Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Találkoztam egy gimis osztálytársammal, aki mondhatjuk úgy, hogy a legjobb barátnőm. Évente egyszer találkozunk, max kétszer, de még mindig úgy tekintek rá, mint a legjobb barátnőmre. Hűséges típus vagyok…  Jó volt vele beszélgetni, nosztalgiázni, de még inkább a jövőbe tekinteni. Egyből kedvet is kaptam, hogy még két emberrel felvegyem a kapcsolatot a múltból.

A nosztalgiázásunk elért arra a fokára, hogy amikor egy darabon elvitt hazafelé kocsival, bekanyarodtunk a volt iskolánk felé. Iszonyú furcsa volt. Mintha valami film díszletei közt jártunk volna. Nyári szünet, kihalt az egész környék, kiszálltunk a kocsiból és csak néztünk ki a fejünkből. Akármennyire is szerettem volna, nem tudtam szentimentális, nosztalgikus hangulatba kerülni. UFÓ hangulatba annál inkább. Elöntött valami rossz érzés. Nem tudtam felidézni, milyen volt oda járni. Nézem a gimis sorozatokat, filmeket, kinek milyen csodálatos élményei vannak a középiskolából, én meg csak az ürességet érzem. Nem akartam bemenni, körül nézni, nem tudtam felidézni az egykori éveimet, csak egy épületet láttam, amit ismertem. Talán az emberek többségének nincsenek is meghatározó élményei a középiskolájáról, csak egy hely, ahová évekig bejárt. Egy szocfóbosnak meg csak egy börtön, ahol naponta veszély leselkedett rá, és ő mégis önszántából ment be minden reggel.

Kaptam egy emailt, hogy a jegyeket xy-nál lehet átvenni. Xy nem több számomra, mint egy név. Se arc, se hang, se semmi. Felmentem hozzá egy másik munkatársammal, hogy na akkor a jegyekért jöttünk. És olyan hülyén éreztem magam. Mert csak ennyit mondtam, hogy a jegyekért jöttünk. Pedig utólag eszembe jutott, hogy be is mutatkozhattunk volna akkor már, ha együtt megyünk arra a nyamvadt rendezvényre, vagy csak legalább annyit mondhattam volna, hogy mi vagyunk az a kettő, aki tőlünk megy, vagy valami, ami pár szóval több, mint az, hogy „a jegyekért jöttünk”. De nem. Én csak annyit ejtek ki a számon, ami feltétlen szükséges, aztán ha értetlenül néznek vissza rám, mint akitől még várnának valamit, akkor lefagyok és megkukulok. Miért nem tudok kibökni ilyenkor semmit? Nem vagyok beszédes, nem indul be bennem az ismerkedési ösztön, hogy elkezdjek csacsogni, érdeklődni a rendezvényről, kik jönnek még stb.

Aztán valahol a tudatom leghátulján feldereng, hogy aki velem jött, ő sem kapcsolt, hogy bemutatkozhatnánk, sőt a másik fél sem. A másik fél sem kapcsolt, hogy ja jó, akkor ti vagytok, akik még jöttök. Nem kell mindent csak magamtól elvárni. És tulajdonképpen amiért mentünk, az megvan. De akkor is, mint egy kis féreg, rág belül az a feszélyezett, vagy erőltetett, vagy nem is tudom minek nevezni, légkör, amiben eltöltöttem 3 percet, és amiért magamat teszem felelőssé. És mindez azért, mert hirtelen felindulásból mentem, nem ültem előtte 10 percet, hogy átgondoljam, mert akkor eszembe juthatott volna, hogy illene bemutatkozni stb. És már megint itt ülök, és atomjaira szedek egy 3 perces semmiséget, tiszta őrültség. Megvan a jegy, nem? De. Akkor majd a rendezvényen már tudni fogom, hogy egy bemutatkozást be kell pótolni, ennyi, téma lezárva.

Introvertált vagyok, előbb gondolkodok (baromi sokat), mint cselekednék. Jött egy levél, amire Főnök úr mondta, hogy szkennelve tegyem fel egy FTP-re. Erre én: Oké, de melyik mappába. Az egyik szimpatikusnak és logikusnak tűnik. De mások nem így szokták, ők elküldik egy tök más embernek (más szervezet) emailben, aki felteszi, mert ők állítólag nem tudnak oda feltölteni. Én tudok, megnéztem, de mi van, ha ez a protokoll, hogy a másiknak küldöm meg. Elvégre ők kezelik az ftpt. De az eredeti utasítás az volt, hogy tegyem fel. Ez egyes szám első személy, tehát ÉN tegyem fel? Vagy most inkább küldjem el? Ők úgyis jobban tudják, hova illik ez. De miért zavarjam ezzel őket, ha én is meg tudom csinálni. Viszont ha megcsinálom, akkor is kell őket tájékoztatni. De ha meg felteszem, és közben szerintük ezt nem is kell feltenni. A Főnök amúgy nem is fér hozzá az ftp-hez, tehát fogalma sem lesz róla, hogy ki tette fel, ott van-e, és amúgy is, hogy mi van. De anélkül nem nyugszom meg, hogy ezt el ne intézném. És mi van, ha akinek küldöm, az szabin van? Akkor mikor kerül fel? Nem mintha senki le nem szarná, hogy ez a levél felkerül-e az ftp-re…

Mióta elkezdtem dolgozni, ami nem olyan rég történt, folyamatosan azt figyelem, hogy az emberek mindenhez segítséget kérnek, mindent többen csinálnak, kérdeznek, véleményt kérnek, átadják másnak a feladatot stb. Berontanak másokhoz, ha nem értenek valamit, felhívnak másokat, ha nem tudnak valamit, vagy szerintük nem az ő feladatuk. Átdobják másra a megoldás felelősségét, ha úgy érzik, nem az övéké kell, hogy legyen. Folyamatosan kommunikálnak, kérdeznek, mondanak, hőbörögnek, vagy csak információt cserélnek.

Nekem meg mindent magamban, magamnak kell elintéznem, mert ha én kaptam a feladatot, akkor azt hiszem, hogy nekem kell azt szőröstül-bőröstül elvégeznem.

Kezdem azt hinni, hogy nekünk semmi sem jó. Ha a társaság középpontjába kerülünk, ha figyelnek ránk és érdeklődnek, akkor szégyenlősek leszünk, kellemetlenül érint minket a helyzet, zavarba jövünk. Ha nem vesznek rólunk tudomást, nem szólnak hozzánk, akkor azért érezzük rosszul magunkat, hiszen, ha levegőnek néznek, az olyan, mintha tényleg emberszámba sem vennének. Olyan, mint mikor ha egy ideig nem szólalunk meg egy társaságban, akkor utána furcsának érezzük, ha meg kell szólalnunk, tehát már csak azért sem mondunk semmit, mivel azt gondoljuk, hogy az milyen béna lenne. Így ha mások levegőnek néznek, akkor valóban annak kezdjük érezni magunkat, észrevétlenül próbálunk létezni. Vagy, ami a legutóbb megesett velem a munkahelyemen, hogy megdicsért a főnököm, hogy milyen ügyes vagyok és milyen gyorsan tanulok, annak ellenére, hogy mennyire összetett a feladatkör, amit el kell végeznem. Ez a dicséret megint nem úgy érintett engem, mint ahogy a normális embereket érintette volna. Ahelyett, hogy örültem volna neki és büszke lettem volna magamra, inkább tehernek éreztem a dicséretet. Úgy éreztem, hogy most már még jobban meg kell felelnem neki, mert ügyesnek gondol, így továbbra is ezt a jó teljesítményt várja el tőlem. Tényleg nehéz az élet a szociális fóbiásokkal.

Azért írtam a címben, hogy enyhítésére és nem leküzdésére, mert néha úgy érzem, hogy a szociális fóbia sosem küzdhető le teljesen, maximum csökkenthető, főleg akinek már gyerekkora óta jelen van és nem csak felnőtt korban néhány hónapja és éve alakult ki. Biztosan vannak ellenpéldák, én csak magamból indulok ki, nagyon lassan haladok ezen a téren, ezért sokszor el is keseredek.

Már Kaisa írt arról, hogy mivel próbálkozott, most én is készítek egy listát:

Önsegítő könyvek: erről írtunk már részletesebben, megkérdőjelezhetetlenül hasznosak. Ha nem vagyunk kitartóak és hamar elveszítjük a lelkesedésünket, akkor javaslom, hogy olvassunk el több kognitív terápiával foglalkozó könyvet is, előbb-utóbb valami úgyis megmarad bennünk, valamelyest ráállunk arra a gondolati síkra, amiket ezek a könyvek próbálnak átadni.

Önsegítő csoportok: több helyen is láttam, hogy szerveznek alapítványok önsegítő csoportokat, érdemes ilyeneket felkeresni, én is részt vettem már ilyenen egyszer-kétszer, nekem nem vált be, de nagyon sok embernek igen. Sokat segíthet, hogy ezek az összejövetelek rendszeresek, így beépíthetjük a hétköznapjainkba terápiás jelleggel.

Más szociális fóbiások társasága: erről is írtunk már, ez az egyik leghasznosabb próbálkozás, nagyon sokat segíthet, ha szociális fóbiásokkal tartjuk a kapcsolatot, ha bizalmi viszonyt alakítunk ki velük és jól átbeszéljük, kielemezzük egymás gondolatait, viselkedését. Az interneten inkább budapestiek szervezkednek általában, de vidéken is biztosan nagyon sok fóbiás van, szerintem meg lehet próbálni velük is felvenni a kapcsolatot. A vidéki fóbiások úgy gondolom jobban rejtőzködnek, mert félnek, hogy valaki rájuk ismer. Ez csak először jelenthet gondot, ezt magamról is tudom, aztán a találkozások és újabb és újabb fóbiások megismerése segíthet abban, hogy nyíltabbá váljunk és jobban fel merjük vállalni a fóbiánkat és egy idő után az is lehet, hogy már nem törődünk vele, ha bárki megtudja. A saját esetemből kiindulva, én a szociális fóbiás barátaimon kívül senkinek nem mondtam még el, hogy milyen gonddal küzdök, de sokszor megfordul a fejemben, hogy kitálalok. Régen még a gondolat is elborzasztott, hogy valaki megtudja, mintha valami fertőző betegségem lenne, amit titkolni kell.

Rendszeres sport, testmozgás: A sport tényleg segít, nem a fóbia leküzdésében, hanem a szorongásos panaszok enyhítésében, a stressz, idegesség legyőzésében. Ezt mindenhol hangsúlyozzák, hogy mennyire fontos a rendszeres mozgás, én mint fóbiás kijelenthetem, hogy hosszútávon tényleg van pozitív hatása. Ha nem is érzem az azonnali hatását, a rendszeres sport egy idő után kiegyensúlyozottabbá tesz, jobban érzi magát az ember a bőrében, ez segíthet a magabiztosság elnyerésében, az önelfogadás elérésében.

Relaxálás: én egy ideje rendszeresen beiktatok egy fél órát a napi tevékenységeimbe, amikor lefekszem, bekapcsolom az egyik relaxáló CD-met és ellazulok. Nem tudom ez mennyire segít, azt tudom, hogy ez a fél óra jól szokott esni, kikapcsol, így továbbra is alkalmazom. Természetesen vannak napok, mikor elfelejtem vagy nincs rá időm, de amilyen gyakran csak tudom csinálom.

Kisállatok: Kiskutyák, kismacskák. Segítenek. Az én kapcsolatom a kisállataimmal nagyon belsőséges, úgy érzem, ha velük lehetek, nem kell megfelelnem, szerepet játszanom. Olyankor annyira egyszerű minden, nincs fóbia, nincsenek negatív gondolatok. Ilyet egy ember társaságában sem érzek. Ők akkor is szeretnek, ha nem beszélek sokat, ha magamba fordulok.

Kiegyensúlyozott táplálkozás, pihentető alvás: Ez megint a stressz és a szorongás enyhítésében segíthet, hiszen, ha a szervezetünk erős és egészséges, akkor könnyebben szembe tudunk nézni az élet problémáival.

Szakember segítsége: Sokan próbálkoznak ezzel a módszerrel, én nem hiszek benne. Nem tudnék egy idegennek megnyílni, főleg, hogy végig az lenne a fejemben, hogy őt valójában nem is érdekli az én problémám, egyszerűen üzletet jelentek a számra, pénzt. Ezért csinálja, így pedig nem tudnék bizalommal hozzá fordulni, ennek megfelelően semmi értelme nem lenne, ennél hasznosabbak az önsegítő csoportok. Ha egy szociális fóbiából kigyógyult terapeutával találkoznék, akkor talán hozzá bizalommal fordulnék, ő hiteles lenne a számomra.

Gyógyszerek: Sosem próbálkoztam velük és remélem nem is szorulok rá sosem. Nem tartom magam betegnek, így nem is érzem szükségét, hogy tablettákat szedjek. A gondolkodásmódommal van a baj, azt pedig gyógyszerek nélkül is meg lehet változtatni. Ennek ellenére megértem, ha valaki szükségét érzi, hogy szedje őket. Van a szociális fóbiának az a mélysége, amikor már szükség lehet rá, illetve, ha társul mellé egyéb probléma is, mint súlyos depresszió, pánikbetegség vagy más gondok.

Friss levegő, változatos programok, barátok, sok nevetés: Ez sok szociális fóbiásnak nehéz lehet, hiszen a szociális fóbiások nehezen barátkoznak, vannak akik nem tudnak kimozdulni otthonról, aki depressziós az ritkán nevet. Mégis, ha rávesszük magunkat és rendszeresen beiktatjuk az életünkbe, tudatosan próbáljuk jól érezni magunkat egy-egy rossz nap alkalmával is, az segíthet. A legjobb, ha megpróbáljuk viccesen felfogni a problémáinkat és jókat derülni magunkon. Nevessük ki magunkat!

Én is, mint Kaisa próbálkoztam már néhány önsegítő könyvvel, hogy a gondolkodásmódomat megváltoztassam. Először eléggé bizalmatlan voltam, de mindig nagy lelkesedéssel álltam neki egy-egy könyv elolvasásának. Voltak hasznosabb és kevésbé hasznosabb könyvek, amiket elolvastam, de határozottan állíthatom, hogy segítenek. Azt nem tudom, hogy a segítségükkel leküzdhető-e teljesen a fóbia, de az biztos, hogy olvasásukkal elindíthatjuk magunkat a változás útján. A címben szereplő könyvet véltem a leghasznosabbnak eddig. A könyv fejezetekre van osztva, és minden fejezet feldolgozására egy-két hét áll rendelkezésünkre, vannak benne gyakorlatok, példák. Szerintem nagyon jó, főleg, hogy gyakran szó van benne a szociális fóbiáról is, de nem csak erre a szorongásfélére fókuszál, hanem még kitér a pánikbetegségre és egyéb fóbiákra is. Ezenkívül foglalkozik az önbizalomhiány, megfelelési kényszer, önelfogadás, szeretethiány problémakörével is, amely szerintem a legtöbb szociális fóbiásnál szintén gondot okozhat. A legjobb benne, hogy az olvasó a könyv feldolgozása közben úgy érzi megérti a szerző, és nem sürgeti, hagy elég időt a változásra és végig bizonygatja, hogy természetes, ha még mindig jelen vannak a berögzült negatív gondolatok, ezáltal könnyebb olvasni, hiszen nincs az az érzése az embernek, hogy ez megint egy olyan könyv, ahol a szerző csak okoskodik, de fogalma sincs az egészről, nem érzi át a fóbiások helyzetét. Körülbelül 4 hónap kell a feldolgozására, ha betartjuk a szerző által javasolt feldolgozási időt.

Sajnos én nem voltam eléggé kitartó, sosem adtam elég időt magamnak, hogy feldolgozzam a leckéket, inkább gyorsan elolvastam őket, mégis sok minden megmaradt bennem és annak ellenére, hogy még mindig szociális fóbiásnak vallom magam, el tudtam menni interjúkra, amik eddig rettegéssel töltöttek el, felvettek dolgozni és most dolgozom. Azt, hogy idáig eljutottam azt az önsegítő könyveknek és annak köszönhetem, hogy más szociális fóbiásokkal is felvettem a kapcsolatot, rendszeresen összejártunk beszélgetni. Szerintem ez is nagyon fontos, hogy barátkozzunk szociális fóbiásokkal is, mert közöttük megértő fülekre lelhetünk és ez segíthet. A könyv is kitér arra, hogy járjunk önsegítő csoportba, ez tudományosan is bizonyított, hogy hasznos. Vagy ha annyira mélyen benne vagyunk a fóbia gödrében, hogy nem vagyunk képesek otthonunkat elhagyni vagy más emberekkel kapcsolatba kerülni, akkor használjuk az internet adta lehetőségeket. Az írás hasznos, ezt kijelenthetem. Ha az interneten rátalálunk szimpatikus szociális fóbiásokra akkor kezdeményezhetünk levelezéseket is. Szerintem ez is segíthet ha kiírjuk magunkból a fájdalmunkat és félelmeinket. Az írásnak terápiás haszna van.

Szociális fóbiásként legkedvesebb elfoglaltságom, hogy megfigyelem az embereket, kiértékelem a reakcióikat, hogy megpróbálok a viselkedésükre magyarázatot találni. Ennek megfelelően az egy hónap alatt, amit az új munkahelyemen töltöttem kialakult bennem egy kép a munkatársaimról, bekategorizáltam őket. Be kell, hogy valljam, hogy sok esetben változik a kép, amit róluk alkottam és, akit rosszindulatúnak véltem legelőször, azt az embert kezdem megkedvelni és akire azt hittem, hogy esetleg jól kijövök majd vele, rájöttem, hogy ő legnagyobb furkálódó az egész csapatban.

A magabiztos, nagyszájú, mindenkin keresztülgázoló: Ő az a típus, akit már az első nap elkerültem volna legszívesebben, akivel általában nem jövök ki jól, aki kigúnyol és, aki csicskáztatni próbál. Ez a kolléga tényleg ilyen, de megpróbáltam a dolog mögé látni és rájöttem, hogy ő elismerésre vágyik a munkahelyén, úgy érzi, hogy nem becsülik meg, annak ellenére, hogy bevallása szerint nagyon sokat dolgozik. Az ilyen munkatárs frusztrált lesz és ha jön egy új munkatárs akkor rajta éli ki minden magába fojtott sértettséget. Mivel maximalista, a munkáját igyekszik a legjobban ellátni, így ha látja, hogy az új kolléga a sarkára áll és kiáll magáért, akkor egy idő után békén hagyja, hiszen nem akar nyílt konfrontációba keveredni senkivel sem, mert az a munka rovására menne. Tehát az ilyen munkatárssal szemben a legjobb taktika, ha visszaszólunk neki, nem hagyjuk magunkat, aztán csináljuk a dolgunkat és ügyet sem vetünk rá, ha megint bepróbálkozik.

A sunyi, hátulról támadó: van egy másik kolléga, akivel eddig nem sokat beszéltem, de már az elején éreztem, hogy nem kedvel, ez be is bizonyosodott, mert egy másik jóindulatú munkatársam figyelmeztetett. Ő nem keresi a konfliktust velem, hanem egyszerűen a háttérben furkálódik, alakítja úgy a szálakat, hogy az rám nézve hátrányos legyen. Még biztos lesz vele dolgom, jó lesz előre felkészülnöm rá.

A kedves, barátságos: szerencsére ilyenek is akadnak egy munkahelyen, akik nagyon rendesek, mindig emberi módon szólnak a másikhoz, gyakran használják a "légyszíves" és a "köszönöm" kifejezéseket. Azt gondolom ez lenne a normális emberi magatartás, de sajnos az ilyen embertípus kezd ritka számba menni manapság. Én mint szociális fóbiás annyira hálás vagyok, ha egyáltalán emberszámba vesz valaki és kedvesen szól hozzám, hogy egyből az első gondolatom az, hogy meg kell hálálnom mindezt. Mekkora butaság, hiszen én kedvesen beszélek vele, tehát nem kell nekem meghálálnom azt, hogy ő is kedvesen beszél velem, mivel megérdemlem. Azt kapom, amit én is adok. De mégis nagy tehernek érzem mások kedvességét, mert egyrészt azt érzem, hogy hálával tartozom nekik, másrészt félek, hogy egy idő után nem fognak kedvelni, félek, hogy meg kell felelnem nekik, hogy továbbra is kedveljenek és kiérdemeljem a kedvességüket. Ez pedig nyomásként nehezedik rám.

A legfrissebb gondolatmenetem szerint, egy új munkahelyen minden új dolgozónak túl kell esnie azon, amin most én is végigmegyek. Szembe kell néznie a rosszindulatú, furkálódó munkatársakkal, hozzá kell szoknia a munkatempóhoz, a kollégák stílusához. Eddig azt gondoltam azért "bántanak" folyton, ha új munkahelyre megyek, mert szociális fóbiás vagyok, mert csendesebb és félénkebb vagyok az átlagnál, zárkózott. De ez nem feltétlenül igaz. Az is lehet, hogyha bárki más lenne a helyemben, akkor ugyanúgy bánnának vele a munkatársak. Ez a beavatási szertartás része, ezen mindenkinek túl kell esnie. Nem szabad mindent ráfogni a szociális fóbiára. Ahogy nekem meg kell szoknom a többieket, úgy a többieknek is meg kell szokniuk engem, ez kétirányú dolog. Nagyon nehéz, hogy ne vegyem magamra, mikor látom egy-két kollégán, hogy nem kedvel és az is nehéz, hogyha a főnök leszid valamiért. Ilyenkor mindig próbálom nyugtatni magam, hogy ez nem a személyemnek szól, hanem annak, amit cselekedtem, annak, hogy hibáztam. Az pedig, ha nem kedvel néhány kolléga, az sem az én hibám, nem kedvelhet mindenki. Én sem kedvelek mindenkit, csak annyi a különbség, hogy én ezt nem mutatom ki, főleg egy munkahelyen. Ha pedig azért nem kedvelnek, vagy esetleg kigúnyolnak, kinevetnek a hátam mögött, mert nem beszélgetek órákat a munkahelyen, az sem baj, hiszen nem is azért megyek oda, hanem dolgozni.

Mostanság próbálom máshogy megközelíteni a témát. Nem úgy hozzáállni a munkának és a munkahelynek, hogy ez egy szörnyűséges rémálom, a szociális fóbiám kiteljesedésének netovábbja, hanem úgy, mint egy próbatételt. Egy olyan akadályokkal teli pályát, amit muszáj kivédenem, ha bizonyítani akarok. Most kivételesen nem a környezetemnek szeretnék megfelelni, hanem magamnak szeretnék bizonyítani, hogy kitartó vagyok, hogy szembenézek a fóbiámmal, hogy fejlesztem az alkalmazkodóképességem.

Szociális fóbia szempontjából életem legjobb és legboldogabb időszaka az az 5 év volt, amikor egy olyan állásom volt, ahol teljesen egyedül dolgoztam, ezidő alatt elkerülő magatartást folytattam. Nem kerestem a kihívást jelentő szituációkat, hanem kikerültem ezeket és csak olyan emberekkel álltam szóba, akikkel valóban volt kedvem, csak olyan helyzeteket kerestem, amelyek nem okoztak gondot. De éreztem, hogy nem a képességeimnek megfelelő munkát végzek, kicsit unatkoztam, úgy éreztem nem élem valójában az életem, hanem elbújok az élet elől. Végül belekényszerültem, hogy ott hagyjam ezt az állást és szembesültem azzal, hogy még mindig mekkora szocfób vagyok és szörnyű volt ismét benne találnom magam a parás szituációkban és félelmetes volt, hogy többé nem kerülhetem ki ezeket a helyzeteket, hanem szembe kell néznem velük. Most, hogy a szembenézés fázisában vagyok azt mondhatom, hogy nem vagyok boldog. Sőt! Ideges vagyok, feszült, szorongós. Nem látom a kiutat, nem hiszem, hogy valaha is megszokom a munkahelyem, hogy hozzászokok, hogy ennyi emberrel kell együtt dolgoznom. Alkalmazom a kognitív terápia okosságait, megteszem a dolgom, de minden lépés nehéz, érzem, hogy nincs hozzá kedvem, hogy kényszerből teszem, hatalmas erőfeszítésbe kerül.

Most ismét felmerült bennem, hogy a szembenézés helyett az elkerülő magatartás sokkal jobb stratégia, ez a szociális fóbiások boldogságának a titka. Persze valójában tudom, hogy ez nincs így. De mi van, ha én már belefáradtam a küzdelembe és egyszerűen szeretném végre jól érezni magam a bőrömben? Egy ilyen munkahelyen pedig, ahol most vagyok ez sosem valósulhat meg. Hiszen itt nagyon sok emberrel kell kapcsolatban lenni, és összedolgozni velük, sok esetben megdorgálni őket, ha nem megfelelően végzik a munkájukat. Ez a munkakör a szociális fóbiások rémálma. Mi lenne, ha egyszerűen olyan munkahelyet keresnék, ami igazán nekem való? Ahol szociális fóbiásként is jól érezhetem magam? Ez elkerülő magatartás? Na és ha elkerülő magatartást folytatok az elítélendő? Akkor gyenge vagyok, mert nem nézek szembe a problémáimmal? Én csak egyszerűen úgy érzem, hogy már túl sok időt elpazaroltam a szociális fóbia miatt az életemből. Szeretnék felszabadultan, szabadon élni az életem. Miért kellene nekem egész életemben csak küzdeni? Hiszen csak egy életünk van. Ha idős koromban visszatekintek az életemre, akkor majd azon bánkódhatok, hogy nem is éltem, hanem csak a szociális fóbiával küzdöttem egész életemben? Ahelyett, hogy egyszerűen úgy alakítottam volna a dolgaim, hogy az nekem jó legyen.