Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Daniellaaaval ellentétben nekem most épp van munkám. Micsoda öröm és boldogság. Minden szocfóbos álma egy munkahely, ahol több száz emberrel egy épületben dolgozhat. Ahol olyanok hívnak fel, akikről azt sem tudom, kicsodák, ahol olyanoknak kell írnom, akikről azt sem tudom, hogy kicsodák, ahol soha nem jutok el arra a szintre, hogy NA! Na, most úgy érzem kiismertem magam, a rendszert és a többi itt dolgozót. (Ja, én rettegek az ismeretlenektől, mielőtt még valaki azt hiszi, hogy az jó, ha nem ismerek senkit.) Ahol naponta jönnek elő a paráim. Ahol minden egyes nap egy háború önmagammal. Ebből egy kis ízelítő következik, ami nem olyan régen történt meg velem.

Egyik nap munka vége előtt 40 perccel kaptam az utasítást, hogy hívjam fel a titkárnőt, aki épp szabadságon volt, mert valamit helyette el kellett intéznem. És azóta próbálok rájönni, hogy miért blokkolok le egyből, amint meghallom, hogy csinálni kellene valamit. Azt még nem is tudom, hogy mit, mennyi időt vesz majd igénybe stb, de egyből leblokkolok, hogy jajúristenvilágvége, nekem valamit csinálnom kell majd. Valaki mentsen meg!! Jön egy kis idegremegés és pánik, és úgy érzem, hogy a világegyetem összes reflektora felém fordul (pedig emberek épp nem is figyelnek rám, mert pl egyedül megyek a folyosón a dolgomra, egy lélek se lát) és én meg rettegek, mert most, ebben a pillanatban a világmindenség és a Kozmosz épp rám figyel. És különben is atyaúristenjézuskrisztus, nekem valamit csinálnom kell majd, amit tutibiztosfix, hogy el lehet rontani. Nem is az, hogy én el fogom rontani, hanem elég a hiba lehetősége, és én már leblokkolok. Miután a a titkárnő fél órán keresztül magyarázott nekem telefonban, otthagytam az egyik főnök asztalán egy stóc papírt, hogy alá kellene írnia. És ráírtam, hogy rakja ki az egyik asztalra és akkor én másnap viszem majd tovább, ahová kell. És ez valami hihetetlen szorongást okozott egész este, másnap reggel, hogy nekem azt még tovább kell menedzselnem. Erre másnap bemegyek, megnézem és nincs az asztalon a papírkupac. És ettől megint sokkot kaptam, nem is mertem tovább menni, pedig csak plusz 2 méter, hogy bemenjek a főnökhöz, megkérdezzem, hol vannak a papírok, megkapta-e tegnap, látta-e, inkább iszkoltam el, hogy senki meg se lássa, hogy én arra jártam. Mert akkor ki kell nyitnom a számat. Az egész tiszta ügylet, mert a titkárnője irányított tegnap fél órán keresztül telefonban, hogy mit kell csinálnom, és mondta, hogy akár soron kívül is aláírja ezt nekem a főnök, ne aggódjak, mégis úgy éreztem, hogy belezavarodnék, ha rá kellene kérdeznem, hogy aláírta-e. Mert nem tudom hogyan elmagyarázni, hogy mit. Vagyis el tudom mondani, hogy mit, de mi van, ha nem érti.

Basszus én attól rettegek folyton, hogy nem fognak megérteni. Pedig tudom, hogy akkor sincs semmi, csak tovább kell magyarázni, amíg meg nem értik. És utána csak azon agyaltam, hogy mi történhetett a papírkupaccal, fel akartam vázolni fejben az összes (ÖSSZES!) lehetőséget, hogy felkészülhessek mindre, miközben CSAK MEG KELLETT VOLNA KÉRDEZNI!!

Tudtam, hogy már volt bent a főnök, tehát találkoznia kellett azokkal a papírokkal. És igazából már csak egy lépés lett volna, fel kellett volna vinni pár emelettel feljebb. És azt meg is nézhetném, hogy esetleg nem vitte-e fel már valaki, mert itt minden nyomon követhető. Ha meg nem, akkor meg csak meg kellett volna kérdeznem a főnököt, hogy mi van a papírokkal, és akkor elmondta volna, hogy A) aláírta, itt vannak, B) még nem írta alá, de jó, hogy szólok, itt vannak C) esze ágában sincs aláírni, ezért meg azért, és akkor én elmondtam volna, hogy a titkárnővel minden leegyeztetve, minden rendben… ja, jó, akkor aláírom, itt vannak. De nekem szorongást okoz, hogy használjam a szám, hangot adjak ki, szavakat formáljak és kommunikációt próbáljak végrehajtani. Mert nem fogják megérteni.

Olyan fura, mert már sokszor úgy gondoltam, hogy kezdem ezt kinőni, mert „max addig magyarázok, amíg meg nem értik”. És ez sokszor be is jön, de itt a munkahelyen annyira kis zöldfülűnek érzem magam, hogy szinte blokként van bennem, hogy úgysem tudom elmagyarázni. Pedig senki sem rosszindulatú, sőt, ez a főnök mindenki kedvence, és én is el tudok vele jópofizni, de hivatalos dolgokban, szakkifejezésekben úgy érzem, hogy engem bárki lesöpör az asztalról, jó mélyen az asztal alá, hogy ki se látszódjak. De itt még csak arról sincs szó, csak 4 nyamvadt igazolásról, ami nem is szakmai. De nem, én leblokkolok, mert tuti, hogy ebben az összesen 5 perces hadműveletben én hibázni fogok, el fogok vérezni és akkor mindennek vége.

5 perc, ennyi lett volna, de én inkább visszavonulót fújtam, egy órán át agyaltam a következő lépésen, hogy deríthetném ki, mi lett a papírokkal, valami olyan módon, amiben nem kell kinyitnom a számat. Szóval egy óra szorongás 5 perc helyett. Végül jött a másik titkárnő, hogy a főnök aláírta a papírokat, mit csináljon velük, én meg fogtam őket és tovább vittem, ahová kell. Megkönnyebbülve, hogy nem kellett rákérdeznem...