Mint minden szociális fóbiában szenvedő, nekem is elsődleges célom, hogy megszabaduljak ettől, elhagyjam a szorongást, megszűnjön a rettegés,kijussak a fényre, a szabadba… De mégis mit tehet egy szocfóbos? Mit tettem én eddig a gyógyulásért? Nem javaslatokat akarok adni, inkább csak összegzem az eddigi próbálkozásaimat. Tudom, menjek pszichológushoz, kognitív terápiára, csodákra képes... Jelenleg a saját utamat keresem, a saját módomon, majd utána esetleg.

Gyógyszer: Nem szedtem sose gyógyszert. Nem azért, mert teljes mértékben ellenzem és megvetem a gyógyszeripar termékeit. Egyszerűen hiszek benne, hogy anélkül is menni fog, hogy nem az agyi kémiámat akarom rendbe szedni, hanem a gondolataimat. Illetve azért sem szedek gyógyszert, mert egyelőre vagyok olyan szerencsés, hogy még anélkül is működök. Van, hogy eszembe jut, hogy könnyebb lenne valami gyógyszert beszedni, azzal elindulni a gyógyulás felé, mint egy mankóval. Ez általában akkor jön elő, amikor nagyon elkap a fóbia, magam alá kerülök, mondjuk kétévente. Csak ilyenkor meg annyira magam alatt leszek, hogy nem mernék orvos elé állni, anélkül meg nem lesz gyógyszer. Aztán ez elmúlik, újra felállok és már megint elhiszem, hogy gyógyszer nélkül is mennie kell. Emellett még abban is szerencsés vagyok, hogy a depresszió elkerült idáig. Tehát nem annyira sötét és vészes a helyzetem, hogy már csak a gyógyszer segítene rajtam.

Pszichológus: A fentiekhez hasonló okok miatt eddig ez is kimaradt a szocfóbos életemből. Amikor jól vagyok, akkor túl garasos vagyok, hogy több ezreket fizessek pszichológusnak, amikor meg magam alatt vagyok, olyankor túlságosan beszorulok a csigaházamba, nem hogy még pszichológushoz jelentkezzek be. Nálam az orvosokra igencsak kiterjed a fóbia, a másik, az a telefonálás. Na, most akkor mégis hogyan jelentkezzek be telefonon egy orvoshoz/pszichológushoz?

Kineziológus: Mielőtt belekezdtem volna, azt sem tudtam mi ez. Az egész úgy történt, hogy egy jó ismerősöm kineziológusnak kezdett tanulni és kellett neki valaki, akin gyakorolhat. Egye fene, belevágtam. Ártani nem árthat. Én egy végletekig földhöz ragadt ember vagyok, nem is sikerült teljesen elrugaszkodnom a talajtól, hogy befogadjam a kineziológia minden részletét. Igazából nem azért hozott áttörést, amiért a kezelést kaptam, hanem azért, mert itt beszéltem először kívülállónak a problémámról. Kitöltöttem az elején egy „bejelentkező lapot” a problémáimról, családi hátteremről stb, és beleírtam, hogy szociális fóbiás. Aztán remegő arccal néztem az ismerősöm fejét, amint ahhoz a részhez ért, hogy ’NA! Na most lehull a lepel a rejtegetett dolgaimról, most kiderül, hogy mekkora lúzer vagyok, mennyire defektes, társadalom szégyene, akivel nem lehet mit kezdeni’, és hogy mindezt egy közeli ismerősöm tudja meg rólam. Ő meg csendben átsiklott felette, hiába tartottam oda a homlokom, hogy tessék, bélyegezze rám, hogy defektes. De ő csak nem akart meglepődni és elszörnyülködni. És akkor valahogy rájöttem, hogy csak én kerítek ennek az egésznek ekkora feneket. Hiszen ő már előtte is tudta, hogy egy kis motyogós, önbizalomhiányos ember vagyok, csak épp nem adta neki ezt a nevet.

Ezek után a kezelés nem hozott hihetetlen áttörést. Sokat beszélgettünk a szüleimről, jó volt kibeszélni magamból a sok sértettséget. Az elemzős, lelkizős része jól esett, de az úgynevezett oldásokkal szemben túl ellenálló voltam/vagyok. Kapok egy mondatot és ismételgessem naponta x-szer,ebben nem hiszek, vagy képzeljek el  jeleneteket, amiket kioldottunk a múltamból, ez nekem túlmisztifikált. Jó volt beszélgetni, elképzelni a másik oldalt, szüleim szemszögét stb, de nem gyógyultam ettől még meg. Még lehet, hogy lesznek kísérleteim, de csak azért, mert ártani nem árt, az ismerősöm meg szeretne gyakorolni.

Önsegítő könyvek: Ilyenből egyre többet kezdek el olvasni, de csak keveset fejezek is be. Segítenek. Sokat. Nem gyógyítottak még meg, de mindegyik egy kicsit formálja a gondolkodásomat. Mivel tényleg sok van, így külön bejegyzésben fejtem majd ki ezeket.

Találkozó más szociális fóbiásokkal: Látom neten többfelé, hogy vannak próbálkozások. Időről időre felbukkan egy-egy lelkes szervező, aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem. Én még régebben, pár éve találkoztam hozzám hasonló szocfóbosokkal. Hajtott a kíváncsiság, hogy kik olyan defektesek még, mint én. Volt egy-két erőltetett beszélgetés, pár felismerés, hogy más is hülye, nem csak én, jéé. Aztán végül két olyan barátra tettem szert ilyen úton, akiknek a legtöbb fejlődést köszönhetem. A fejlődést nem úgy kell érteni, hogy szociálisabb lettem, igazi nagymenő, sziporkázó társaság központja, aki szabadidejében stand-up comedysként tart műsorokat. Hanem abban fejlődtem, hogy már sokkal jobban elfogadom magam, már nem ostorozom önmagam, hogy megint mekkora ökör voltam, amiért nem mertem telefonálni, megint mekkora mamlasz voltam, amiért végig ültem kukán egy összejövetelt. Hanem néha mai napig összejárunk és jól kiröhögjük magunkat, amiért ennyire meg akarunk felelni. Kipanaszkodjuk magunkat a sok szorongást okozó helyzetről, és valahogy együtt sikerül távolabbról, kívülről is látni a dolgokat. Volt, hogy egy önsegítő könyvet kezdtünk el együtt feldolgozni, nekem ez volt a leghatékonyabb segítség eddig, de már a tudat, hogy ott vannak a háttérben, már az megnyugtat és nem érzem magam már attól kevesebbnek, amiért megfordul a fejemben egy szocfób gondolat. Nem attól érzem jobban magam, mert másnak is ugyanolyan rossz, más is ugyanolyan nyomi, és együtt végeláthatatlan panaszbulikat tarthatunk. Hanem attól, hogy itt ez a másik két ember, aki ugyanúgy tíz körömmel próbál kapaszkodni és húzódzkodni előre, a gyógyulás, önelfogadás felé. Akiknek bármikor megírhatom, hogy épp mi a szívfájdalmam, nem az lesz a válaszuk, hogy csak szedjem össze magam és hajrá, hanem átgondolják és azt mondják, mekkora eszement ökörség már, amit gondolok, de ők is pont így szokták gondolni…