Rettegek a könyvtáraktól. Egyedül még soha nem is mentem a közelükbe sem. Egyszerűen annyira bonyolultak és felfoghatatlanok számomra, hogy megrémítenek. Mert ahol nem tudok kiigazodni, ott szorongok. Meg az új helyeken is. A kettő együtt meg... Milyen egyszerű, hogy egy letisztult rendszerű és szervezetű munkahelyen dolgozhatok (Pfff, pont NEM :))

Főnököm kezembe nyomott pár könyvet, hogy vigyem vissza a könyvtárba (nem futárként, se nem titkárnőként dolgozom). Már eleve ez a feladat fennakadást okozott a fejemben. Na igen, erre vagyok jó, hogy könyveket vigyek vissza. Persze nemet nem mondtam, mert miért mondanék nemet a főnöknek? Pláne, hogy tisztában vagyok vele, hogy a sok beosztottja közt én vagyok a legnagyobb csicska (szocfób és önbizalomhiány ide vagy oda, ez tény).

Nem volt más választásom, mint fogni a könyveket és belevágni a kalandba. Ahogy munka után kiléptem az utcára, valami bekapcsolt nálam. Jött a remegés, az idegesség, ahogy sorsszerűen közeledtem a világvége felé. Mert ilyenkor megint rám zoomol a kamera, ahogy lélegzet visszafojtva figyelem önmagam, miként rohanok a vesztembe. Mire a könyvtár közelébe értem, már kisebb pánik lett úrrá rajtam. El fogom rontani, oda se fogok találni. Ezek a gondolatok, érzések és félelmek jönnek maguktól, nem kell hívni őket. Most egy "normális" embernek nehéz megérteni, hogy mi olyan félelmetes egy 5 perces könyv leadásban. Nekem rettenetes. Mert nem tudom, hová kell menni, nem tudom, mi ennek a menete, ismeretlenekkel kapcsolatot kell felvenni.

Én mindig is a halogatós szocfóbos voltam, aki előre retteg mindentől, nem mer megtenni, elindulni, belevágni, majd inkább holnap. Utána meg már felejtem is el az egészet. Ha egyszer túl vagyok rajta, akkor már nem emésztem magam flashback-ekkel. Aztán persze tök kedves volt a recepciós, látta, hogy először járok arra, a könyveket is le tudtam adni stb stb. Megint csak előtte paráztam túl a dolgokat. Vagyis csak fiziológiailag. Mentálisan kifejezetten kíváncsi voltam a helyzetre, mint egy kísérletre.