, ha valaki nem kedvel, egyáltalán nem kötelező mindenkinek szeretnie. Az pedig végképp nem igaz, hogy kevesebb lennék mint bárki más. Ez megint csak egy torz gondolat, semmi több.

Egy könyvben azt olvastam, hogy nincs értelme haragudni a szüleinkre, hibáztatni őket, amiért ilyenek lettünk, nem érdemes őket okolni a lelki problémáink miatt. A "gyógyulás" egyik lépése, ha képesek vagyunk megbocsátani. Felesleges azon rágódni, hogy mit nem kaptunk meg, hiszen amit nem kaptunk meg gyerekkorban azt már sosem kaphatjuk meg, az időt nem forgathatjuk vissza. Ezzel egyetértek, de nekem nem megy. Próbáltam megérteni őket, mentséget találni számukra. Sokat dolgoztak, nem tudtak rám figyelni, nem tudtak velem annyit törődni, amennyit kellett volna, ez a magyarázatuk. Ez így érthető. De mi van, ha még felnőtt létemre is gyereknek érzem magam ezen a téren, ha még mindig a szüleim figyelmét szeretném kikövetelni, és ha ez nem történik meg, duzzogok mint egy gyerek, rágódom ezen hosszú órákat? Túl érzékeny vagyok, ha rosszul érint, mikor mondok valamit és a második mondatom után, a mondandóm közepén otthagynak, vagy rám csukják az ajtót, demonstrálva, hogy mennyire nem érdekli őket, amit mondok? Ha megbocsátok nekik és azt mondom, hogy nincs szükségem a hozzám közelállók törődésére és figyelmére ahhoz, hogy jól érezzem magam, akkor a gyógyulás útjára léphetek? Micsoda egy abszurd dolog, a szeretteim figyelmére vágyok, miközben ha egy idegen, de legfőképp egy befolyásos ember, egy munkaadó, vagy főnök figyelme szegeződik rám, akkor pedig bepánikolok, leblokkolok.

Az egész hétvégét gondolatban azzal töltöttem, hogy kordában tartsam a félelmemet. Már nem az interjútól magától féltem, hanem attól, hogy félni fogok. Ha jött a szorongós érzés, akkor jött magával az a gondolat is, hogy ezt nem szabad. Pedig természetes érzés a félelem, szabad félni, a félelem emberi érzés. Végül egész jól alakultak a dolgok, még aludni is tudtam az interjút megelőző éjszakán.

Az interjú is jól alakult, nem voltam olyan stresszes állapotban, hogy ne lettem volna ura annak, amit mondok. Egészen választékosan és érthetően fejeztem ki magam, laza voltam és mosolygós. Végül nem kapom meg az állást, mert túlképzettnek tituláltak, ezt már az elbeszélgetés elején közölték velem, aztán az interjú végén volt valami, amit nem jól csináltam, volt egy kérdés, amire nem akartam válaszolni, és azt mondtam, hogy ez most nem fog menni, és, hogy hirtelen ideges lettem, erre nem számítottam stb. Ezt nem kellett volna, és igazából ezért érzem rosszul magam, nem kellett volna idegességre hivatkozni, hiszen pont azt akartam palástolni és amúgy sem voltam túlzottan ideges, egyszerűen nem akartam válaszolni.

Utólag örülök, hogy jól sikerült az interjú, de a végén történt hibám miatt kicsit rosszul érzem magam. Ez megint a túl sok elvárás miatt van, amit magammal szemben tanúsítok, mivel nekem nem szabad hibáznom, mindig maximálisan kell teljesítenem. Hiába sikerült jól az interjú nagy része, ha volt egy dolog, amit nem jól csináltam, akkor az felülírja az egészet. Hogy tudnék engedékenyebb lenni magammal?

Azt többször észrevettem, hogy az interjúztató figyeli a kezem. Nem tudom miért tette. Lehet, hogy tördeltem a kezem? Most kivételesen nem magamra figyeltem, hanem a válaszokra és az interjúztatóra. Remélem, hogy nem így volt, mert akkor idegesnek tűnhettem. Az is lehet, hogy egyszerűen csak odanézett, végül is én is néztem az ő kezét, azt is megfigyeltem, hogy volt jegygyűrűje. :-)

Az utóbbi egy hónapban teljesen motiválatlan lettem a munkakeresést illetően, de egy barátnőm unszolására elkezdtem megint hirdetések után kajtatni, találtam egy telefonszámot is, amit ma felhívtam. Persze, egy szociális fóbiásnak nem megy ez olyan könnyen, hogy csak fogom magam és felhívom a számot, előtte kicsit túlparáztam. Aztán végül rászántam magam és telefonáltam, előadtam az előre begyakorolt szövegemet, egy váratlan kérdésnél megtorpantam, mégpedig, ami arra irányult, hogy milyen végzettséggel rendelkezem. Nem is nevezhető váratlannak ez a kérdés, de tőlem még nem kérdezték egyszer sem telefonban, így nem számítottam rá, hogy azonnal beszélnem kell magamról. Ez egy asszisztensi állás, ahol csupán középfokú végzettség a követelmény, nem tudtam, hogy a diplomámról beszéljek-e, mert féltem, hogy túlképzettnek gondolnak. Nekem nem megy jól a lódítás, az információk elhallgatása sem, így mikor a végzettségemre rákérdezett a hölgy a telefonban elmondtam, hogy főiskolai diplomával rendelkezem, de abban a pillanatban máris éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj és ismét nem vagyok ura önmagamnak és a mondandómnak. Miért is történt mindez? Elég volt egy kérdés, amire nem készültem fel, egy helyzet, amelyben egy kicsit hazudni kellett volna és máris kijött belőlem a szociális fóbiás. Aztán abban maradtunk, hogy elküldöm a pályázatom elektronikusan. Nem éreztem jól magam a telefon után. Egyrészt büszke voltam magamra, hogy egyáltalán fel mertem hívni a telefonszámot, tettem valamit a cél érdekében, de sokkal erősebb volt bennem az az érzés, hogy béna voltam, talán nem beszéltem választékosan és érthetően, talán megérezte rajtam a másik fél a gyengeséget. Mialatt ettem magam a szerintem rosszul sikerült telefonbeszélgetés miatt, egyszer csak megcsörrent a telefon és behívtak interjúra. Na és itt jön megint képbe, hogy nem tudok jól összpontosítani stresszes helyzetben. Kicsit bonyolítja a helyzetem, hogy vidéken élek, és buszhoz vagyok kötve, ezért az állásinterjú időpontja nekem nagyon nem megfelelő, és ez még enyhe kifejezés. Még nem tudom, hogy oldom meg, hogy eljussak a megbeszélt időpontban a megbeszélés helyszínére. De én ahelyett, hogy megmondtam volna, hogy nem jó nekem így és kértem volna egy másik időpontot, azt mondtam, hogy természetesen megfelelő így, és ott leszek. Miért tettem ezt? Talán, hogy minél hamarabb megszabaduljak a félelmet keltő helyzettől és végre letehessem a telefont, talán, mert féltem, hogy azt gondolja rólam, hogy már most az elején is csak a probléma van velem. Hiszen nem mutathatom magam semmilyen helyzetben tökéletlennek.

Már előre félek, ha a véletlen folytán alkalmaznak akkor mi lesz. Szokásomhoz híven sosem kérdezek, sosem mondom semmire sem, hogy nem tudom, hanem tökéletesnek mutatom magam, aki nem hibázik, aki mindent maximálisan ért és tud. Ez persze nincs így, hiszen legbelül bénának, alkalmatlannak érzem magam, egy olyan személynek, aki még a legkisebb feladatot sem tudja önállóan, hiba nélkül megoldani. Viszont ez nem számít, mert ez állásügy, és ugyebár állásügyben magabiztosnak és tökéletesnek kell mutatnunk magunkat. De csak szerintem. Mikor benne vagyok az adott helyzetben, azt gondolom, hogy most inkább rámondom, hogy jó, aztán később majd csak megoldom. De később mikor mégsem tudom megoldani, akkor belekerülök a slamasztikába, hiszen én azt mondtam, hogy tudom és azt mondtam, hogy jó így, így már nem korrigálhatok, mert az, hogy nézne ki.

Tehát hétfőn állásinterjúm lesz, előttem egy hétvége, hogy felkészüljek rá. Éjjel nappal hallgatni fogom Paul McKenna Légy magabiztos CD-jét, gyakorlom az állásinterjú kérdéseket, előveszem a szorongás elleni önsegítő könyveket és hétfőig csak azokat fogom olvasni. Mindezek mellett viszont biztosan ideges leszek és vasárnap éjjel már aludni sem fogok tudni. Félek tőle, hogy nem leszek kellőképpen magabiztos, és nem keltem profi munkavállaló látszatát, hogy meglátják rajtam az izgatottságot és a bizonytalanságot, félek, hogy annyira stresszes leszek, hogy nem fogom tudni kifejezni magam érthetően és kellő módon. Sok mindentől félek, de ennek ellenére elmegyek és megcsinálom.

A szociális fóbia gyakorlással nem igazán gyógyul meg. Amikor meg kell tennünk egy rettenetes feladatot, mint pl visszavinni egy könyvet a könyvtárba, akkor baromira szorongunk közben. Ha ne adj isten, ennek ellenére megtesszük a rettegett dolgot, akkor abból önbizalmat kellene nyernünk, így hangzik logikusnak. Most már könnyebben mennék be egy másik könyvtárba, elvileg.

Na most két eset áll fenn. Vagy annyira szorongunk, hogy nem tudjuk kezelni, és túl nagy a sokkterápia, leblokkolunk és beégünk még jobban, mint addig valaha. Utána bújnánk el az egész világ elől. Így erősödik a fóbia. Vagy szorongunk, de jól elvégezzük a dolgot, mint én a könyvtárral. De miután megtettük, nem azt érezzük, hogy milyen ügyesek vagyunk, hanem azért szégyelljük magunkat, amiért nekünk ez ekkora macera, hiszen milyen bénák vagyunk már, hogy egy 5 perces sima ügy miatt a fél napot előtte átremegjük. És jól lehordjuk magunkat. Nem az eredményt jegyezzük meg, hanem a megelőző remegést, ami borzalmas volt. És jól megrugdossuk magunkat amiatt, mert még ennyire sem vagyunk képesek, amiatt, mert szocfóbosok vagyunk.

Persze ettől függetlenül még ezt tartom a járható útnak, hogy belemegyünk egyre nagyobb dolgokba. Csak éppen szükség van olyan segítségre, aki/ami fejbe kólint utána, hogy észrevegyük magunkat, hogy az eredményt értékeljük, ne a remegésben mérjük a haladást. Remélem, hogy ez vezet valahová, de én is csak egy féléve jöttem rá, hogy miért nem szerettem meg a telefonálást 20-adjára sem. Mert nem arra figyeltem, hogy jé, elintéztem egy ügyet és tök értelmesen válaszoltam, hanem csak az a szörnyű emlék égett a fejembe, hogy kiesik a telefonkagyló a kezemből, annyira remeg, és mindjárt elájulok. És milyen égő, hogy még erre sem vagyok képes. Most már nem arra figyelek, hogy milyen tünetek jönnek elő, hanem arra, hogy elvégeztem, amit kellett. Ettől még nem lesz sokkal könnyebb megtenni, de ez alapján legalább utólag tudom értékelni magam a földbe döngölés helyett.

Rettegek a könyvtáraktól. Egyedül még soha nem is mentem a közelükbe sem. Egyszerűen annyira bonyolultak és felfoghatatlanok számomra, hogy megrémítenek. Mert ahol nem tudok kiigazodni, ott szorongok. Meg az új helyeken is. A kettő együtt meg... Milyen egyszerű, hogy egy letisztult rendszerű és szervezetű munkahelyen dolgozhatok (Pfff, pont NEM :))

Főnököm kezembe nyomott pár könyvet, hogy vigyem vissza a könyvtárba (nem futárként, se nem titkárnőként dolgozom). Már eleve ez a feladat fennakadást okozott a fejemben. Na igen, erre vagyok jó, hogy könyveket vigyek vissza. Persze nemet nem mondtam, mert miért mondanék nemet a főnöknek? Pláne, hogy tisztában vagyok vele, hogy a sok beosztottja közt én vagyok a legnagyobb csicska (szocfób és önbizalomhiány ide vagy oda, ez tény).

Nem volt más választásom, mint fogni a könyveket és belevágni a kalandba. Ahogy munka után kiléptem az utcára, valami bekapcsolt nálam. Jött a remegés, az idegesség, ahogy sorsszerűen közeledtem a világvége felé. Mert ilyenkor megint rám zoomol a kamera, ahogy lélegzet visszafojtva figyelem önmagam, miként rohanok a vesztembe. Mire a könyvtár közelébe értem, már kisebb pánik lett úrrá rajtam. El fogom rontani, oda se fogok találni. Ezek a gondolatok, érzések és félelmek jönnek maguktól, nem kell hívni őket. Most egy "normális" embernek nehéz megérteni, hogy mi olyan félelmetes egy 5 perces könyv leadásban. Nekem rettenetes. Mert nem tudom, hová kell menni, nem tudom, mi ennek a menete, ismeretlenekkel kapcsolatot kell felvenni.

Én mindig is a halogatós szocfóbos voltam, aki előre retteg mindentől, nem mer megtenni, elindulni, belevágni, majd inkább holnap. Utána meg már felejtem is el az egészet. Ha egyszer túl vagyok rajta, akkor már nem emésztem magam flashback-ekkel. Aztán persze tök kedves volt a recepciós, látta, hogy először járok arra, a könyveket is le tudtam adni stb stb. Megint csak előtte paráztam túl a dolgokat. Vagyis csak fiziológiailag. Mentálisan kifejezetten kíváncsi voltam a helyzetre, mint egy kísérletre.