Imádok belemerülni a gondolataimba, még akkor is, ha tudom nem tesz jót. Így mindent csak túlgondolok, de akkor is szeretem. A legjobb hajnalban felkelni, mikor alig kelt fel a nap és körbesétálni a lakhelyemet, ilyenkor még a legtöbb ember alszik, a kutyák sem lármáznak. Ez a legjobb alkalom, hogy egy kicsit magunkba mélyedjünk, csend van és békesség. Mostanában többször fontolgatom, hogy jó lenne elmenni egy zarándokútra. Az El Camino lenne a legjobb, de ahhoz még nem vagyok elég bátor és edzett, nem mellesleg pedig anyagilag is megterhelő egy ilyen út. Magyarországon is létezik zarándokút, kreatívan Magyar Zarándokútnak nevezték el, ezen szeretnék részt venni a közeljövőben. Otthon a négy fal között is lehet elmélkedni, de az teljesen más, mint mikor a szabadban vagyunk egymagunk vagy társasággal, de mindenki a saját gondolataival van elfoglalva. A természet megnyugtat, a madarak csicseregnek. A legjobban az erdei ösvényeket szeretem, főleg nyáron, amikor hőség van, nagyon jó mikor egy ilyen séta, túra alkalmával betévedünk egy erdőbe, jó érzés, mikor a fák hűs árnyékában sétálhatunk.

Vannak emberek, akik nem tudnak csendben maradni, be nem áll a szájuk, mindegy miről beszélnek, a lényeg, hogy mondjanak valamit. Néhány alkalommal volt már szerencsém ilyen emberrel beszélgetni. Bár a beszélgetés ebben az esetben enyhe túlzás, hiszen az ilyen típusú ember, nem beszélget, csupán beszél. Egy idő után rém fárasztó tud lenni, én személy szerint rendesen kimerülök, ha sok időt kell eltöltenem egy ilyen ember társaságában. Az olyan emberfajta a legérdekesebb, aki annyira szereti hallatni a hangját, hogy talán észre sem venné, ha a másik fél rég nem lenne ott, ő akkor is mondaná a mondandóját, nem várja meg, hogy a másik reagáljon, nem is érdekli, hogy mit gondol a másik fél. Két szélsőséges eset, mi szociális fóbiások, és ők sokat beszélők. Mindegyikkel nehéz, a különbség annyi, hogy általában a sokat beszélő embereket nem érdekli mások véleménye. Nem tudnám róluk elképzelni, hogy magukba zuhannak, amiért túl sokat fecsegtek a legutóbbi baráti találkozójukon. Míg mi emésztjük magunkat állandóan, amiért túl csendesek vagyunk. Dehát miért vagyunk, mi rosszabbak, mint szószátyár embertársaink? Nem vagyunk rosszabbak. Sőt, velünk könnyebb, mi jól tudunk hallgatni, mi csak akkor beszélünk, ha van mondanivalónk, nem szeretjük az értelmetlen, felesleges fecsegéseket.

Szeretek autóban, buszon nézelődni, ezért nem szeretem, ha olyan ismerőssel utazok, aki kényszert érez az állandó szájtépésre. Én ilyenkor inkább merengek, vagy olvasok. A legjobban azt utálom, mikor mellém ül egy idegen a buszon és elkezd hozzám beszélni. Nálam egy ilyen helyzet nem okoz különösebben szorongást, mégsem kedvelem. Nem értem, miért érzi szükségét, hogy szóba álljon velem, holott nem is ismer. Ilyenkor elkezd beszélni az időjárásról vagy arról, hogy milyen sokan vannak a buszon, csupa haszontalan, semmitmondó témáról, amiről nem kellene beszélni. Egy ideig megy, hogy figyelmesen reagáljak a fecsegésére, de aztán elunom, elkezdek csak bólogatni és nem odafigyelni. Mennyivel jobb lenne, ha felvállalnám, hogy nem akarok vele beszélgetni és akkor békén hagyna. De nem teszem, sosem teszem, nem akarom megbántani, megsérteni, nem akarok mogorva lenni vele. Téboly, hogy még egy idegen érzéseire is odafigyelek. Ő figyel az én érzéseimre? Arra, hogy talán nem akarok beszélgetni, talán szívesebben agyalnék tovább? Na tessék, még egy példa, hogy miért vagyunk mi jobbak, mint a sokat fecsegő embertársaink.