Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Szerintem én vagyok az egyetlen ember a Földön, aki megfürdetve, megfésülve viszi a kutyáját a kutyakozmetikushoz. Mások azért viszik a kisállatukat oda, hogy tegye rendbe őket. Ebbe beletartozik a fürdetés, nyírás, fésülés. Én azért viszem őket tisztán és rendbe téve, hogy nehogy a kutyakozmetikus azt gondolja rólam, hogy elhanyagolom a kutyáim, hogy nem vagyok jó gazda. Mikor fésüli, feszülten figyelem, hogy nehogy találjon egy szőrcsomót a szőrében, mert akkor az lehet a benyomása, hogy nem ápolom rendesen a kutyát. Ez olyan, minthogy a fodrászhoz, sem megyünk frissen mosott, befésült, behajlakkozott hajjal. Ha jobban belegondolok, hogyha járnék fodrászhoz, lehet, hogy úgy mennék oda, ha meg nem lőném be a hajam, akkor végig azon agyalnék, hogy mit gondol rólam, mennyire elhanyagolom a hajam. Ez valószínűleg butaság, hiszen meglepődnénk, hogy a legtöbb ember mennyire elhanyagolt szőrrel viszi a kisállatát a kozmetikushoz. Múltkor mondta is a hölgy, hogy én nagyon rendes gazda vagyok, mert látszik, hogy mennyire odafigyelek a kiskutyám szőrére és mennyire ápolom. Ez jól esett. Viszont így emiatt a megjegyzés miatt most már biztos, hogy sosem viszem ápolatlanul oda, mert a mindenkinek megfelelni akarás miatt úgy érezném, hogy ha egyszer csúnya szőrrel vinném, akkor csalódást okoznék. Ez már tényleg beteges!

Minden munkahelyemen már előre rettegek attól, hogy előbb-utóbb lesz olyan munkatársam, aki majd kikezd. Egyfolytában azon töprengek, hogy ez miért történik meg mindig? Most megpróbálom más szemszögből nézni a problémát és nem mártírnak beállítani magam. Lehet, hogy nem azért történik ez meg, mert gyengének látnak mások, hanem egyszerűen ez az embertípus bárki mást kikezdene, aki a helyemben lenne. Egyszerűen egy új dolgozónak ezen túl kell esni, szembe kell néznie a rosszindulatú kollégákkal. Viszont egy "normális" ember lehet, hogy nem venné ennyire magára a dolgot, én viszont nagyon rosszul érzem magam emiatt. Rossz kedvvel megyek dolgozni, gyomorideggel. Ez a munkatárs megkeseríti a mindennapjaimat. Új feladatokat fogok kapni, nagyobb felelősséggel járó munkát fogok végezni, mint az a személy, akinek a helyére kerültem. Ezeket az új feladatokat ez a rosszindulatú munkatárs tanítja meg nekem, vagyis neki kellene. De mivel ő nem az a kedves, megértő fajta, hanem ennek az ellenkezője, így a betanításom kicsit nehézkes. Lépten-nyomon azon van, hogy megalázzon, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon mások előtt, hogy kis szerencsétlennek lássanak mások. Én pedig anélkül is így érzem magam, hát még akkor, ha valaki ezen munkálkodik, hogy méginkább megkeserítse a napjaim. Minősíthetetlen hangnemben beszél velem, mintha én lennék a világ legbénább embere.

Két napja végül a sarkamra álltam és megpróbáltam vele beszélni, sajnos nem sok sikerrel. Nem vett komolyan, úgy éreztem nem is figyel arra, amit mondok. Közben végig remegtem, nehéz volt kiállni magamért, de jól esett és büszke voltam magamra. Azóta is naponta összeveszek vele és utána néhány perc múlva ismét jópofizunk egymással, mintha mi sem történt volna. Utálom az alakoskodást, de sajnos be kell, hogy lássam, hogy ez egy ilyen világ, ahol nem tehet mást az ember.

A héten elkövettem az első hibát, amióta az új munkahelyemen vagyok. Egy német levelezés kapcsán elnéztem valamit, ami miatt a főnökömnek magyarázkodnia kellett mások előtt. A nemtetszését ki is nyilvánította és jól letorkolt, amiért figyelmetlen voltam. Akkor abban a helyzetben azt sem tudtam mit mondjak, kérjek elnézést, vagy kezdjem el mentegetni magam. Inkább a szocfóbosok legfőbb problémamegoldó eszközét alkalmaztam, azaz hallgattam. Hozzá kell tennem, hogy nem csak az én hibám volt, hogy elnéztem a levelet, mert a német fél a régi levelezésünk legaljára írta a szöveget, és mivel gyorsan kellett intézkedni, így nem volt időm és alkalmam a régi levelezéseket is átolvasni. Tehát, miután letolt a főnököm, nem is tudtam, mitévő legyek. Eszembe jutottak a kognitív terápia jól ismert tanácsai: "nem baj, ha hibázok, hiszen én is ember vagyok" stb. De közben nagyon rosszul éreztem magam. A főnököm előtt annyira szégyelltem magam, még a tekintete is fájt, azt akartam, hogy nyeljen el a föld, hogy ne nézzen rám, hogy ne vegye észre, hogy ott vagyok. Ha találkoztam vele a folyosón lesütött szemmel mentem el mellette. Szégyelltem, hogy hibáztam és a haragja miatt azt gondoltam, hogy most nagyon utál és azt szeretné, ha nem is léteznék. Ami persze megint butaság. Egy óra múlva aztán megpróbáltam túltenni magam az egészen és a kognitív terápia okosságait mondogattam magamnak, kihúztam magam és egyfolytában a főnököm tekintetét kerestem. Remélem nem értette félre. Szóval ez a gyakorlat arra volt jó, hogy felvállaljam, hogy hibáztam és ne szégyelljem magam miatta. Megtörtént, de ettől még nem lettem rosszabb, ettől még ugyanaz az ember vagyok, mint előtte. Aztán másnap szóba hoztam a főnököm előtt a hibám, mondtam neki, hogy azért nem vettem észre, mert a régi levelezés aljára írták. Ő pedig teljesen megértően és kedvesen mondta, hogy semmi gond, csak legközelebb jobban figyeljek oda. 

Minden nap ugyanabban az időpontban megyek ebédelni a munkahelyemen. A takarítónő pedig pont akkor mossa fel a lépcsőházat. Senki más nem ebédel ekkor, csak én. Pont azért is megyek ilyenkor, hogy ne kelljen kényszerbeszélgetésekbe bonyolódnom másokkal étkezés közben. Ilyenkor legalább nyugi van, elbújhatok kicsit, lazíthatok az ebédszünetemben. Vagyis így lenne, ha a takarítónő nem tenne keresztbe. Mikor belépek a lépcsőházba, már megérzem a tisztítószer illatát, akkor már tudom, hogy megint rosszkor jöttem. Első egy-két nap, még nem volt belőle probléma, elintéztem egy elnézéskéréssel. De aztán már láttam rajta, hogy mennyire haragszik, hogy mindig összemászom a frissen mosott lépcsőket. Kezdtem magam egyre rosszabbul érezni emiatt. Amíg ettem, mindvégig azon agyaltam, hogy meddig húzzam el az ebédszünetemet, hogy ne kelljen visszafele is találkoznom vele és ne lássa, hogy megint elcseszem a munkáját. De sosem sikerült addig elnyújtanom, visszafele is szembesülnöm kellett a rosszalló pillantásaival. Aztán az egyik nap még be is szólt valamit. Rosszul esett, szocfóbos lettem megint egy pillanatig, de aztán kihúztam magam és mintha meg sem hallottam volna, amit mondott mentem ebédelni. Ekkor vérig sértődtem, és megfogadtam, hogy elkerülöm a takarítónőt. Így néhány napja inkább már nem is megyek ebédelni, csak olyan ételt hozok, amit az irodában is megehetek. Szocfóbos megoldás.

Azt hiszem, hogy a szociális fóbia gyógyulásának hátterét az önelfogadás adhatja meg. Ha előjön a szociális fóbiám, akkor általában azért van, mert másnak akarom mutatni magam, mint amilyen vagyok, vagy félek, hogy hibázni fogok, hogy unalmas leszek, hogy butának gondolnak mások. Én nem csak szociális fóbiás vagyok, hanem egy kicsit aszociális is, introvertált személyiség. Mindegy, hogy nevezzük, a lényeg, hogy gyakran vannak olyan napjaim, pillanataim, mikor senkihez nincs kedvem szólni, mikor egyszerűen csak ahhoz van kedvem, hogy figyeljek másokat, vagy a gondolataimba merülve ücsörögjek. Olyan munkahelyet szeretnék, ahol kevés ember van, és akik inkább a munkájukra koncentrálnak, mintsem arra, hogy szociális kapcsolatokat építsenek ki. 

Engem mindig mindenhol nehezen fogadtak el, állandóan azzal törődtek, hogy miért vagyok ilyen, kevesen próbáltak meg úgy hozzám állni, hogy ilyen vagyok és kész. Nem csoda, ha magam sem tudtam elfogadni sosem. De ennek vége, azon vagyok, hogy így szeresem magam. Fogadjam el, ha olyan napom van, hogy nincs kedvem senkihez sem szólni, fogadjam el, ha hibázok a munkahelyen, fogadjam el, ha nincs kedvem barátkozni a munkahelyen, mivel nem szimpatikusak az ott dolgozó emberek. Nem egyszerű dolog, belátom, de nem is lehetetlen. Egyszerűen a gondolkodásmódunkat kell megváltoztatni ezzel kapcsolatban is. Nem hittem ebben sosem, hogy ez lehetséges, de néhány hónapja, mióta apróbb változásokat fedezek fel magamon, mégis szembesültem vele, hogy ez nem butaság. A kognitív terápia tényleg hasznos, nem megy egyik pillanatról a másikra, hiszen az évek alatt berögzült gondolkodásmódunkat nehéz megváltoztatni. 

A munkahelyemen mostanság így indulok neki egy napnak: Ha elbocsátanak, akkor mi van? Ha csendes leszek ma, akkor mi van? Ha hibázni fogok. Na és? Ember vagyok, én is hibázhatok. Minden reggel úgy indulok neki, hogy lehet, hogy ez lesz az utolsó napom, vagy a holnapi, mert kirúgnak, vagy én mondok fel. Nem baj, ezzel nem törődöm. Egyszerűen arra koncentrálok, hogy elvégezzem a feladataimat. Ha lassú leszek, nem baj, ha magamba fordulva csinálom a munkám, az sem baj. Minden tőlem telhetőt megteszek, a többi nem fontos. Nem számít, mi lesz utána. Minden más körülmény tőlem független. A személyiségem nem változtathatom meg, olyan vagyok, amilyen. Ez van. De magamhoz képest a maximumot nyújtom és csak ez számít.

David Burns több könyvével is próbálkoztam már. Egyik sem kifejezetten szociális fóbiával foglalkozik, de a kognitív terápia miatt nagyon hasznosnak éreztem. Van egy szimplán Feeling Good-nak nevezett könyve, amivel először találkoztam. Nem jutottam sokáig benne annak ellenére, hogy egyetértek a gondolatmenetével. Egyrészt pdf-ben volt csak meg, gépen nem szeretek olvasni, másrészt néhol nagyon száraznak éreztem az akkori hangulatomhoz. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy már az a pár oldal is, amit kiolvastam belőle, az alapjában változtatta meg a szociális fóbiához és a gondolkodásomhoz való hozzáállásomat.

Ezt követte a 10 Days to Self-Esteem könyve, ugyanazokkal az elméleti alapokkal. Nekem a szocfóbom nagyon szorosan függ össze az önbizalomhiányommal, önértékelésemmel, így adta magát, hogy kipróbáljam ezt a könyvét is. Ez egy sokkal gyakorlatiasabb könyv, két szocfóbos barátommal neki is kezdtünk a gyakorlatainak. Sajnos csak nagyjából sikerült lefordítani, így sok példa és gondolat elveszhetett félúton, de a gyakorlatok tetszettek. Ha nem is hasznos mindegyik módszer mindannyiunk számára, és ha nem is értünk minden módszerével egyet, azért így is hatékony volt az első 3 lecke. Igen, 3 leckén jutottunk túl közel fél év alatt, mert nem tudtunk sűrűn foglalkozni vele, illetve minden egyes alkalommal, amikor belekezdtünk, a példák és gyakorlatok kapcsán több órás lelkizős, elemzős, rágódós izé lett a dologból, így kb egy leckére 3 alkalom is elment. Ennyit a 10 nap alatti magabiztosságról... Viszont ez volt eddig a leghasznosabb dolog a szocfóbom legyőzése/elfogadása szempontjából. Nem maga a könyv, hanem hogy ezzel foglalkoztunk hárman együtt. Azóta is időnként elővesszük, már elkezdtük a 4. leckét. (10 leckéből áll)

Amit most vettem elő, a címben szereplő könyve. Ez a legelső elméleti könyv kissé gyakorlatiasabb megközelítése. A gyakorlatias azt jelenti, hogy nem csak olvasom és átjár a megvilágosodás, hanem kőkeményen írni kell, mind egy munkafüzetben. Tényleg sokat számít, hogy papírra vetem a gondolataimat, sokkal másabb a hatás, mintha csak fejben végezném el a feladatokat, csak fejben mondanám ki, hogy jé, ezt tényleg rosszul látom. Amint leírom a negatív gondolataimat, már az maga ad egy kisebb megkönnyebbülést. Ezt persze fokozza a sok feladat, ami rávilágít arra, mennyire torzul állok hozzá dolgokhoz. Még csak az elején tartok, de minden egyes alkalommal, amikor elővettem és végig rágtam magam 1-1 szorongós helyzeten, utólag enyhült a szorongás és az önmarcangolás. Mondjuk ez egy hátránya eddig, hogy utólagos a módszer, mert jobb lenne már para nélkül belemenni a helyzetekbe, nem csak utólag látni, hogy milyen hülyén gondolkodtam, de majd ez is javulni fog idővel.

Burns amúgy főként depresszióval foglalkozik, a depressziós pácienseinek bogozza ki eltorzult gondolat gubancait, de minden szava hasznos szocfóbosok számára is, akik elhiszik, hogy tényleg a gondolkodásmódunk, hozzáállásunk miatt jönnek elő a félelmeink.

Úgy érzem magam a munkahelyen, mint egy csicska, akit ugráltatni, akinek dirigálni lehet. Nem hiába érzem így, hiszen ezt csinálják velem, én meg hagyom. Legalábbis eddig. Azzal magyarázom magamnak a helyzetet, hogy új vagyok, így nem vagyok abban a helyzetben, hogy ellenálljak, most még tűrnöm kell, hogy lássák az igyekezetemet és azt, hogy mennyire jó munkaerő vagyok, szorgalmas, egy igazi málhás ló, akire mindent rá lehet pakolni, aki nem rokkan össze, hanem mindent megcsinál, amivel megbízzák. Közben érzem, hogy nem jó ez így, nem szabadna hagynom magam, hiszen egy velem egyenrangú kolléga nem csicskáztathatna kénye-kedve szerint, ezzel túllépi a hatáskörét, ő nem a felettesem. Nem tudom mit kellene tennem egy ilyen munkatárssal, hogyan adhatnám a tudtára, hogy hagyja abba az ugráltatást, ne gondolja, hogy ő a főnököm. Persze, egyszerűen megbeszélhetném ezt vele, ez lenne a legtisztább megoldás, de nekem ez is gondot okoz. Nem tudok kiállni magamért, nem tudom az érdekeimet képviselni, nem vagyok képes arra, hogy közöljem vele, hogy nem adhat nekem utasításokat. Ráadásul látom a munkatársamon, hogy idegesíti, hogy mennyire hamar megtanultam a feladataim nagy részét, hogy már önállóan intézem az ügyeimet, ezért sokszor igyekszik keresztbe tenni nekem, a főnökünk előtt úgy csinálni, mintha az általa el nem intézett feladatok okozója én lennék, én lennék a hibás. Próbál kellemetlen helyzetbe hozni mások, főleg a közvetlen felettesünk előtt. Fáj neki, hogy a főnök szimpatizál velem, hogy többnyire kedvelnek a másik irodában az emberek, féltékeny rám. Tipikusan az a fajta ember, aki a szakmai és egyéb hiányosságait határozottsággal és magabiztossággal annyira jól tudja leplezni, hogy mindenki azt gondolja róla, hogy milyen jó szakember és milyen jól végzi a munkáját. Közben én már a második héten rájöttem, hogy ez nincs így. Jó megfigyelő vagyok. Látom, hogy sokat hibázik, csak annyi a különbség köztünk, hogy ő nem fél ettől és a hibáit jól tudja palástolni, a szőnyeg alá söpörni.

Gyakran felteszem magamnak azt a kérdést, hogy bennem van a hiba? Baj, ha mindenkivel próbálok kedves lenni, mosolygok, segítőkész vagyok, és mindenkivel emberi hangnemben beszélek? Egyszerűen a feladataimra koncentrálok és nem arra, hogy kiteregessem a magánéleti szennyesemet a második héten. Ez már ok arra, hogy eltiporjanak, hogy gyengének lássanak? Nem az lenne a legnormálisabb, ha mindenki így viselkedne? Nem lenne sokkal jobb a munkahelyi légkör, és hatékonyabb a munkavégzés? Vagy egy ilyen embernek, mint én mindig a munkahelyi csicska szerepe jut?

Az a helyzet, hogy néha élvezem a stresszt. Mintha a stressz annak a jele lenne, hogy most valami nagy dolgot csináltam. Persze csak nekem nagy, de attól még nagy. Élvezem, ha a lábremegés ellenére is megteszek valamit, olyan ez, mint a bungee jumping. Belevetem magam a fóbiába. (mindez kizárólag a jobb napokra érvényes)

Véletlenül elhaladtam a Főnök nyitott ajtaja előtt. Na persze, hogy észrevett. Csak ritkán járok arra, nehogy elkapjon és hülye faladatokat bízzon rám. Mert rám csak hülye feladatokat szokott, mint a könyvtárba visszavivős. Vagy az olyan levél megírása, amiben semmi szakmai nincs, max 3 sor és az áll benne, hogy erre nem tudunk válaszolni, bocsesz. Szóval osontam, mégis észrevett. Emberileg nincs vele baj, de azért az adrenalin szintem mindig megugrik, amint belépek hozzá, mert a környezete is olyan főnöki, nekem meg a térdem összerogy a „hatalom” minden megnyilvánulásától.

Csak kérdezett valamit, én meg válaszoltam, el is poénkodtunk, nem tudom mitől, de egészen csacsogós formában voltam. Általában a kuka az én formám, nem a csacsogós. Na, megmenekültem, semmi hülye feladat. Erre várakozok ott az előterében, mert a titkárnőjével volt dolgom. Ott is eljópofiztam, ez egy ilyen nap, de sajnos nem voltam elég gyors, mert kiszólt megint a Főnök, hogy ott vagyok-e még. Mert a munkatársam, akivel egy irodában ülünk, ő most szabin van, és nem tudom-e, hogy hogy áll az egyik feladata, nem mondott-e valamit, mielőtt elment. Hát az a helyzet, hogy nem hagyott hátra utasítást, de ha hagyott is volna, nem sokra mentem volna vele, mert amikor valaki fontos dolgot kezd el nekem mondani, olyankor mindig bejön a szocfób HOMÁLY, és hiába magyaráznak úgy, mint egy ovisnak, én bizony 10 perccel később már nem is emlékszem rá. De most tényleg nem hagyott hátra semmilyen útmutatót, hogy mihez kezdjek a feladatával, ha rám szólnak.

Na, ekkor felhívta szegény szabadságon lévő munkatársamat a Főnök, de én se menjek el, hallgassam csak a beszélgetést, mert én kapom majd meg a feladatot, oh yeah. Odébb sündörögtem egy kicsit, és hallgattam, ahogy számomra érthetetlen nyelven telefonál a Főnök. Magyarul, csak a homály miatt én nem értek belőle egy kukkot sem. Közben úgy ad utasításokat, mintha a telefonba mondaná, de közben nekem szólnak. Vagyis gondolom én. Hogy írjam meg ezt meg azt, meg még bele ezt, és küldjük ide meg oda. Aztán leteszi, én meg nézek rá, hogy oké, de akkor most ezt ki írja, éééééén? Mert az nem így működik, akkor elszaladok egy diktafonért, és úgy lehet nekem feladatot kiadni, nem így, félig telefonba elhadarva. De nincs diktafon, csak eldarálja még egyszer, hogy írjam meg ezt meg azt, meg még bele ezt, és küldjük ide meg oda, én meg próbálok címszavakat az agyamba vésni, mert én hülye nem vittem magammal jegyzetfüzetet, és legszívesebben rohannék azonnal vissza a helyemre, mert mire visszaérek, már elfelejtem, hogy mit kell írni. Ezt el is mondom neki, amin jót röhög, de én egy okos lány vagyok, azt állítja.

Aztán a helyemen megpróbálom kibogozni a szálakat. Először a megmaradt címszavakat írom fel, legalább az ne vesszen el, amit átmenekítettem agyban. És akkor összeszedem minden bátorságomat, hogy én is felhívjam a munkatársam, hátha tud valami iránymutatást adni, és hátha ő többet értett abból, amit a telefonba mondott a Főnök. Ja, mondanom sem kell, de a Főnöki 10 percben úgy leizzadtam, mint egy maraton lefutásában (nem is tudok futni, rossz a térdem), erre hívjam fel a munkatársam. (Telefonálás nálam a szocfób csúcsa, tulajdonképp annak kapcsán jöttem rá, hogy nincs minden rendben velem, ez tényleg a totális leblokkolás, idegrángás, habzó száj, felakadt tekintet kategória) Mobilszám, ismerem jól, akit hívok, ráadásul számít is a hívásomra, mégis beletelik 10 remegő percbe, mire nagylevegő és tárcsázni kezdek. Majd 6 percen keresztül röhögve beszélünk, hogy ez nem normális, és ne aggódjak, ő már félig megírta otthon azalatt, míg én a Főnöktől visszajutottam a helyemre és összeszedtem a gondolataimat. Majd csak ki kell keresnem hangzatos mondatokat egy benti írásból, meg formába kell ráznom. És akkor megnyugszom, de közben átérzem azt is, hogy ami ennyi stresszel jár, az biztos nagy dolog, és büszke vagyok magamra, hogy most részese vagyok valami nagyobbnak, nem csak a szokásos 3 mondatos ’bocsesz, de nem tudunk válaszolni’ levelet kell megírnom.

Mint minden szociális fóbiában szenvedő, nekem is elsődleges célom, hogy megszabaduljak ettől, elhagyjam a szorongást, megszűnjön a rettegés,kijussak a fényre, a szabadba… De mégis mit tehet egy szocfóbos? Mit tettem én eddig a gyógyulásért? Nem javaslatokat akarok adni, inkább csak összegzem az eddigi próbálkozásaimat. Tudom, menjek pszichológushoz, kognitív terápiára, csodákra képes... Jelenleg a saját utamat keresem, a saját módomon, majd utána esetleg.

Gyógyszer: Nem szedtem sose gyógyszert. Nem azért, mert teljes mértékben ellenzem és megvetem a gyógyszeripar termékeit. Egyszerűen hiszek benne, hogy anélkül is menni fog, hogy nem az agyi kémiámat akarom rendbe szedni, hanem a gondolataimat. Illetve azért sem szedek gyógyszert, mert egyelőre vagyok olyan szerencsés, hogy még anélkül is működök. Van, hogy eszembe jut, hogy könnyebb lenne valami gyógyszert beszedni, azzal elindulni a gyógyulás felé, mint egy mankóval. Ez általában akkor jön elő, amikor nagyon elkap a fóbia, magam alá kerülök, mondjuk kétévente. Csak ilyenkor meg annyira magam alatt leszek, hogy nem mernék orvos elé állni, anélkül meg nem lesz gyógyszer. Aztán ez elmúlik, újra felállok és már megint elhiszem, hogy gyógyszer nélkül is mennie kell. Emellett még abban is szerencsés vagyok, hogy a depresszió elkerült idáig. Tehát nem annyira sötét és vészes a helyzetem, hogy már csak a gyógyszer segítene rajtam.

Pszichológus: A fentiekhez hasonló okok miatt eddig ez is kimaradt a szocfóbos életemből. Amikor jól vagyok, akkor túl garasos vagyok, hogy több ezreket fizessek pszichológusnak, amikor meg magam alatt vagyok, olyankor túlságosan beszorulok a csigaházamba, nem hogy még pszichológushoz jelentkezzek be. Nálam az orvosokra igencsak kiterjed a fóbia, a másik, az a telefonálás. Na, most akkor mégis hogyan jelentkezzek be telefonon egy orvoshoz/pszichológushoz?

Kineziológus: Mielőtt belekezdtem volna, azt sem tudtam mi ez. Az egész úgy történt, hogy egy jó ismerősöm kineziológusnak kezdett tanulni és kellett neki valaki, akin gyakorolhat. Egye fene, belevágtam. Ártani nem árthat. Én egy végletekig földhöz ragadt ember vagyok, nem is sikerült teljesen elrugaszkodnom a talajtól, hogy befogadjam a kineziológia minden részletét. Igazából nem azért hozott áttörést, amiért a kezelést kaptam, hanem azért, mert itt beszéltem először kívülállónak a problémámról. Kitöltöttem az elején egy „bejelentkező lapot” a problémáimról, családi hátteremről stb, és beleírtam, hogy szociális fóbiás. Aztán remegő arccal néztem az ismerősöm fejét, amint ahhoz a részhez ért, hogy ’NA! Na most lehull a lepel a rejtegetett dolgaimról, most kiderül, hogy mekkora lúzer vagyok, mennyire defektes, társadalom szégyene, akivel nem lehet mit kezdeni’, és hogy mindezt egy közeli ismerősöm tudja meg rólam. Ő meg csendben átsiklott felette, hiába tartottam oda a homlokom, hogy tessék, bélyegezze rám, hogy defektes. De ő csak nem akart meglepődni és elszörnyülködni. És akkor valahogy rájöttem, hogy csak én kerítek ennek az egésznek ekkora feneket. Hiszen ő már előtte is tudta, hogy egy kis motyogós, önbizalomhiányos ember vagyok, csak épp nem adta neki ezt a nevet.

Ezek után a kezelés nem hozott hihetetlen áttörést. Sokat beszélgettünk a szüleimről, jó volt kibeszélni magamból a sok sértettséget. Az elemzős, lelkizős része jól esett, de az úgynevezett oldásokkal szemben túl ellenálló voltam/vagyok. Kapok egy mondatot és ismételgessem naponta x-szer,ebben nem hiszek, vagy képzeljek el  jeleneteket, amiket kioldottunk a múltamból, ez nekem túlmisztifikált. Jó volt beszélgetni, elképzelni a másik oldalt, szüleim szemszögét stb, de nem gyógyultam ettől még meg. Még lehet, hogy lesznek kísérleteim, de csak azért, mert ártani nem árt, az ismerősöm meg szeretne gyakorolni.

Önsegítő könyvek: Ilyenből egyre többet kezdek el olvasni, de csak keveset fejezek is be. Segítenek. Sokat. Nem gyógyítottak még meg, de mindegyik egy kicsit formálja a gondolkodásomat. Mivel tényleg sok van, így külön bejegyzésben fejtem majd ki ezeket.

Találkozó más szociális fóbiásokkal: Látom neten többfelé, hogy vannak próbálkozások. Időről időre felbukkan egy-egy lelkes szervező, aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem. Én még régebben, pár éve találkoztam hozzám hasonló szocfóbosokkal. Hajtott a kíváncsiság, hogy kik olyan defektesek még, mint én. Volt egy-két erőltetett beszélgetés, pár felismerés, hogy más is hülye, nem csak én, jéé. Aztán végül két olyan barátra tettem szert ilyen úton, akiknek a legtöbb fejlődést köszönhetem. A fejlődést nem úgy kell érteni, hogy szociálisabb lettem, igazi nagymenő, sziporkázó társaság központja, aki szabadidejében stand-up comedysként tart műsorokat. Hanem abban fejlődtem, hogy már sokkal jobban elfogadom magam, már nem ostorozom önmagam, hogy megint mekkora ökör voltam, amiért nem mertem telefonálni, megint mekkora mamlasz voltam, amiért végig ültem kukán egy összejövetelt. Hanem néha mai napig összejárunk és jól kiröhögjük magunkat, amiért ennyire meg akarunk felelni. Kipanaszkodjuk magunkat a sok szorongást okozó helyzetről, és valahogy együtt sikerül távolabbról, kívülről is látni a dolgokat. Volt, hogy egy önsegítő könyvet kezdtünk el együtt feldolgozni, nekem ez volt a leghatékonyabb segítség eddig, de már a tudat, hogy ott vannak a háttérben, már az megnyugtat és nem érzem magam már attól kevesebbnek, amiért megfordul a fejemben egy szocfób gondolat. Nem attól érzem jobban magam, mert másnak is ugyanolyan rossz, más is ugyanolyan nyomi, és együtt végeláthatatlan panaszbulikat tarthatunk. Hanem attól, hogy itt ez a másik két ember, aki ugyanúgy tíz körömmel próbál kapaszkodni és húzódzkodni előre, a gyógyulás, önelfogadás felé. Akiknek bármikor megírhatom, hogy épp mi a szívfájdalmam, nem az lesz a válaszuk, hogy csak szedjem össze magam és hajrá, hanem átgondolják és azt mondják, mekkora eszement ökörség már, amit gondolok, de ők is pont így szokták gondolni…

Minden nap lábremegéssel megyek dolgozni, de mikor bent vagyok elmúlik a félelem. Ami nagyon rossz, hogy kezdetben, az első egy-két napon sikerült még az álcámat magamon tartanom, magabiztosnak, határozottnak, igazi felnőttnek mutatnom magam, de mivel minden álca előbb-utóbb lehull, így én is napról-napra egyre határozatlannak, félénkebbnek, csendesebbnek érzem magam, már-már gyereknek, aki megszeppenve, félénken nyúl minden elvégzendő feladathoz. A felelősség az ellenségem. Nem akarom, rettegek tőle.

Munkám során sok emberrel kell érintkeznem, kapcsolatban lennem, akiket nem ismerek. Ez egy szociális fóbiásnak rémálom. Mikor belépek a kapun és bemegyek a munkahelyemre, úgy érzem, mintha börtönbe mennék. Korlátok közé vagyok odabent szorítva, korlátozva vagyok, nem lehetek önmagam, nem viselkedhetek természetesen, azaz a csendes, bizonytalan, már-már antiszociális oldalamat mélyen magamban kell tartanom. Nem tudom ez meddig fog menni, hiszen nem színészkedhetek örökké. Attól tartok, hogyha a valódi énem a felszínre engedem jutni, akkor majd megkapom, hogy túl visszahúzódó vagyok, nem vagyok csapatjátékos, túl passzív vagyok és előbb-utóbb elbocsátanak.

Még egyenlőre nem kellett önállóan dolgoznom, de közel az idő, amikor erre is sor kerül és akkor vége, akkor lelepleződöm, akkor meglátják mennyire ügyetlen vagyok és mennyire nem értek semmihez. Nem szabadna így hozzáállni. Ne felejtsük el, amit a kognitív terápia tanít. Az emberek hajlamosak nem alkalmazni ezeket félelmeket keltő helyzetben, én is elfeledkezem róla rendszerint. De most eszembe jutott. Úgy a helyes, ha a következőket mondom magamnak.  "Nem baj, ha félek, ez természetes, hiszen új a munkahely, bárki félne a helyemben. Ha félek is, eredményesen dolgozom, inkább a munkámra koncentrálok. Nem érdekel ki mit gondol és az sem, hogy mit várnak el tőlem. A magam szintjéhez képest a lehető legjobbat próbálom nyújtani és majd eldöntik, hogy elegendő-e ez nekik, ennél többet nem tehetek. Önmagamat adom, ha ez nem megfelelő nekik, ha nem illek bele a munkahelyi környezetbe és a munkahelyi kultúrába, majd szólni fognak. Előbb-utóbb találok olyan munkakörnyezetet, ahova beleillek, ahol önmagamat adhatom és ez lesz a jó. Én is értékes vagyok, úgy ahogy vagyok, nem kell megjátszanom magam."