Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

A héten elkövettem az első hibát, amióta az új munkahelyemen vagyok. Egy német levelezés kapcsán elnéztem valamit, ami miatt a főnökömnek magyarázkodnia kellett mások előtt. A nemtetszését ki is nyilvánította és jól letorkolt, amiért figyelmetlen voltam. Akkor abban a helyzetben azt sem tudtam mit mondjak, kérjek elnézést, vagy kezdjem el mentegetni magam. Inkább a szocfóbosok legfőbb problémamegoldó eszközét alkalmaztam, azaz hallgattam. Hozzá kell tennem, hogy nem csak az én hibám volt, hogy elnéztem a levelet, mert a német fél a régi levelezésünk legaljára írta a szöveget, és mivel gyorsan kellett intézkedni, így nem volt időm és alkalmam a régi levelezéseket is átolvasni. Tehát, miután letolt a főnököm, nem is tudtam, mitévő legyek. Eszembe jutottak a kognitív terápia jól ismert tanácsai: "nem baj, ha hibázok, hiszen én is ember vagyok" stb. De közben nagyon rosszul éreztem magam. A főnököm előtt annyira szégyelltem magam, még a tekintete is fájt, azt akartam, hogy nyeljen el a föld, hogy ne nézzen rám, hogy ne vegye észre, hogy ott vagyok. Ha találkoztam vele a folyosón lesütött szemmel mentem el mellette. Szégyelltem, hogy hibáztam és a haragja miatt azt gondoltam, hogy most nagyon utál és azt szeretné, ha nem is léteznék. Ami persze megint butaság. Egy óra múlva aztán megpróbáltam túltenni magam az egészen és a kognitív terápia okosságait mondogattam magamnak, kihúztam magam és egyfolytában a főnököm tekintetét kerestem. Remélem nem értette félre. Szóval ez a gyakorlat arra volt jó, hogy felvállaljam, hogy hibáztam és ne szégyelljem magam miatta. Megtörtént, de ettől még nem lettem rosszabb, ettől még ugyanaz az ember vagyok, mint előtte. Aztán másnap szóba hoztam a főnököm előtt a hibám, mondtam neki, hogy azért nem vettem észre, mert a régi levelezés aljára írták. Ő pedig teljesen megértően és kedvesen mondta, hogy semmi gond, csak legközelebb jobban figyeljek oda.