Azt hiszem, hogy a szociális fóbia gyógyulásának hátterét az önelfogadás adhatja meg. Ha előjön a szociális fóbiám, akkor általában azért van, mert másnak akarom mutatni magam, mint amilyen vagyok, vagy félek, hogy hibázni fogok, hogy unalmas leszek, hogy butának gondolnak mások. Én nem csak szociális fóbiás vagyok, hanem egy kicsit aszociális is, introvertált személyiség. Mindegy, hogy nevezzük, a lényeg, hogy gyakran vannak olyan napjaim, pillanataim, mikor senkihez nincs kedvem szólni, mikor egyszerűen csak ahhoz van kedvem, hogy figyeljek másokat, vagy a gondolataimba merülve ücsörögjek. Olyan munkahelyet szeretnék, ahol kevés ember van, és akik inkább a munkájukra koncentrálnak, mintsem arra, hogy szociális kapcsolatokat építsenek ki. 

Engem mindig mindenhol nehezen fogadtak el, állandóan azzal törődtek, hogy miért vagyok ilyen, kevesen próbáltak meg úgy hozzám állni, hogy ilyen vagyok és kész. Nem csoda, ha magam sem tudtam elfogadni sosem. De ennek vége, azon vagyok, hogy így szeresem magam. Fogadjam el, ha olyan napom van, hogy nincs kedvem senkihez sem szólni, fogadjam el, ha hibázok a munkahelyen, fogadjam el, ha nincs kedvem barátkozni a munkahelyen, mivel nem szimpatikusak az ott dolgozó emberek. Nem egyszerű dolog, belátom, de nem is lehetetlen. Egyszerűen a gondolkodásmódunkat kell megváltoztatni ezzel kapcsolatban is. Nem hittem ebben sosem, hogy ez lehetséges, de néhány hónapja, mióta apróbb változásokat fedezek fel magamon, mégis szembesültem vele, hogy ez nem butaság. A kognitív terápia tényleg hasznos, nem megy egyik pillanatról a másikra, hiszen az évek alatt berögzült gondolkodásmódunkat nehéz megváltoztatni. 

A munkahelyemen mostanság így indulok neki egy napnak: Ha elbocsátanak, akkor mi van? Ha csendes leszek ma, akkor mi van? Ha hibázni fogok. Na és? Ember vagyok, én is hibázhatok. Minden reggel úgy indulok neki, hogy lehet, hogy ez lesz az utolsó napom, vagy a holnapi, mert kirúgnak, vagy én mondok fel. Nem baj, ezzel nem törődöm. Egyszerűen arra koncentrálok, hogy elvégezzem a feladataimat. Ha lassú leszek, nem baj, ha magamba fordulva csinálom a munkám, az sem baj. Minden tőlem telhetőt megteszek, a többi nem fontos. Nem számít, mi lesz utána. Minden más körülmény tőlem független. A személyiségem nem változtathatom meg, olyan vagyok, amilyen. Ez van. De magamhoz képest a maximumot nyújtom és csak ez számít.