A szociális fóbia gyakorlással nem igazán gyógyul meg. Amikor meg kell tennünk egy rettenetes feladatot, mint pl visszavinni egy könyvet a könyvtárba, akkor baromira szorongunk közben. Ha ne adj isten, ennek ellenére megtesszük a rettegett dolgot, akkor abból önbizalmat kellene nyernünk, így hangzik logikusnak. Most már könnyebben mennék be egy másik könyvtárba, elvileg.

Na most két eset áll fenn. Vagy annyira szorongunk, hogy nem tudjuk kezelni, és túl nagy a sokkterápia, leblokkolunk és beégünk még jobban, mint addig valaha. Utána bújnánk el az egész világ elől. Így erősödik a fóbia. Vagy szorongunk, de jól elvégezzük a dolgot, mint én a könyvtárral. De miután megtettük, nem azt érezzük, hogy milyen ügyesek vagyunk, hanem azért szégyelljük magunkat, amiért nekünk ez ekkora macera, hiszen milyen bénák vagyunk már, hogy egy 5 perces sima ügy miatt a fél napot előtte átremegjük. És jól lehordjuk magunkat. Nem az eredményt jegyezzük meg, hanem a megelőző remegést, ami borzalmas volt. És jól megrugdossuk magunkat amiatt, mert még ennyire sem vagyunk képesek, amiatt, mert szocfóbosok vagyunk.

Persze ettől függetlenül még ezt tartom a járható útnak, hogy belemegyünk egyre nagyobb dolgokba. Csak éppen szükség van olyan segítségre, aki/ami fejbe kólint utána, hogy észrevegyük magunkat, hogy az eredményt értékeljük, ne a remegésben mérjük a haladást. Remélem, hogy ez vezet valahová, de én is csak egy féléve jöttem rá, hogy miért nem szerettem meg a telefonálást 20-adjára sem. Mert nem arra figyeltem, hogy jé, elintéztem egy ügyet és tök értelmesen válaszoltam, hanem csak az a szörnyű emlék égett a fejembe, hogy kiesik a telefonkagyló a kezemből, annyira remeg, és mindjárt elájulok. És milyen égő, hogy még erre sem vagyok képes. Most már nem arra figyelek, hogy milyen tünetek jönnek elő, hanem arra, hogy elvégeztem, amit kellett. Ettől még nem lesz sokkal könnyebb megtenni, de ez alapján legalább utólag tudom értékelni magam a földbe döngölés helyett.