Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Az egész hétvégét gondolatban azzal töltöttem, hogy kordában tartsam a félelmemet. Már nem az interjútól magától féltem, hanem attól, hogy félni fogok. Ha jött a szorongós érzés, akkor jött magával az a gondolat is, hogy ezt nem szabad. Pedig természetes érzés a félelem, szabad félni, a félelem emberi érzés. Végül egész jól alakultak a dolgok, még aludni is tudtam az interjút megelőző éjszakán.

Az interjú is jól alakult, nem voltam olyan stresszes állapotban, hogy ne lettem volna ura annak, amit mondok. Egészen választékosan és érthetően fejeztem ki magam, laza voltam és mosolygós. Végül nem kapom meg az állást, mert túlképzettnek tituláltak, ezt már az elbeszélgetés elején közölték velem, aztán az interjú végén volt valami, amit nem jól csináltam, volt egy kérdés, amire nem akartam válaszolni, és azt mondtam, hogy ez most nem fog menni, és, hogy hirtelen ideges lettem, erre nem számítottam stb. Ezt nem kellett volna, és igazából ezért érzem rosszul magam, nem kellett volna idegességre hivatkozni, hiszen pont azt akartam palástolni és amúgy sem voltam túlzottan ideges, egyszerűen nem akartam válaszolni.

Utólag örülök, hogy jól sikerült az interjú, de a végén történt hibám miatt kicsit rosszul érzem magam. Ez megint a túl sok elvárás miatt van, amit magammal szemben tanúsítok, mivel nekem nem szabad hibáznom, mindig maximálisan kell teljesítenem. Hiába sikerült jól az interjú nagy része, ha volt egy dolog, amit nem jól csináltam, akkor az felülírja az egészet. Hogy tudnék engedékenyebb lenni magammal?

Azt többször észrevettem, hogy az interjúztató figyeli a kezem. Nem tudom miért tette. Lehet, hogy tördeltem a kezem? Most kivételesen nem magamra figyeltem, hanem a válaszokra és az interjúztatóra. Remélem, hogy nem így volt, mert akkor idegesnek tűnhettem. Az is lehet, hogy egyszerűen csak odanézett, végül is én is néztem az ő kezét, azt is megfigyeltem, hogy volt jegygyűrűje. :-)