Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Sokszor megijedek, hogy koncentrációs zavarban szenvedek, de szerencsére ez nem általános. Szorongós helyzetben viszont képtelen vagyok odafigyelni a fontos információkra. Legutóbb elmentem venni valamit, konkrétan epret szedni egy eperföldre. Még sosem voltam, így még ha előtte nem is foglalkoztam vele túl sokat, mikor odaértem ledermedtem, hogy nem tudom, hogy működik a rendszer. Ha viszek tálat, akkor lemérik előtte vagy adnak edényt, amibe szedhetek? Mégis mit mondjak, kérdezzem meg, hogy működik, vagy várjak, hátha elmondják maguktól? Mikor odaértem kifigyeltem, hogy mások miként csinálják, így én is a mérlegre tettem a tálamat, anélkül, hogy bármit mondtam volna. De túl kicsinek találták a tálam, és közölték, hogy két kilónál kevesebbet nem szedhetek, ahhoz pedig túl kicsi a tálam. Ez váratlanul ért, hirtelen nem is értettem mit mondanak, így a reakcióm vicces volt, csak bólogattam és talán még azt is mondtam, hogy jó. De fogalmam sem volt, hogy miről beszéltek, szerencsére nem voltam egyedül, így az ismerősöm kisegített a bajból és válaszolt helyettem értelmesen.

Az a gond, hogy sokszor nem magára a megoldandó problémára figyelek, mert sokkal inkább leköti a figyelmemet az a törekvés, hogy megelőzzem a szorongást, megszégyenülést. Elmerülök a részletekben, figyelmemet magamra és az általam másokban kiváltott reakciókra irányítom, ahelyett, hogy benne lennék maximálisan az adott szituációban és odafigyelnék a problémára. Az egyik önsegítő könyvben van egy fejezet, amely ezzel a problémával is foglalkozik. Ha közeledünk egy félelmet jelentő helyzethez, akkor előtte mondanunk kell magunknak a következőket: " Még ha szorongok is, figyelmemet a megoldandó problémára irányítom" Semmi baj, ez csak szorongás, túlélem, egyszerűen csak teszem a dolgom" " Ez csak adrenalin" " Ez csak egy alkalom, hogy újra használjam a képességeim". Ezeket mondogassuk, nekem sokszor bevált. Nagyon nehéz kitartóan csinálni, gyakran én is elfelejtem, de ha mégis eszemben van, nekem segít.

Régen nem tudtam a buszok dupla ülésén utazni. Nem szerettem, ha mellettem idegenek ültek, mert az már valamilyen kapcsolatot jelent egy számomra ismeretlen emberrel. Sokáig tartott, míg kinőttem. Féltem, hogy ha belül ülök, akkor nem fogok tudni leszállni, mert nem tudok szólni a másiknak, hogy engedjen ki. Ha meg kívül ülök le, akkor végig azon paráznék hogy időben észrevegyem, ha a másik le akar szállni. Ha belül ülök, akkor bárki leülhet mellém, én meg nem akarom, hogy bárki üljön mellém. Ha meg senki nem ül oda, akkor biztos én vagyok büdös/csúnya/koszos/ijesztő, hogy nem mernek mellém ülni. Inkább le sem ültem, ha nem volt szabad egyes ülés. Így lehet egy egyszerű buszos utazást is túlgondolni.

A szakirodalmak a kognitív terápiát nevezik meg, mint a szociális fóbia egy hatékony kezelési módszerét. Nem tudom eldönteni, hogy mit gondoljak róla. Lehetséges varázslatszerűen megváltoztatni a gondolkodásmódunkat, vagy ez csupán tüneti kezelés, a negatív érzelmek elnyomása, a személyiségünk mesterséges befolyásolása? Vagy ez csak akkor sikerülhet, ha a felismerés önszántunkból, belülről fakad?

Egy időben elolvastam néhány önsegítő könyvet, amelyek pozitív gondolkodásra tanítanak és alapvetően a kognitív terápián alapszanak. Bevallom, míg ezeket olvastam és a gyakorlatokat alkalmaztam, jól éreztem magam, megértő voltam másokkal szemben, nem engedtem teret olyan negatív érzéseknek, mint a düh, félelem, lehangoltság. Már-már kezdtem reménykedni, hogy végre jó úton haladok, de sajnos miután abbahagytam az olvasást és a gyakorlatok alkalmazása is feledésbe merült, visszatértem a régi gondolkodásmódomhoz. Nem tudom eldönteni, hogy ez azért történt, mert nem voltam kitartó, túl hamar abbahagytam, vagy ha tovább alkalmazom a terápiában foglaltakat akkor is visszaesést tapasztaltam volna? Gyakran felmerül bennem az a kérdés is, hogy sikerülhet-e megváltoztatni az alaptermészetünket, és ha ezt megtesszük akkor is ugyanazok az emberek maradunk? Vagy agymosottakká válunk?

Számtalan kérdés, amely megint gondolkodásra késztet. Nem tudom a választ, de ismét teszek egy kísérletet, újra elkezdem olvasni az egyik ilyen könyvet. Szorongás, fóbiák, pánik a címe annak a könyvnek, amelyet eddig a leghasznosabbnak találtam. Meglátjuk.

amikor már nem azt szégyellem, hogy nem tudok valamit, hogy csúnya/béna/buta/bunkó vagyok, hanem a szégyent magát. Amikor már rég nem arról szól a történet, hogy nem vagyok jó valamilyen szempontból, hanem, hogy jaj, látszik rajtam, hogy zavar, hogy nem vagyok jó. Amikor undorodom a saját remegő hangomtól, ahogy felveszem a telefont, amikor hideg ráz a saját bénázásomtól, ha ügyet intézek, amikor a többiek helyett is kényelmetlenül érzem magam, mert azt sem tudom, kit keressek, merre menjek, kit kérdezzek, amikor ég a fejem attól, hogy majdnem sírva motyogom, hogy azt sem tudom, amivel 10 perccel előtte foglalkoztam. Ez a szociális fóbia igazi mélysége.

Imádok belemerülni a gondolataimba, még akkor is, ha tudom nem tesz jót. Így mindent csak túlgondolok, de akkor is szeretem. A legjobb hajnalban felkelni, mikor alig kelt fel a nap és körbesétálni a lakhelyemet, ilyenkor még a legtöbb ember alszik, a kutyák sem lármáznak. Ez a legjobb alkalom, hogy egy kicsit magunkba mélyedjünk, csend van és békesség. Mostanában többször fontolgatom, hogy jó lenne elmenni egy zarándokútra. Az El Camino lenne a legjobb, de ahhoz még nem vagyok elég bátor és edzett, nem mellesleg pedig anyagilag is megterhelő egy ilyen út. Magyarországon is létezik zarándokút, kreatívan Magyar Zarándokútnak nevezték el, ezen szeretnék részt venni a közeljövőben. Otthon a négy fal között is lehet elmélkedni, de az teljesen más, mint mikor a szabadban vagyunk egymagunk vagy társasággal, de mindenki a saját gondolataival van elfoglalva. A természet megnyugtat, a madarak csicseregnek. A legjobban az erdei ösvényeket szeretem, főleg nyáron, amikor hőség van, nagyon jó mikor egy ilyen séta, túra alkalmával betévedünk egy erdőbe, jó érzés, mikor a fák hűs árnyékában sétálhatunk.

Vannak emberek, akik nem tudnak csendben maradni, be nem áll a szájuk, mindegy miről beszélnek, a lényeg, hogy mondjanak valamit. Néhány alkalommal volt már szerencsém ilyen emberrel beszélgetni. Bár a beszélgetés ebben az esetben enyhe túlzás, hiszen az ilyen típusú ember, nem beszélget, csupán beszél. Egy idő után rém fárasztó tud lenni, én személy szerint rendesen kimerülök, ha sok időt kell eltöltenem egy ilyen ember társaságában. Az olyan emberfajta a legérdekesebb, aki annyira szereti hallatni a hangját, hogy talán észre sem venné, ha a másik fél rég nem lenne ott, ő akkor is mondaná a mondandóját, nem várja meg, hogy a másik reagáljon, nem is érdekli, hogy mit gondol a másik fél. Két szélsőséges eset, mi szociális fóbiások, és ők sokat beszélők. Mindegyikkel nehéz, a különbség annyi, hogy általában a sokat beszélő embereket nem érdekli mások véleménye. Nem tudnám róluk elképzelni, hogy magukba zuhannak, amiért túl sokat fecsegtek a legutóbbi baráti találkozójukon. Míg mi emésztjük magunkat állandóan, amiért túl csendesek vagyunk. Dehát miért vagyunk, mi rosszabbak, mint szószátyár embertársaink? Nem vagyunk rosszabbak. Sőt, velünk könnyebb, mi jól tudunk hallgatni, mi csak akkor beszélünk, ha van mondanivalónk, nem szeretjük az értelmetlen, felesleges fecsegéseket.

Szeretek autóban, buszon nézelődni, ezért nem szeretem, ha olyan ismerőssel utazok, aki kényszert érez az állandó szájtépésre. Én ilyenkor inkább merengek, vagy olvasok. A legjobban azt utálom, mikor mellém ül egy idegen a buszon és elkezd hozzám beszélni. Nálam egy ilyen helyzet nem okoz különösebben szorongást, mégsem kedvelem. Nem értem, miért érzi szükségét, hogy szóba álljon velem, holott nem is ismer. Ilyenkor elkezd beszélni az időjárásról vagy arról, hogy milyen sokan vannak a buszon, csupa haszontalan, semmitmondó témáról, amiről nem kellene beszélni. Egy ideig megy, hogy figyelmesen reagáljak a fecsegésére, de aztán elunom, elkezdek csak bólogatni és nem odafigyelni. Mennyivel jobb lenne, ha felvállalnám, hogy nem akarok vele beszélgetni és akkor békén hagyna. De nem teszem, sosem teszem, nem akarom megbántani, megsérteni, nem akarok mogorva lenni vele. Téboly, hogy még egy idegen érzéseire is odafigyelek. Ő figyel az én érzéseimre? Arra, hogy talán nem akarok beszélgetni, talán szívesebben agyalnék tovább? Na tessék, még egy példa, hogy miért vagyunk mi jobbak, mint a sokat fecsegő embertársaink.

Daniellaaaval ellentétben nekem most épp van munkám. Micsoda öröm és boldogság. Minden szocfóbos álma egy munkahely, ahol több száz emberrel egy épületben dolgozhat. Ahol olyanok hívnak fel, akikről azt sem tudom, kicsodák, ahol olyanoknak kell írnom, akikről azt sem tudom, hogy kicsodák, ahol soha nem jutok el arra a szintre, hogy NA! Na, most úgy érzem kiismertem magam, a rendszert és a többi itt dolgozót. (Ja, én rettegek az ismeretlenektől, mielőtt még valaki azt hiszi, hogy az jó, ha nem ismerek senkit.) Ahol naponta jönnek elő a paráim. Ahol minden egyes nap egy háború önmagammal. Ebből egy kis ízelítő következik, ami nem olyan régen történt meg velem.

Egyik nap munka vége előtt 40 perccel kaptam az utasítást, hogy hívjam fel a titkárnőt, aki épp szabadságon volt, mert valamit helyette el kellett intéznem. És azóta próbálok rájönni, hogy miért blokkolok le egyből, amint meghallom, hogy csinálni kellene valamit. Azt még nem is tudom, hogy mit, mennyi időt vesz majd igénybe stb, de egyből leblokkolok, hogy jajúristenvilágvége, nekem valamit csinálnom kell majd. Valaki mentsen meg!! Jön egy kis idegremegés és pánik, és úgy érzem, hogy a világegyetem összes reflektora felém fordul (pedig emberek épp nem is figyelnek rám, mert pl egyedül megyek a folyosón a dolgomra, egy lélek se lát) és én meg rettegek, mert most, ebben a pillanatban a világmindenség és a Kozmosz épp rám figyel. És különben is atyaúristenjézuskrisztus, nekem valamit csinálnom kell majd, amit tutibiztosfix, hogy el lehet rontani. Nem is az, hogy én el fogom rontani, hanem elég a hiba lehetősége, és én már leblokkolok. Miután a a titkárnő fél órán keresztül magyarázott nekem telefonban, otthagytam az egyik főnök asztalán egy stóc papírt, hogy alá kellene írnia. És ráírtam, hogy rakja ki az egyik asztalra és akkor én másnap viszem majd tovább, ahová kell. És ez valami hihetetlen szorongást okozott egész este, másnap reggel, hogy nekem azt még tovább kell menedzselnem. Erre másnap bemegyek, megnézem és nincs az asztalon a papírkupac. És ettől megint sokkot kaptam, nem is mertem tovább menni, pedig csak plusz 2 méter, hogy bemenjek a főnökhöz, megkérdezzem, hol vannak a papírok, megkapta-e tegnap, látta-e, inkább iszkoltam el, hogy senki meg se lássa, hogy én arra jártam. Mert akkor ki kell nyitnom a számat. Az egész tiszta ügylet, mert a titkárnője irányított tegnap fél órán keresztül telefonban, hogy mit kell csinálnom, és mondta, hogy akár soron kívül is aláírja ezt nekem a főnök, ne aggódjak, mégis úgy éreztem, hogy belezavarodnék, ha rá kellene kérdeznem, hogy aláírta-e. Mert nem tudom hogyan elmagyarázni, hogy mit. Vagyis el tudom mondani, hogy mit, de mi van, ha nem érti.

Basszus én attól rettegek folyton, hogy nem fognak megérteni. Pedig tudom, hogy akkor sincs semmi, csak tovább kell magyarázni, amíg meg nem értik. És utána csak azon agyaltam, hogy mi történhetett a papírkupaccal, fel akartam vázolni fejben az összes (ÖSSZES!) lehetőséget, hogy felkészülhessek mindre, miközben CSAK MEG KELLETT VOLNA KÉRDEZNI!!

Tudtam, hogy már volt bent a főnök, tehát találkoznia kellett azokkal a papírokkal. És igazából már csak egy lépés lett volna, fel kellett volna vinni pár emelettel feljebb. És azt meg is nézhetném, hogy esetleg nem vitte-e fel már valaki, mert itt minden nyomon követhető. Ha meg nem, akkor meg csak meg kellett volna kérdeznem a főnököt, hogy mi van a papírokkal, és akkor elmondta volna, hogy A) aláírta, itt vannak, B) még nem írta alá, de jó, hogy szólok, itt vannak C) esze ágában sincs aláírni, ezért meg azért, és akkor én elmondtam volna, hogy a titkárnővel minden leegyeztetve, minden rendben… ja, jó, akkor aláírom, itt vannak. De nekem szorongást okoz, hogy használjam a szám, hangot adjak ki, szavakat formáljak és kommunikációt próbáljak végrehajtani. Mert nem fogják megérteni.

Olyan fura, mert már sokszor úgy gondoltam, hogy kezdem ezt kinőni, mert „max addig magyarázok, amíg meg nem értik”. És ez sokszor be is jön, de itt a munkahelyen annyira kis zöldfülűnek érzem magam, hogy szinte blokként van bennem, hogy úgysem tudom elmagyarázni. Pedig senki sem rosszindulatú, sőt, ez a főnök mindenki kedvence, és én is el tudok vele jópofizni, de hivatalos dolgokban, szakkifejezésekben úgy érzem, hogy engem bárki lesöpör az asztalról, jó mélyen az asztal alá, hogy ki se látszódjak. De itt még csak arról sincs szó, csak 4 nyamvadt igazolásról, ami nem is szakmai. De nem, én leblokkolok, mert tuti, hogy ebben az összesen 5 perces hadműveletben én hibázni fogok, el fogok vérezni és akkor mindennek vége.

5 perc, ennyi lett volna, de én inkább visszavonulót fújtam, egy órán át agyaltam a következő lépésen, hogy deríthetném ki, mi lett a papírokkal, valami olyan módon, amiben nem kell kinyitnom a számat. Szóval egy óra szorongás 5 perc helyett. Végül jött a másik titkárnő, hogy a főnök aláírta a papírokat, mit csináljon velük, én meg fogtam őket és tovább vittem, ahová kell. Megkönnyebbülve, hogy nem kellett rákérdeznem...

Olvasok egy könyvet, vagyis egyszerre ötöt, mert nem tudtam eldönteni, melyikkel kezdjem, de most csak egyről lenne szó. Elliot Aronson: A társas lény. Még csak az elején járok, ahol azt írja, hogy minden érzelemnek van érzésbeli és kognitív oldala. Ha az erdőben szembejön velünk egy medve, akkor beindulnak bennünk fiziológiás változások. Adrenalin és annak következményei... Ezt az idegrendszeri választ akkor értelmezzük félelemnek, nem pedig dühnek vagy örömnek, amikor felismerjük, hogy a kiváltó inger egy félelmet kiváltó inger. Vagyis az agyunk fordítja le nekünk, hogy ez a helyzet épp félelmet okoz. Erre csináltak egy kísérletet, bár ők a konformitást kutatták szociál pszichológiai szempontból, de máshogy nézve is érdekes lett az eredmény.

Beadtak egy csomó embernek szintetikus adrenalint, egy részüknek azt mondták, hogy ez valami vitaminkészítmény és majd lesznek mellékhatások (szívdobogás, kézremegés). Akik ezt tudták, azok fel voltak rá készülve, meg tudták magyarázni a tüneteket. Másoknak viszont nem mondták, hogy lesznek tünetek, viszont betettek a csoportokba 1-1 beépített embert. Ezek a beépített emberek egyszer úgy csináltak, mint akikben túlárad az öröm, másik csoportban dühösek lettek. A többi ember pedig őket követte. Azok, akik nem tudták, hogy milyen tünetek várhatóak, amikor olyan fiziológiai reakciókat éreztek saját magukon, aminek eredetével nem voltak tisztában, saját érzéseiket vagy jókedvként, vagy dühként értelmezték, annak megfelelően, ahogy a beépített ember érezte magát. Tehát ugyanazt a fiziológiai tünetegyüttest értelmezték eufóriának, mint amit a másik csoport dühnek. Na most akkor ki gátol meg engem abban, hogy a paráimat, a rám törő remegést, torokszárazságot, izzadást, heves szívdobogást inkább kitörő boldogságnak értelmezzem, mint rettegésnek? Mindenki jobban járna...

A legtöbb problémám álláskeresés során keletkezik. Ha nem kellene munkát keresnem, tulajdonképpen elég jól eléldegélnénk, a szociális fóbiám és én. De mivel 5 hónapja munka nélkül vagyok, egy sor negatív gondolattal, félelemmel kell megküzdenem. Kezdjük ott, hogy kevés álláshirdetést találok, amire alkalmasnak találnám magam. Ha végül találok egyet, ami megfelelő és veszem a bátorságot és beküldöm a jelentkezésem egy hirdetésre, utána rettegve várom, hogy felhívnak-e. Én nem azért drukkolok, hogy felhívjanak, mint a normális emberek, hanem azért, hogy ne hívjanak fel. Természetesen ez kettős érzelem, mert dolgozni is szeretnék, viszont sokszor a félelem erősebb, amit az állásinterjú gondolata okoz. Nagyon sokszor nem hívnak fel, az elmúlt öt hónapban az internetes jelentkezések közül száz helyről egy alkalommal hívtak be elbeszélgetésre. Azt mondják ilyenkor az önéletrajzban kell keresni a hibát, de én még az önéletrajzomat is annyira rossznak találom, hogy nem szeretném bárkinek is megmutatni. Az állásinterjú számomra maga a pokol, de ezt a negatív érzést sikerült valamelyest csökkentenem az elmúlt hónapok során, mégpedig sok gyakorlással. Rengetegszer gyakoroltam az állásinterjú kérdéseit családdal, barátokkal, akivel csak tehettem. Ez segített valamelyest, mert mikor elbeszélgetésen voltam, nem értek váratlanul a kérdések, előre legyártott válaszaim voltak. Természetesen nem elég, hogy vannak válaszaid, egy interjún magabiztosnak és lazának is kell lenni, a legrosszabb ha látják rajtad, hogy izgulsz. Ezt a legnehezebb elérni egy szociális fóbiásnak. Nekem egy alkalommal sikerült, a kognitív terápia segítségével.
Az álláskeresés másik része, hogy ismerősökön keresztül is el lehet helyezkedni. Nekem ez is problémát okoz. Egyrészt szégyellem az ismerőseim előtt, hogy nincs állásom, így ha tehetem nem is hozom szóba. Másrészt kérni nagyon utálok és nem is szoktam, így a legtöbb ismerősöm azt gondolhatja, hogy egyedül szeretném megoldani az állásgondomat.

Elképzeltem már számtalanszor, hogy jön egy jótevő és azt mondja, gyere dolgozz nálunk, nem gond a szociális fóbiád, nagyon sok időd lesz felengedni. Tudom, hogyha ez így lenne, ha megértő emberek között kellene teljesítenem, akkor sikerülne is, hiszen lelkiismeretes vagyok és jó munkaerő. Csak sajnos nincs lehetőségem ezt bebizonyítani, mivel a szociális fóbia gátol ebben, hogy eljussak odáig. Természetesen ezek csak ábrándok, a valóságban nincs ilyen jótevő és a munkahelyen nem ilyen megértőek. Talán még az interjúnál is nagyobb probléma nekem a munkahelyi beilleszkedés. Emberek között lenni, akik azt várják, hogy mindent nagyon hamar megtanulj, hogy mindent tudj, de te úgy érzed, hogy még egy faxgépet sem tudsz kezelni, ez szörnyű. Számtalan kérdésed van, de nem mered feltenni őket, mert nem mutathatod, hogy nem vagy tökéletes, hogy nem tudsz valamit, hiszen ha ezt megtennéd, akkor lehullna a lepel, többé nem tudnád magabiztosnak mutatni magad, onnantól kezdve Te lennél a kis szerencsétlen, aki semmit sem tud és ettől rettegsz a legjobban. Én attól félek a legjobban, ha meglátják rajtam, hogy mennyire izgulok, hogy csendesnek titulálnak, hogy megtudják, hogy mennyi mindent nem tudok, hogy idegesítőnek tartják, hogy minden apró dologra rákérdezek, és attól félek, hogy ezt a későbbiek során már sosem tudom magamról lemosni, hogy én leszek az a munkatárs, aki béna, aki szerencsétlen, aki csendes, akin keresztülnéznek, akit észre sem vesznek, akihez nem szólnak. Persze ilyen gondolatok csak a mi fejünkben fordulnak meg, másoknak természetes, ha az első munkanap izgulunk, ha kérdezünk, vagy ha csendesebbek vagyunk az elején. Az arra való törekvés, hogy másnak mutassuk magunkat és az, hogy folyton arra figyelünk, hogy mások mit gondolnak rólunk, rengeteg energiánkat szívja el, és ezért sem teljesítünk jól, nem tudunk a feladatra koncentrálni maximálisan. Sokkal jobban figyelünk magunkra és a környezetünk reakcióira, mint magára az elvégzendő munkára. Mennyivel könnyebb lenne, ha az új munkahelyen mindenki tudná, hogy szociális fóbiánk van és akkor onnantól kezdve nem kellene magunk másnak mutatni, mint amik vagyok. Nem kellene önbizalommal teli, mindent tudó álarcot viselnünk, megmutatnánk a gyengeségeink és félelmeink, nem zavarna ha szótlanok vagyunk, hiszen tudják miért van ez. Akkor talán végre csak a munkára koncentrálhatnánk. Írjunk petíciót a kormánynak, szociális fóbia barát munkahelyeket szeretnénk!!! :-)

Az egész életem kérdések tömkelege. Miért vagyok más? Miért nem vagyok olyan normális, mint a többi ember? Miért nem tudok egyszerű, hétköznapi életet élni? Könnyedén barátságokat kötni, állást szerezni, elbeszélgetni bárkivel, beilleszkedni egy munkahelyi környezetbe? Nem félni, ha társalognom kell egy ismeretlennel, kézremegés, megsemmisülés érzése nélkül elmenni egy állásinterjúra? Anélkül, hogy eltelne egy nap úgy, hogy nem érzem magam a világ legjelentéktelenebb, legunalmasabb, legbutább, legszánalmasabb élőlényének? Számtalan megválaszolatlan kérdés, ebből áll az életem.

Aki ismer azt mondja badarság ilyeneken gondolkozni, nem értik miért érzem magam így, hiszen okos vagyok, talpraesett és megoldok minden problémát, amivel találkozom. Tudják is ők, mit beszélnek! Nem érzik, amit én. Hogy milyen ha eddigi életem során sosem én irányítottam, hanem valami nálam sokkal hatalmasabb erő, ami megbénít, ledermeszt, gondolkodásra képtelenné teszi az agyam, irányíthatatlan testi tüneteket produkál. A félelem irányít, nem engedi, hogy felszabadult, beszédes legyek, hogy viccelődjek, hogy választékosan és lényegretörően fejezzem ki magam. Uralkodik rajtam, néha felülkerekedek rajta, aztán visszahúz és nem ereszt, a rabja vagyok. Szabadulni szeretnék, de nem tudok. Küszködök, kapálózok, belemegyek félelmet keltő helyzetekbe, remélve, hogy végül megszokom, hogy végül megszabadulok a szociális fóbiától, aztán mikor olyan élethelyzetbe kerülök, amikor nincs már kihívás, amikor csak a biztonságos közegemben vagyok nap, mint nap, akkor ismét elkezdek rettegni, a félelem megint felülkerekedik rajtam, mígnem belefáradok a küzdelembe, megadom magam. Évek alatt fokozatosan a személyiségem részévé válik, egyre nagyobb szerepet tölt be az életemben, végül teljesen a befolyása alá kerülök. Ekkor már nem keresem a kihívást jelentő helyzeteket, védőburkot fonok magam köré, elkényelmesedem, nem mozdulok a védelmet jelentő biztonságos kis közegemből, elkerülő magatartást folytatok, visszaesek újra a régi szintre és úgy érzem nincs kiút, sosem lehetek szabad.

Sírnék, de nem tudok. Szeretném feladni és véget vetni a szenvedésnek, de rá kell, hogy jöjjek, hogy erős bennem az élni akarás, a vágy, hogy egyszer szabad legyek. Utálom magam, mert engedem, hogy a félelem irányítson, közben tudom, hogy vannak értékeim, hogy többre vagyok képes, hogy a képességeimet nem használom ki kellőképpen. De a tulajdonságaimat, amire büszke vagyok nem engedem a felszínre kerülni, hagyom, hogy a félelem elnyomja őket, mígnem már azt sem tudom, hogy ki vagyok, mit akarok az élettől, hogy nem tudom merre haladjak tovább, belemerülök a kilátástalanság érzésébe. Szorongok attól, hogy elmegy mellettem az élet, az idő csak telik és én egyhelyben toporgok.

Tudják is ők "normálisak", hogy milyen nekünk! Nem, nem tudják. Azt gondolják, hogy ez csak hiszti, nyavalygás, hogy egyszerűen csak össze kell szednünk a bátorságunk, megrázni magunkat és tenni a dolgunk, és sikerülhet. Azt mondják ez csak lámpaláz, ők is félnek hasonló helyzetben, ez teljesen normális. Mégis elmennek, megcsinálják, majd túllépnek rajta. Honnan tudnák milyen, mikor már a gondolat is megrémít, hogy meg kell tennünk, mikor mégis eljön a nap és el kell indulnunk otthonról, de a legrosszabb, ha benne vagyunk a helyzetben, nem vagyunk ura önmagunknak, a testünknek, ha remeg a hangunk, ha berekedünk, reszketnek a végtagjaink, az ideg megveti a lábát a gyomrunkban, leblokkol az agyunk, megszólalni sem tudunk vagy ha kinyögünk valamit, elszégyelljük magunkat, hogy mondhattunk ekkora baromságot, szabadulni szeretnénk mihamarabb, bármi áron. Mindenre igent mondunk, bólogatunk, csak mehessünk már. Végre vége, kiszabadultunk a kényes helyzetből. De még mindig nem érezzük jól magunkat. Elfáradtunk, kimerültünk. Elszívta az energiánkat a megfelelési kényszer, a szorongás, a küzdelem, hogy észreveszik rajtunk a tüneteket. Végre kiengedünk, újra tudunk gondolkodni. Gondolkodunk is, hiszen a gondolkodás a lételemünk. Visszaemlékezünk, hogy milyen hülyén viselkedtünk, mennyi butaságot mondtunk. Haragszunk magunkra, amiért túl keveset beszéltünk. Sosem akarunk átélni többet ilyen helyzetet, így inkább megtanuljuk kikerülni őket.

Megszabadulhatunk a szociális fóbiától, ha megbékélünk önmagunkkal, elfogadjuk magunk tökéletlenségét, ha megbocsátunk szüleinknek és környezetünknek azokért a hibákért, amelyeket ellenünk vétettek, amelyeket a defektünk kialakulásáért okként tudunk megnevezni. Meg kell tanulnunk nem előre rágódni a dolgokon, megélni a pillanatokat, vállat vonni és nevetni magunkon és másokon, véget vetni a megfelelési kényszerünknek, kihúzni magunkat és büszkén vállalni önmagunk, a gondolatainkat, a véleményünket. Tessék meg van a megoldás.
De mégis, hogyan csináljuk?