2 napos összetartást szerveztek a munkahelyem kb 130 dolgozójának. Csodálatos ötlet. Utazzunk el valahová, lehetőleg vízpartra, hogy folyamatosan magyarázkodhassak, miért nincs kedvem fürödni. Töltsünk el együtt 2 fantasztikus napot. Ebből a 130 emberből kb 30-ról tudom, hogy kicsoda. Jóban igazából max 8-10-zel vagyok, de velük sem annyira, hogy egész estéket beszélgessek át. Mindegy, ha menni kell, hát menni kell. Igazából csak két dolog idegesített, a szobabeosztás és a kényszeres csevegés.

Leutazással minden oké, első sokk akkor következett be, amikor megkaptuk a szobakulcsokat. Olyan nevet olvastam az enyém mellett, amit még soha nem láttam, hallottam. Na, szuper, valami totál ismeretlennel tettek össze. Barátnőm (az egyike azoknak, akikkel igazán jóban vagyok, és aki tud róla, mekkora antiszoc vagyok) sem lett jobb kedvű, amikor a saját szobáját látta. Szerencsére a szállás elfoglalásánál azért kiderült, hogy bőven rászámoltak a résztvevőkre, mindenki saját szobát kapott több ággyal. Az is kiderült, hogy egy másik, közvetlen munkatársam is hozzám lett besorolva, csak őt nem láttam a papíron. Az enyhe sokk után hamar sikerült úgy szervezkedni, hogy barátnőm és én kerüljünk egy szállásra. Végül csak ketten maradtunk, mert az ismeretlen nevű egyén sem bukkant fel, így a szállás okozta stressz megoldódott.

A program nem volt rossz, tekintve, hogy szinte végig szabadprogram volt. Semmi erőltetett csapatépítés, semmi verseny stb. Egyedül az étkezések során volt esély a szocfóbnak előtörni. Nálam igen erősen jelen van az antiszociális szál is a fóbia mellett. Nem szeretek ismeretlenekkel csacsogni a semmiről. Nem szeretem, ha mellém ül egy látásból ismert nő, aki a svédasztalról összeszedett fogását kommentálja, amikor leül mellém. „Milyen finom ez a leves, tegnap nem ettem levest, de most kipróbálom” „Ez a pirított tészta elég érdekes” „Nem bírtam megállni, hogy ne hozzak még egyet” stb stb. Minden egyes alkalommal, amikor visszatért valami kajával, azt ő kommentálta. Én meg nem tudom ezt kezelni. Nem tudok vele jókedélyűen elcsevegni a sült tök állagáról, a leves sótartalmáról, mert nem érdekel! Egyszerűen fáraszt a jópofizás, így ki szoktam hagyni. Nem is reagáltam rá, de ő rendíthetetlenül folytatta minden egyes újabb tányér után. Persze mondhatnánk, hogy akkor mégis mi a baj? Hiszen egyszerűen figyelmen kívül hagytam, hol itt a gond? A gond a szocfób lelkiismeret furdalásommal van. Hogy mindeközben azon stresszeltem, hogy milyen bunkó vagyok, miért nem vagyok kedvesebb? Rajtam bukna el az összes közösségépítő ebédelés stb stb. Volt, hogy ismeretlen, nagyhangúak közé keveredtünk ebédnél. Akik érdeklődve kíváncsiskodtak, hogy milyen a kaja, amit eszünk. De nekem meg semmi kedvem nem volt megint a kajáról beszélni. Pláne nem olyanokkal, akikhez semmi közöm. Általában a jó ismerőseimmel, barátaimmal már hajlandó vagyok udvariassági köröket futni, és nem akadok ki egyből, de ők meg általában békén hagynak engem, mert ismernek.

Én szeretek csöndben enni, de akkor meg jönnek a megjegyzések, hogy milyen csendes vagyok. IGEN BMEG, CSENDES VAGYOK!! ÉS?! Miért van ez a folyamatos pofázási kényszer? Vagy válaszoljam azt, hogy „neked meg be nem áll a szád!”? Oké, pofázzanak, de ne akarják már, hogy én is asszisztáljak hozzá! Miért kell engem is bevonni? Miért nem tudnak magukkal elpofázgatni? Miért nem lehetek csendes? Van valami illemkódex, amiben benne van, hogy legalább 5 percenként megjegyzést kell tenni a kajára, a hőmérsékletre, a felszolgálásra, egymásra? Miért kell mindig beszélni? Miért érzik sértőnek, ha nem szólok hozzájuk? Ha nem éreznék, akkor nyilván nem erőltetnék annyira, hogy beszéljek. Ez is biztos valami szociálpszichológiai dolog, hogy miért KELL mindig beszélgetni. Majd kutatást végzek.