Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

A legtöbb problémám álláskeresés során keletkezik. Ha nem kellene munkát keresnem, tulajdonképpen elég jól eléldegélnénk, a szociális fóbiám és én. De mivel 5 hónapja munka nélkül vagyok, egy sor negatív gondolattal, félelemmel kell megküzdenem. Kezdjük ott, hogy kevés álláshirdetést találok, amire alkalmasnak találnám magam. Ha végül találok egyet, ami megfelelő és veszem a bátorságot és beküldöm a jelentkezésem egy hirdetésre, utána rettegve várom, hogy felhívnak-e. Én nem azért drukkolok, hogy felhívjanak, mint a normális emberek, hanem azért, hogy ne hívjanak fel. Természetesen ez kettős érzelem, mert dolgozni is szeretnék, viszont sokszor a félelem erősebb, amit az állásinterjú gondolata okoz. Nagyon sokszor nem hívnak fel, az elmúlt öt hónapban az internetes jelentkezések közül száz helyről egy alkalommal hívtak be elbeszélgetésre. Azt mondják ilyenkor az önéletrajzban kell keresni a hibát, de én még az önéletrajzomat is annyira rossznak találom, hogy nem szeretném bárkinek is megmutatni. Az állásinterjú számomra maga a pokol, de ezt a negatív érzést sikerült valamelyest csökkentenem az elmúlt hónapok során, mégpedig sok gyakorlással. Rengetegszer gyakoroltam az állásinterjú kérdéseit családdal, barátokkal, akivel csak tehettem. Ez segített valamelyest, mert mikor elbeszélgetésen voltam, nem értek váratlanul a kérdések, előre legyártott válaszaim voltak. Természetesen nem elég, hogy vannak válaszaid, egy interjún magabiztosnak és lazának is kell lenni, a legrosszabb ha látják rajtad, hogy izgulsz. Ezt a legnehezebb elérni egy szociális fóbiásnak. Nekem egy alkalommal sikerült, a kognitív terápia segítségével.
Az álláskeresés másik része, hogy ismerősökön keresztül is el lehet helyezkedni. Nekem ez is problémát okoz. Egyrészt szégyellem az ismerőseim előtt, hogy nincs állásom, így ha tehetem nem is hozom szóba. Másrészt kérni nagyon utálok és nem is szoktam, így a legtöbb ismerősöm azt gondolhatja, hogy egyedül szeretném megoldani az állásgondomat.

Elképzeltem már számtalanszor, hogy jön egy jótevő és azt mondja, gyere dolgozz nálunk, nem gond a szociális fóbiád, nagyon sok időd lesz felengedni. Tudom, hogyha ez így lenne, ha megértő emberek között kellene teljesítenem, akkor sikerülne is, hiszen lelkiismeretes vagyok és jó munkaerő. Csak sajnos nincs lehetőségem ezt bebizonyítani, mivel a szociális fóbia gátol ebben, hogy eljussak odáig. Természetesen ezek csak ábrándok, a valóságban nincs ilyen jótevő és a munkahelyen nem ilyen megértőek. Talán még az interjúnál is nagyobb probléma nekem a munkahelyi beilleszkedés. Emberek között lenni, akik azt várják, hogy mindent nagyon hamar megtanulj, hogy mindent tudj, de te úgy érzed, hogy még egy faxgépet sem tudsz kezelni, ez szörnyű. Számtalan kérdésed van, de nem mered feltenni őket, mert nem mutathatod, hogy nem vagy tökéletes, hogy nem tudsz valamit, hiszen ha ezt megtennéd, akkor lehullna a lepel, többé nem tudnád magabiztosnak mutatni magad, onnantól kezdve Te lennél a kis szerencsétlen, aki semmit sem tud és ettől rettegsz a legjobban. Én attól félek a legjobban, ha meglátják rajtam, hogy mennyire izgulok, hogy csendesnek titulálnak, hogy megtudják, hogy mennyi mindent nem tudok, hogy idegesítőnek tartják, hogy minden apró dologra rákérdezek, és attól félek, hogy ezt a későbbiek során már sosem tudom magamról lemosni, hogy én leszek az a munkatárs, aki béna, aki szerencsétlen, aki csendes, akin keresztülnéznek, akit észre sem vesznek, akihez nem szólnak. Persze ilyen gondolatok csak a mi fejünkben fordulnak meg, másoknak természetes, ha az első munkanap izgulunk, ha kérdezünk, vagy ha csendesebbek vagyunk az elején. Az arra való törekvés, hogy másnak mutassuk magunkat és az, hogy folyton arra figyelünk, hogy mások mit gondolnak rólunk, rengeteg energiánkat szívja el, és ezért sem teljesítünk jól, nem tudunk a feladatra koncentrálni maximálisan. Sokkal jobban figyelünk magunkra és a környezetünk reakcióira, mint magára az elvégzendő munkára. Mennyivel könnyebb lenne, ha az új munkahelyen mindenki tudná, hogy szociális fóbiánk van és akkor onnantól kezdve nem kellene magunk másnak mutatni, mint amik vagyok. Nem kellene önbizalommal teli, mindent tudó álarcot viselnünk, megmutatnánk a gyengeségeink és félelmeink, nem zavarna ha szótlanok vagyunk, hiszen tudják miért van ez. Akkor talán végre csak a munkára koncentrálhatnánk. Írjunk petíciót a kormánynak, szociális fóbia barát munkahelyeket szeretnénk!!! :-)