Olvasok egy könyvet, vagyis egyszerre ötöt, mert nem tudtam eldönteni, melyikkel kezdjem, de most csak egyről lenne szó. Elliot Aronson: A társas lény. Még csak az elején járok, ahol azt írja, hogy minden érzelemnek van érzésbeli és kognitív oldala. Ha az erdőben szembejön velünk egy medve, akkor beindulnak bennünk fiziológiás változások. Adrenalin és annak következményei... Ezt az idegrendszeri választ akkor értelmezzük félelemnek, nem pedig dühnek vagy örömnek, amikor felismerjük, hogy a kiváltó inger egy félelmet kiváltó inger. Vagyis az agyunk fordítja le nekünk, hogy ez a helyzet épp félelmet okoz. Erre csináltak egy kísérletet, bár ők a konformitást kutatták szociál pszichológiai szempontból, de máshogy nézve is érdekes lett az eredmény.

Beadtak egy csomó embernek szintetikus adrenalint, egy részüknek azt mondták, hogy ez valami vitaminkészítmény és majd lesznek mellékhatások (szívdobogás, kézremegés). Akik ezt tudták, azok fel voltak rá készülve, meg tudták magyarázni a tüneteket. Másoknak viszont nem mondták, hogy lesznek tünetek, viszont betettek a csoportokba 1-1 beépített embert. Ezek a beépített emberek egyszer úgy csináltak, mint akikben túlárad az öröm, másik csoportban dühösek lettek. A többi ember pedig őket követte. Azok, akik nem tudták, hogy milyen tünetek várhatóak, amikor olyan fiziológiai reakciókat éreztek saját magukon, aminek eredetével nem voltak tisztában, saját érzéseiket vagy jókedvként, vagy dühként értelmezték, annak megfelelően, ahogy a beépített ember érezte magát. Tehát ugyanazt a fiziológiai tünetegyüttest értelmezték eufóriának, mint amit a másik csoport dühnek. Na most akkor ki gátol meg engem abban, hogy a paráimat, a rám törő remegést, torokszárazságot, izzadást, heves szívdobogást inkább kitörő boldogságnak értelmezzem, mint rettegésnek? Mindenki jobban járna...