Egy könyvben azt olvastam, hogy nincs értelme haragudni a szüleinkre, hibáztatni őket, amiért ilyenek lettünk, nem érdemes őket okolni a lelki problémáink miatt. A "gyógyulás" egyik lépése, ha képesek vagyunk megbocsátani. Felesleges azon rágódni, hogy mit nem kaptunk meg, hiszen amit nem kaptunk meg gyerekkorban azt már sosem kaphatjuk meg, az időt nem forgathatjuk vissza. Ezzel egyetértek, de nekem nem megy. Próbáltam megérteni őket, mentséget találni számukra. Sokat dolgoztak, nem tudtak rám figyelni, nem tudtak velem annyit törődni, amennyit kellett volna, ez a magyarázatuk. Ez így érthető. De mi van, ha még felnőtt létemre is gyereknek érzem magam ezen a téren, ha még mindig a szüleim figyelmét szeretném kikövetelni, és ha ez nem történik meg, duzzogok mint egy gyerek, rágódom ezen hosszú órákat? Túl érzékeny vagyok, ha rosszul érint, mikor mondok valamit és a második mondatom után, a mondandóm közepén otthagynak, vagy rám csukják az ajtót, demonstrálva, hogy mennyire nem érdekli őket, amit mondok? Ha megbocsátok nekik és azt mondom, hogy nincs szükségem a hozzám közelállók törődésére és figyelmére ahhoz, hogy jól érezzem magam, akkor a gyógyulás útjára léphetek? Micsoda egy abszurd dolog, a szeretteim figyelmére vágyok, miközben ha egy idegen, de legfőképp egy befolyásos ember, egy munkaadó, vagy főnök figyelme szegeződik rám, akkor pedig bepánikolok, leblokkolok.