Minden nap lábremegéssel megyek dolgozni, de mikor bent vagyok elmúlik a félelem. Ami nagyon rossz, hogy kezdetben, az első egy-két napon sikerült még az álcámat magamon tartanom, magabiztosnak, határozottnak, igazi felnőttnek mutatnom magam, de mivel minden álca előbb-utóbb lehull, így én is napról-napra egyre határozatlannak, félénkebbnek, csendesebbnek érzem magam, már-már gyereknek, aki megszeppenve, félénken nyúl minden elvégzendő feladathoz. A felelősség az ellenségem. Nem akarom, rettegek tőle.

Munkám során sok emberrel kell érintkeznem, kapcsolatban lennem, akiket nem ismerek. Ez egy szociális fóbiásnak rémálom. Mikor belépek a kapun és bemegyek a munkahelyemre, úgy érzem, mintha börtönbe mennék. Korlátok közé vagyok odabent szorítva, korlátozva vagyok, nem lehetek önmagam, nem viselkedhetek természetesen, azaz a csendes, bizonytalan, már-már antiszociális oldalamat mélyen magamban kell tartanom. Nem tudom ez meddig fog menni, hiszen nem színészkedhetek örökké. Attól tartok, hogyha a valódi énem a felszínre engedem jutni, akkor majd megkapom, hogy túl visszahúzódó vagyok, nem vagyok csapatjátékos, túl passzív vagyok és előbb-utóbb elbocsátanak.

Még egyenlőre nem kellett önállóan dolgoznom, de közel az idő, amikor erre is sor kerül és akkor vége, akkor lelepleződöm, akkor meglátják mennyire ügyetlen vagyok és mennyire nem értek semmihez. Nem szabadna így hozzáállni. Ne felejtsük el, amit a kognitív terápia tanít. Az emberek hajlamosak nem alkalmazni ezeket félelmeket keltő helyzetben, én is elfeledkezem róla rendszerint. De most eszembe jutott. Úgy a helyes, ha a következőket mondom magamnak.  "Nem baj, ha félek, ez természetes, hiszen új a munkahely, bárki félne a helyemben. Ha félek is, eredményesen dolgozom, inkább a munkámra koncentrálok. Nem érdekel ki mit gondol és az sem, hogy mit várnak el tőlem. A magam szintjéhez képest a lehető legjobbat próbálom nyújtani és majd eldöntik, hogy elegendő-e ez nekik, ennél többet nem tehetek. Önmagamat adom, ha ez nem megfelelő nekik, ha nem illek bele a munkahelyi környezetbe és a munkahelyi kultúrába, majd szólni fognak. Előbb-utóbb találok olyan munkakörnyezetet, ahova beleillek, ahol önmagamat adhatom és ez lesz a jó. Én is értékes vagyok, úgy ahogy vagyok, nem kell megjátszanom magam."